Goromba képpel indult meg a lejtőn. Vanda úgy repdesett a társaságban és kellette magát, mint egy vízimadár! Neki akkor nyilallott bele az oldalába a fájás legelőször, amikor a nő, akivel öt-hat éve együtt élnek, akár egy oktondi éretlen fruska, bekapcsolódott a harsány éneklésbe. Az egész helyzetnek nem volt semmi hitele; kétkulacsos, simaképű, sanda banda; sznobságuk, hencegésük, a harácsolást nem szégyellő egész kivagyiságuk megtévesztő és undorító. De Vanda is javíthatatlannak látszott, nyilván hatott rá a tömeghisztéria, amikor emelt hangon bekapcsolódott az elnyújtott éneklésbe, idegenség ült ki a szemébe; ilyenkor mintha elszakadni készülne tőle az apró, sovány test (a szőrtelenített lábszárral a pantalló alatt). Ahányszor ilyen hiszékeny – Héra-szemében néha egy könnycsepp is meg szokott jelenni –, ő enyhe iszonyatot kezd érezni iránta; miért is tagadná. Jelt adott neki, kétszer is, óvatosan, nehogy egy csalódott házastárs gesztusaira hasonlítson a figyelmeztetés. Előbb a leplezett düh, végül a kétségbeesés bírta elhatározásra; ráadásul szem elől is vesztette. Jóllehet kockáztatott azzal, hogy magára hagyta, a tömeg alantas ösztöneitől fogva tartva. De hát ha egyszer a benti fűtöttségben a nő nem akarta észrevenni, hogy ő már a hó szigetén áll elár(v)ultan, hol toporzékolva, hol a sötétedő, csatakos égre bámulva. (Mielőtt egy hentes kinézésű fiatal pincér durva mozdulattal becsukta volna orra előtt az ajtót, eszébe jutott, hogy Vanda árvaként nőtt fel.)
Az idegenszerű érzés később sem szűnt meg, miután léptei mind távolabb vitték a mulatság színhelyétől. Vanda kornyikált egyvégtében, ám mintha ő kapna nehezebben levegőt.
Csalódása az ellenkező előjelű bizonytalanság: a homály felé sodorta. (Később tudatosodott benne, hogy nem kíváncsiságot, inkább valami megnevezhetetlen szorongást érzett. Mielőtt még megpillantotta volna őket.) Az aszfalt nem volt csúszós, inkább a valószerűtlenség kockázatával imbolyogva haladt egyik lámpaoszloptól a másikig. A hideg fényben botorkálva hirtelen egy a járdán parkoló jármű orra bukkant fel előtte, majd az utcalámpa fénykörén kívülálló két sötét figura vált el egymástól. Addig csak egy-egy elnyújtott foltot látott, képzelt maga elé, semmiképpen sem izomköteget vagy energiahalmazt.
A hullámos hajú, ösztövér alak egy rövidnyelű baltát fogott jobb kezében. Tekintetük összevillant, miközben neki lassítania kellett, hogy kikerülhesse a külföldi számtáblájú, ezüstös fényű limuzint. (Átvillant agyán, hogy erre mondják: vészjósló tekintet!) A baltás („útonálló”) férfi zömök, de ugyancsak vállas társának arcát széles karimájú, ócska kalap takarta el.
Elhanyagolt külsejüket tekintve semmiképpen sem festettek szellemárnyaknak. Mégis úgy érezte, mintha foglyul ejtették volna. Alig volt ereje lepillantani az elegáns kocsira. S a másik percben már a rettenet szakadékát látta maga előtt – holott csak egy közönséges gödör volt.
Havas eső kezdett permetezni. Kopogott a cipősarka (erre is csak most figyelt fel), ösztönösen meggyorsította lépteit. Lihegésre lett figyelmes; saját szaggatott szuszogása volt. „A gyanú nyilván nem csupán bennem támadt fel – gondolta. – Elég volt hátrapillantanom, hogy megsejtsék szándékomat. Mint ahogy nincs sok hátra, hogy ők is kimutassák elvetemültségüket.”
Lehet-e egyszerre veszedelmes is, csábító is, ami talán már kezdetét is vette? Biztonságot szerezni arról, hogy. De hogyan?! Az a balta nem véletlenül volt a sűrű hajzatú, nyurga óriás kezében! (A hullámos hajú ösztövér alakot ilyennek látta.) Mintha valaki a háta mögött állna. A köd burkába fúródva mélyen utcalámpák égtek. Fel fogják törni a kocsit. Csak arra várnak, hogy ő is eltűnjön a színről. A Majális út így, néptelenül is túlságosan széles és kivilágított.
Valamikor itt egy fasor volt, jutott eszébe. Kétfelől díszes homlokzatú házak; kirakat sehol, csak egy-egy új cégtábla. A sötétszürke, omladozó házak újrafestve, némelyik homlokzatán sérült kőfejek. A járdaszigetre kiugró téglavörös színű kórházépület előtt megállt, és hátranézett. Kertek, fák kusza ágbogai a házfalak élét itt-ott az egyhangú sötétségből kiemelve. És bezárt kapuk mindenütt, súlyosnak tetsző kapukilincsek. Ez az utca is – mintha nem csak a kecses vaserkélyekkel akarna hivalkodni – ott, ahol a lámpák fénye jobban megvilágította, háromszínű zászlókban tobzódott.
„Remegek, mint a nyárfalevél.” Hirtelen kívülről látta: tetten érte magát: sorvadó alak (a kényszerű önazonosulás végeláthatatlan belső fintora!), szinte ropog a csontja, amint forgolódik a sűrű ködszitálásban. Meggyorsította lépteit. Mielőbb értesíteni kellene a hatóságot.
Nem tágított tőle a gyanakvás, az eszménytelenségben a lelket könnyebben fosztogató sátán. A hold udvarában csak szétszórt igék, kivehetetlen belső párbeszédek, s mindenképp összefüggéstelenek: mintha az Isten megint elfelejtette volna kitenni az írásjeleket.
Most érzékelte csak a finoman, halkan felerősödő, hideg szelet a varjak háromágú nyomain s a fehér párás lélegzetben. A homloka redőin is.
„Amint kiléptél az utcára, kiléptél az anekdota mezejére.”
Hívatlan képek. A kitakart, puha hús, a rideg valóságból kiálló csontok. Ha hiányzik a lelet, hagyni kell mindent a városra, a városatyákra (úgysem szavahihető az állítás).
Utólag az egész nem több mint egy középkori ódon (iszap ízű) álom. Fegyverek, paripák; s a zuhanás a visszavonhatatlan ítélet után.
A gyengeségtől az ember sír, nem a vadállatok.
Korábban hányszor ment végig, zaklatottan, óvatosan, a tömeggel elárasztott utcán. Zászlók, szónoklatok, lelkesedés, vastaps; mintha üldözőbe vették volna. Előéletének erre a fantasztikumára gondolt most. Falragaszok, s az „emelkedett” gyűlölet!. Érezte, elsötétedik a tekintete. Ha csak úgy vállat vonhatnál és kitérhetnél, valahányszor ellenséges szándékot érzel. Vagy a felfoghatatlant. Igaz, újabban többnyire nem az eszme üldöz (vagy legalábbis zavar), hanem az eszméletlenség.
Hazaérve, már éppen ott tartott, hogy túlzott aggodalmával az ember gyanút ébreszthet másokban is. S egy sok-sok nemzedék terhétől megkopott támlájú székbe huppant bele; közben mutatóujjával már tárcsázta a rendőrség telefonszámát. (Napokkal később bevallotta, hogy valójában nem is emlékszik arra: honnan telefonált. A válasz viszont annyira meglepő volt, hogy nem lehetett nem emlékezni rá. Mintha telibe találták volna.)
„A megjelölt utcában ma este egy ismeretlen személy fejét lemetszették a törzséről. Az illető nő volt. Valószínű, hogy fejszével végeztek vele. Ámde Önnek. lesz szíves közölni velünk a nevét és a pontos lakcímét?!. Önnek honnan van tudomása az állítólagos gépkocsi-feltörésről? Egyáltalán arról, hogy bűntény szándéka forog fenn?. Halló. megkérjük, ne tegye le a telefonkagylót!”
Rémülten szakította meg a beszélgetést. Felállt, megzavarodottan koslatott egy ideig. Még az utcára is kilesett a függöny mögül. Összekötni a tények láncolatát, kibontani a szálakat, és keresni a lehetséges nyomokat. Elképzelte, hogy közrefogják, megragadják a karját, hátracsavarják. És magukkal vonszolják. Nincs tanú. Csak a kőfalak, a házakat körülölelő bokrok, s egy magányos ezüstfenyő. Valami megreccsent talpa alatt a szőnyegen. Egy mákkal behintett, száraz perec, az asztalról eshetett le, mikor a székbe roskadt.
Az el nem hárított akadály (a gyanú! egyben mint a tudattalanban rejtett ürügy) úgyszólván nem fizikailag – hiszen egy ekkora városban apróságszámba megy egy ilyen bűntény –, de lelkileg volt nyomasztó. A pszichikai megterhelés.
Szörnyen érezte magát. („Mindig én mondtam olyat, hogy nekem ne akarjon senki semmit bebeszélni!. Hátha tévedek? Hátha nem is ott történt, ahol én gyanakodni kezdtem?”)
De felbukkant egy nyakszirt, ezúttal a képzeletében; az idő is szelesebbé vált, mint kegyetlenül éles szavak az estbe fúló dacos órán. Valami furcsaságot vett észre rajtuk. („Csak jussak lélegzethez! Mint Márquez regényében az ezredes. A tél teszi.Nekem szétmarja a zsigereimet… Megkísértett a Baljós óra ritmusa. Egy pillanatig legalábbis úgy éreztem, hogy azok a szemek elnyelnek, aztán szétmorzsolva, megemésztve kiköpnek. S rögtön elszállt a csontjaimból a dac, a keménység. Az emberi nem gyengeségei és fogyatékosságai. A minap még azt képzeltem – azt képzeltük –, hogy most kap erőre az ország. De újabb felfordulások hátráltatják.”)
Bepárásodott szemüvegét törölgette buzgón bent is, hogy hátha jobban fog látni vele ezután. Mint a kihalt utcán, a gyér világításban tette volt. S megsejtvén a jövő tátongó mélységét, megborzongott.
„Nincs mese, ki kell várni. Az emberi söpredék részeként zúdulsz a szeméttel. egy láthatatlan kukába te is.”