Ablaknyílás a mellemen. Kitárom a szárnyait,
Hadd szellőzzenek a szobák. Repülje át
minden rejtett sarkát a friss levegő.
Hordja csak tele homokkal,
növényi, állati és emberi nyomokkal
az idő.
Csontjaimnak majd egykoron
puha homokágya legyen, egy-kettő elsárgulva
a felszínen, míg a legtöbb kicsit lejjebb pihen.
(Maradjon az archeológusoknak is valami
munka, feladat, terep.)
De addigra már annyira beborítja a lakást,
emlékeim zegét-zugát a homok,
hogy a félig tárt ajtókat mozdítani se lehet,
belülről is látni majd a festett kék eget.
Az ablakokat becsukom. Lazítok egy kicsit,
fekszem, jeleket hagyok a homokon.