Favágók
Az éjszakák, mint hosszú szőrű ebek,
körülsompolyogják a parasztházat,
a hegyen túlról fát hordnak, kik fáznak,
s itt lakunk mi is, akik a szerelmet
úgy gyűjtik, mintha életüket össze,
vagy vak asszony a tűzhelyből a parázst,
s árnyékunk, e megnyúlt, sűrű palást,
mint a lélek, mely kísér mindörökre.
Az éjjel: mintha sosem érkeznénk meg
észrevétlen az álmok közepébe,
mert nincs középpont, csak egy árnyékrésbe
írjuk, mi alkony s hajnal közt beérett -.
Befog az éj, mint vadat hosszú hálók,
s nem térnek reggel vissza a favágók.
Ahonnan indulsz
Ahonnan indulsz, ahova érkezel,
befon a szó, s a mondat kusza váza,
madarak szállnak, kiket ki érhet el,
ha szembe, vagy ha szélirányba szállnak.
Madarak röpte, szó, folyóban kövek,
amikre lép, ha átkel, vándor lába,
s miként a folyó, árad annyi szöveg,
bízhasd magad csak egy-két jó szavára,
mi átvezet a vízen, hogyha járnál.
– Nyughass, viszlek én vállaimon téged,
énekelhetsz, míg viszlek víznek átkán,
rogyott térdemben bízva bízz, ha élek.
Átjár az éj, mint vízcseppet fény átjár,
vagyok a szó, a híd, vagyok a kéreg.
