ANDREJ RUBLJOV. 1966

repülés

Ha nagyon akar az ember, tényleg tud
repülni, ha nagyon akar, akár, nézheti

a világot felülről, folyókat, mezőket,
dombtetőn templomot, napfény széttört

tükörszilánkjait a vízen, hangyaembereket
levéltutajon, sajnos nem ez a természetes

állapota, ezért lezuhan folyton, és ebben semmi
szimbolikusság nincs, angyal akartál lenni.

Teljes szöveg »

Hosszú vitákat váltott ki a művészettörténészek között, hogy mit is fogadjunk el művészetnek, illetve műtárgynak. Ha ugyanis csak azt ismernénk el művészetnek, amit egy adott kor annak tekint, akkor mit kezdhetnénk azoknak a koroknak és társadalmaknak a tárgyi kultúrájával, esztétikai jelentést is hordozó termékeivel, amelyeknek egyáltalán nem volt művészettudatuk?

Sokáig a kortárs műveket is kirekesztették a művészettörténetből, s ezt többek között éppen a történetiség hiányával indokolták. Ennek a diskurzusnak eredményeként a művészetfogalom újraértelmeződött, és az őskori, illetve a kortárs művészet is bekerült a művészettörténeti korszakok közé.[1]

Teljes szöveg »

A művészet elsősorban energia – a művészből az anyagokba, színekbe, formákba áramló energia – s az anyagokból, színekből, formákból a művész felé áradó energia. A kettő szerencsés kölcsönhatásából születik a mű, amely magába foglalja, ötvözi az alkotó szellemi-lelki energiáit, valamint az anyagok, színek, formák latens, sajátos energiáit. A szellem és az anyag kölcsönhatásában, az alkotásban ezek az energiák egymást felerősítik és tovább hatnak a néző felé.

Teljes szöveg »

A világ egy lenyűgöző kollázs, amely kisebb kollázsok milliárdjaiból építkezik. Ha messziről néznénk rá, talán egyetlen fekete folttá állna össze. Vagy zöld, vagy téglavörös folttá. Erről alighanem sohasem bizonyosodhatunk meg, mert nem tudunk tőle eléggé eltávolodni. Vagy ha el is tudunk, benne leszünk még akkor is.

Közelebb menni viszont lehet. Belehajolni, beleveszni a részletekbe. Persze ez az irány is a végtelenbe visz, a vég nélküli mélységekbe, mintha csak egy univerzumnyi felbontású digitális fotót néznénk a plazmamonitoron. Egyet zoomolok: Naprendszer. Kettőt zoomolok: Föld. Hármat: Stuttgart. Négyet: emberarc. Ötöt: szempár. Hatot: szemfenék. Hetet: atommag. És így tovább.

Teljes szöveg »

Minden, ami a fizikai érzékeinkkel tapasztalható világunkban létezik vagy képződik, a tér egyfajta megnyilvánulása. Mindennapjainkat a legkülönbözőbben alakított tereinkben töltjük, amelyekről ki lehet jelenteni, hogy önmagukban lehetetlen meghatározni őket. A tér önmagában, fogalomként értelmezhetetlen, mivel a tér értelmezése minden esetben egy vagy több ember által megadott szerepéről szól, így minden esetben egy vagy több ember akaratának, jellemének személyes nyomait viseli. Miután ez a tér elválaszthatatlan az embertől, szerepének módosulásaiban emberértelmezés kell, hogy legyen. Így válik ember és tér e világban elválaszthatatlanná életének minden pillanatában.

Teljes szöveg »

Im-ígyen szóla Zarathustra: „Maradjatok hívek a földhöz, én véreim, erényetek hatalmával! Ajándékozó szeretetetek és megismeréstek szolgálja a föld értelmét! Im-ígyen fohászkodom ti hozzátok. Ne engedjétek, hogy azok elröpüljenek a földiektől s szárnyaikkal örök falakba csapdossanak! Óh, mindig oly számos vala az elröpült erény! Hozzám hasonlatosan vezessétek az elröpült erényt vissza a földre – igen, vissza a testhez és élethez: hogy megadja a földnek értelmét, emberi értelmét!” ^[1]

Vajon tényleg olyan fontos, s főként megoldásért kiáltó probléma az emberiség számára a valódi erények „földön tartása”? Az idézett szövegrészletből kiderül, hogy már Friedrich Nietzsche korában is az volt, napjainkra pedig úgy tűnik, még inkább azzá vált. A sajátos alkotói mentalitás, az archaizáló jel- és eszközkészlet nyújtotta kereteken belül legfőképp ezt az értékorientáltságot célozza meg Orbán Attila művészete. Az unikális képi világ keltette életérzés elsődlegesen egy olyan átfogó felhívásban csúcsosodik ki, amely szerint a hétköznapok rohanása közepette, mikor a kevésbé nemes dolgok után kapkodunk, nem engedhetjük az igazi erényeket elszállni, hanem vissza kell vezessük őket a földre – a testhez és az élethez –, hogy annak általuk adjuk meg az értelmét: az emberi értelmet. Ily módon e festmények mindegyikében fellelhető a transzcendencia, a metafizikus dimenzió, melyhez a művész azonban kizárólag evilági úton kíván közelíteni, azt a földi erények, a megismerés, az értelem által szeretné elérni.

Teljes szöveg »

„Kevesen eszmélnek föl rá manapság, hogy létezik festészet (pedig soha ilyen elementáris formában még nem létezett).”

Amit Christian Dotremont 1954-ben írt, ma fokozottan igaz. Elveszítettük a színek és jelek látásának képességét. Különös kontraszt. Soha az emberre a szín- és képi hatásoknak ilyen özönvízszerű áradata még nem zúdult. Formatervezett tárgyakkal zsúfolt lakásainkban harsogóan színes textíliák és szőnyegek, ruhaneműk és könyvek, képes magazinok és reprodukciók veszik körül életünket, és televíziókészülékeink előtt félig vakon, félig hipnózisba zsibbadva tűrjük, hogy lelkünkbe épüljenek a színek és forrnák emészthetetlen képi mérgei. De miközben világunk minden zugát átitatja a professzionális dizájn, az ember egyre tompultabb és lefokozottabb tudattal, egyre idegenebbül szemléli léte archetipikus szimbólumait, egyre értetlenebbül és zavartabban áll az őt szólító jelek, saját sorsa iránymutatói előtt.

Teljes szöveg »

Félrevezető volna Orbán Attila festészetét csupán a lakhelye miatt a szentendrei hagyományokból levezetni. (Noha indokolnák ezt bizonyos külsődleges forma­jegyek, így az arany háttérre utalás vagy a Vajda Lajos késői korszakával való rokon­ság is.) Lényegesebb, hogy az „újfestészet” világméretű fellendülésével Magyar­országon (is) egyes festők az 1980-as évek elejétől fokozott figyelemmel fordultak bizonyos archaikus és törzsi kultúrák felé. Szirtes János vagy Várady Róbert mellett Orbán Attila is ebbe a vonulatba került bele, az pedig egyenesen meghatározónak bizonyult néhány év termése számára, hogy az ausztráliai bennszülöttek (a festésze­tükről híres „aboriginals”) közé is sikerült eljutnia. Végül még egy referencia: egyes „újfestők”, az olaszok közül például Enzo Cucchi vagy Mimo Paladino alakfantáziáihoz érezhetjük közel a magyar festő egyes kompozícióit.

Teljes szöveg »

Deák Csillag: Rohadjon rajtam a fény

A Léna & Roselli Galériában Tölg-Molnár Zoltán alkotásait nézem, mustrálom, mit is látok, amit látok milyen és miért éppen olyan, miért nem másmilyen. Tölg-Molnár írja: „(m)egérkezve a műterembe három-négy, olykor tíz percig is hallgatom a csendet, várom, hogy a műterem-növényeim is tudják, már nincsenek egyedül. Sok mindent kéne csinálnunk, ha lenne egy szép napunk. És lassan-lassan reménykedni is kezdtünk, kávét főzök és próbálok nem menekülni: ügyintézni, telefonálni, kitalálva, hogy még a postára is mennem kéne stb… Ha van türelmünk és figyelünk, valami talán megszólít, ami tegnap itt maradt. És néha sikerül. Csak ügyesen, tépd le a felét, szögezd le, csavarozd oda, fessél le fényesre, hogy rohadjon rajtam a fény, hogy ne is lássál, csak tükröződjek. És voltaképpen már jó is a nap, csak nézni kell néha az órát, hogy ennyi az idő, hogy mennyi is van még. Azután holnap gyere reménykedve és, ha még mindig szépnek-jónak látsz, akkor valóban jó nap volt. És ez így megy (jó esetben) napról napra, köszönet a műterem-növényeimnek, akik észrevétlenül, de mindig tanítanak a fény felé fordulni.”[1]

Teljes szöveg »