„Mert van valami különös és megdöbbentő az írásban, Phaidrosz, ami valójában a festészetre emlékeztet. Ennek az alkotásai is úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, de ha kérdezel tőlük valamit, méltóságteljesen hallgatnak. Ugyanígy a leírt szavak: azt gondolnád, értelmes lényekként beszélnek, de ha megkérdezed valamelyik szavukat, hogy jobban megértsd: egy és ugyanaz mindig, amit jelezni tudnak.” (Platón)
„Bármiről írunk, az időről írunk.” (Mészöly Miklós)
Györgydeák György alkotói világához közelítve, megközelítésem tartós sajátosságaként hangsúlyozni kívánom alkotói szándékainak tiszteletét és a nagymértékű bizalmat az elkészült művek iránt (alkotói szándékaitól is függetlenül akár). Nem firtatom az elkészült munkák kivitelezésének a tökéletes vagy kevésbé tökéletes voltát, és nem foglalkozom a pálya esetleges kanyaraival, buktatóival, elmulasztott lehetőségeivel sem. Viszonyom a képzőművészethez nem művészetkritikusi, művészettörténészi, aki képzőművészeti folyamatokban gondolkodik, hanem szemlélői, képolvasói, vagyis egy szemlélődő és a látottakat valamilyen értelemmel ellátó megközelítés.
Szuverén alkotóról és homogén életműről van szó, alkotó és mű meglehetősen zárt világáról, amely annyiban vetett számot az alkotói világon kívüli közösségekkel, folyamatokkal, hogy kereste vele a kapcsolatot, a műalkotásokkal, a műalkotásokban fölkínálta a kommunikáció lehetőségét, miközben nem hajlott a társadalmi közeg által kínált, elvárt kompromisszumokra, nincsenek benne olyan irányok, próbálkozások, amelyek nem az alkotói világból, hanem a külső elvárásokból következtek volna. Műveinek kommunikációs módja hangsúlyozhatóan soha nem élt művészeten kívüli, az alkotói gyakorlatába nem szervesen illő regiszterekkel: még alkalmi, alkalmazott jellegű műveinél is az életmű művészi összefüggéseibe illeszkedett elsősorban, és csak ezekkel összhangban próbált megfelelni az adott alkalom kihívásainak. Viszonylag korán teljes, kommunkációképes alkotói nyelvet, közlésmódot hozott létre, amely mára, az életművel kapcsolatot teremteni szándékozók számára akár beszédesnek is tekinthető. Mert az alkotások között szemmel láthatólag létezik egy olyan kommunikáció, amely a velük kapcsolatot keresőket is megtanítja a maga nyelvére, és bevonja a maguk világába.
A madarak világa
Györgydeák György térbeli alkotásai a figuratív-nonfiguratív megkülönböztetést teszik próbára. Egyrészt értelmes viszonyba hozhatók a földi világ létező térbeli formáival, és zömükben valamilyen élőlényekre, újabban többnyire madarakra emlékeztetnek, ugyanakkor egészen nyilvánvalóan nem ábrázolnak, nem is hasonlítanak, csupán jelzésszerűen emlékeztetnek valamilyen lehetséges vagy lehetetlen lényre. Györgydeák kezdetben bübüknek nevezte ezeket az alkotásait, ezzel a szótárilag nem létező, ugyanakkor a baba, bábu, bubus stb. szavakkal való hasonlósága révén mégis bizonyos jelentéstartományokat megmozgató szóval. Ezek leginkább a gyermekibe utalt szférákat jelentik, a játékot, a reálison kívüli jelenségeknek reálisként való elfogadását, befogadását. Az alkotások többek között a képzelt lények „ábrázolásának” nagy hagyományával folytatnak dialógust. Györgydeák azonban nem arra törekszik, hogy tendenciózusan minél különösebb, minél bizarrabb lényeket alkosson meg, inkább a rögtönzés, a meglévő anyagokkal és a létező élőlények formáival és ábrázolási hagyományaival való játék jelei olvashatók le az alkotásokról. Ezért a művek létrehozásának módja, illetve a hasonlóságok létrehozásának domináns eszközei is figyelmet érdemelnek. Meghatározóan nem amorf anyagból formálja meg valamire emlékeztető figuráit, hanem valamilyen természeti alakzatban vagy használati tárgyban látja meg azokat a jegyeket, amelyeket aztán eredeti környezetükből való kiemelésükkel, a műalkotásba való beépítéssel aztán a szemlélővel is megláttat. Vagyis nem valamilyenre formálja az alkotáshoz használt anyagot, hanem a véletlenszerű, föllelt, meglátott formákat használja jelként, hangsúlyosan eltérve ezzel a célzott ábrázolástól, poétikájának lényeges elemeként tüntetve föl a maga alkotói aktivitásának redukálását. Ez az alkotásmód távol áll a klasszikus „mívesség”-től, és inkább a barkácsolást juttatja művészi szerephez, akárcsak festményei, illetve reliefjei esetében. Nem eltünteti az eggyé formálás eszközeit, hanem előtérbe állítja. Rafiával, zsinegekkel kötözi össze a különös formájú fadarabokat, nagy öltésekkel összevarrja, durván, láthatóan egybeszegezi őket saját készítésű faszegekkel, vagy a kézimunkát és az anyagszerűséget láthatóvá hagyva gipszeli, ragasztja egybe szobrait.
A madarak fokozatosan váltak Györgydeák központi motívumává. Megkülönböztetett figyelme a madarak világa iránt egyébként grafikáiban is megmutatkozik, de háromdimenziós alkotásainál teljesedik ki igazán. Ezekről a madárfigurákról negatív állításokban beszélni a legkönnyebb: a madarakról alkotott képzeteinkhez képest negatív állításokban. Ezek a madarak nem szépek, nem könnyedek, nem is emlékeztetnek a repülésre – madárságukhoz képest is rendkívül mások. Madárszerűségük ellenére megállásukban, mozdulataikban antropomorf elemek vannak, mindegyik esetében megképződnek az egyéni identitásnak valamiféle elemei: beazonosíthatók rajtuk a vidámság, szomorúság, levertség, aktivitás, passzivitás, egyszerűség, bonyolultság, barátságosság, elzárkózás, stb. jegyei, egyik-másiknak mintha kora is lenne, fiatalnak, rámenősnek vagy éppen öregnek, netán morózusnak hatnak. Műalkotásként ezektől lesznek egyediek, ezek által a jegyek által, másságukban, egyediségükben lesznek megközelíthetőek, ezeken keresztül lehet megkezdeni velük az ismerkedést, illetve egymással is viszonyba állíthatók, egy kiállítás kompozícióján belül például megteremthetők viszonyaik, kommunikációjuk.
Mindezek a sajátosságok itt is a befejezetlenség irányába mutatnak, akárcsak képeinél. Az alkotások ilyen jellegű nyitottságát Györgydeák aktívan is használja, az egyszer már késznek tekinthető, kiállításokon már bemutatott alkotásokat továbbra is nyitott, tovább alakítható entitásokként kezeli, a korábban élénk tolldíszben pompázó, aktív jegyeket felmutató madár idővel elveszti tolldíszét, megkopik, megvénül, „lelassul”, érvényre juttatva így az időbeliséget az alkotásokban. Mivel ezek a szobrok nem valamiféle külső, fajtánkénti vagy egyedi ábrázoló céllal születnek, így végtelenül sok madár megalkotása fér bele a művészeti koncepcióba, vagyis az alkotások ezzel sem a tökéletességet, a befejezettséget implikálják, hanem a bővíthetőség, az esetlegesség, a befejezetlen folyamatosság elvét hangsúlyozzák.
Képelemzések
Puhalu feladata
Györgydeák György: Puhalu feladata, 1999-2004
A kép címe enigmatikus. Valamilyen képen kívüli valóság meglétét sugallja, amellyel a képnek egyértelműen referenciális viszonyban kellene lennie, és ezt a viszonyt látná el értelemmel a kép. Ugyanakkor sem a kép alapján nem derül ki, hogy ki is lenne ez a feladattal rendelkező Puhalu, és az elvárható általános műveltségnek sem képezi részét ennek a névnek az ismerete. A világhálón egyébként hawai vonatkozásban jelenik meg a szó több nyelven is, és mellesleg részét képezi a magyar nyelv finnugor rokonságát tagadó diskurzusnak, ugyanis a szó jelentése megfelel a magyar „puha” szónak, a „Puhalu ka hao” mondat jelentése pl. „puha a hó”. Egy referenciális megközelítés efféle haszontalan eredményekre vezethet, ugyanakkor teljesen mégsem idegen a képtől az efféle játékos megközelítés, főleg ha nem törekszik egyetlen megoldás kizárólagosságára.
A kép szín- és formavilága nagyszerűen illeszkedik egy olyan értelmezésbe, amely valamilyen konkrét vagy meghatározatlan primitív törzsi kultúrával hozná kapcsolatba a képet. A kép háttere valamilyen földszerű felületre, vakolatra emlékeztet, az előtérben lévő kezdetleges ábrázolás pedig egy, a képkeret által kettévágott, nagytermetű, színes bőrű anyafigurát és egy kisebb, lebegő gyermekre emlékeztető alakot láttat. A képet uralják a piros színfoltok, ilyen színű a gyermekfigura, akit a képen elfoglalt helye alapján leginkább azonosíthatunk Puhaluval, piros színű az afrikai asszonyként, anyaként azonosítható jobb oldali, töredékes figura fején lévő kendőszerű valami is, ezenkívül még néhány ugyanilyen piros folt látható a képen. Az okkeres-barnás-zöldes háttérrel, a piros figurával, a barna arccal jól harmonizál az asszony szürkésfekete, szabálytalan mértani mintákkal díszített ruhája, amely uralja a kép jobb felét. A kép három szélét a Györgydeák-képekre jellemző sorminták szegélyezik, az alsó szélén pedig saját készítésű faszegekkel rögzített, öt darab, talpformájú fa applikáció látható, amelyek függőlegesen is és a harmadik dimenzióba is kilógnak a képből.
A két figura egymáshoz való viszonya valamilyen intim, például anya-fiú viszonyt sugall, ugyanakkor semmilyen konkrét ábrázolási szándék nem azonosítható be a képen. Az egész kép derűs szín- és formavilága a feszítő, nyomasztó hétköznapi kötöttségektől mentes, felszabadító másság képzetét kelti, eldöntetlenül hagyva persze, hogy mi is tulajdonképpen Puhalu feladata.
Indián fiú és apa
Györgydeák György: Indián fiú és apja, 2001-2004
A mű 2001 és 2004 között készült, 19×40 cm méretű állókép, azzal, hogy a 40 cm-es magasság mintegy egyharmadát a keret négyszögéből a jobb felső szélén kinyúló, szabálytalan formájú, hosszúkás nyúlvány adja, továbbá a 4 centiméteres képmélység a harmadik dimenzióba is kiterjeszti a képet. A keretek által bezárt négyszög képmérete beleillik az alkotó egyéb műveinek sorába, ezeknek a kereteknek a szabálytalan megbontása is jellemző Györgydeák György műveire. A kép négyszögét a vesszőből, szövetből és gipszből applikált nyúlvánnyal úgy bontja meg, hogy ez a kinövés a négyszögön belüli alakzatnak a folytatása, és a harmadik dimenzióba is ez a tört fehéres alapszínű gipszforma terjeszkedik ki a kép síkjából. Ennek az alakzatnak a megmunkálása, „díszítése” egységes, vagyis a kiterjeszkedő, kitüremkedő részek nem térnek el a figura kereten belül maradó felületeinek textúrájától. Az álló élőlényre emlékeztető alakzat a formája és elhelyezkedése révén párhuzamba állítható a kép bal felső részét uraló „indiánfigurával”.
Az indián attribútumot nemcsak a kép címe sugallja, az emberfigura testszíne, tolldísze része a sztereotip indiánábrázolásoknak, így ezekkel az „ifjúsági irodalom” körébe utalt ábrázolásokkal is viszonyt létesít, ennek a kultúrának minden vonzatával. Míg a nagyobb figura nemcsak kitölti a kép jobb felét, hanem ki is terjeszti azt, tulajdonképpen minden irányba, az előbb említett látványos kiterjedéseken túl némileg a kép jobb szélén is kitüremkedve a keretből és túllépve a kép mértani felezővonalán is, addig a kisebb figura a maga térfelének csak a felső felét foglalja el, alatta a kép jelentős része nem tartalmaz figuratív elemet, barnás, zöldes, szürkésfehéres sávok, foltok tagolják. Zöld és barna színfoltok képezik az indiánfigura hátterét is, pontosabban a festő ezekkel a színekkel töltötte ki a figura körül üresen maradt felületet, hiszen a kép nem él a perspektíva, az előtér és háttér megképzésének eszközével. A keret négyszögét, illetve részben a felső nyúlvány szélét is zöld háromszögek és piros pettyek alkotta sorminták erősítik meg – hangsúlyozva a keret mesterséges jellegét.
A két figura viszonya sokféleképp leírható. Indián fiú és apa – közli a cím, egyféle értelmet adva a két figurának és a köztük lévő viszonynak. Györgydeák címeiben ugyanakkor mindig ott van a címadás aktusa iránti ironikus viszony, kérdésessé téve az efféle leíró jellegű, ábrázolást föltételező címek és a képzőművészeti alkotás közti viszonyt. A nagyobbik figura „indiánnak” tekinthető jegyekkel csak erős belemagyarázással rendelkezik, és az egész indiánosdinak egyébként sincs különösebb „értelme”, csupán egyféle kiindulópontot kínál a szemlélődéshez, ahonnan el lehet távolodni, ahová vissza lehet térni, egyféle viszonyt teremt, amihez képest a szemlélő is elfoglalhat valamilyen értelemadó, képolvasó pozíciót. Eltűnődhet azon, vajon valóban a kisebb figura-e a fiú, és nem fordítva, miért a nagyobb figura kinyúlása-kidomborodása a térből, eljutva olyan kérdésekig, hogy miféle megmunkálásnak, manipulációknak vetette alá a művész a nagyobb figura törtfehér gipszfelületét, hogy a nagyobb figura van-e rajta a keretbe foglalt képen vagy épp ellenkezőleg: ő a kép hordozója, mintegy az ő kiegészítése a festmény, netán megállapítva, hogy a nagy gipszfigura tulajdonképpen ugyanannak az anyagnak a kidomborodása, amely az egész kép alapjául is szolgál, és ily módon a kisebb figura erre a nagyobb figurával egy tömböt alkotó és ennyiben vele azonos felületre van festve.
Viszonylag egyszerű kompozíciójával a kis kép izgalmas térbeli kombinatorikára ad lehetőséget, összekapcsolva a síkbeli és a térbeli képzőművészeti alkotás lehetőségeit, egyszerre hozva mozgásba figuratív és nonfiguratív képolvasói tapasztalatokat. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a kép színvilága valóban a primitív kultúrák által használt színeket idézi, az indiánábrázolás a gyermekrajzok formavilágát használja, és hogy a figurativitáson túl, csupán foltokként szemlélve az alkotást, ezeknek a természetes, kopott, piszkos árnyalatú színeknek és szabálytalan formáknak van egy olyan összhatása, amely az egész kompozíciót esetleges, egymással nem összefüggő hatásoknak kitett, „talált” felületként láttatja, amelynek elemei idővel viszonyba kerültek, megbékéltek, összeértek egymással.
Tábornoknak
Györgydeák György: Tábornoknak, 2001
„Vér és arany”, kezdhetnénk az értelemadást a kép címe és domináns színei alapján. A három táblára osztható festmény középső részének színfoltjai egy markáns férfifejet láttatnak, a hadfi attribútumai pedig a jelzésszerű tányérsapka és a „melléktáblák” tetejét szegélyező aranyszínű csíkok. A Tábornoknak címadás azonban utólagosnak tűnik, és így az ebből kiinduló értelmezés is leginkább egy Rorschach-teszt képolvasó eljárását idézi. A „-nak” rag szerepét illetően is csak meddő találgatásokba bocsátkozhatunk.
A két szín árnyalatainak a játéka a primitív kultúrák festészeti hagyományát mozgósítja, nemcsak a korlátozott színhasználat miatt, hanem azok természetes anyagszerűsége révén is. A szimmetria lehetőségének a megidézése és egyúttali kiiktatása, a nagyon durva ecsetvonások, a térképzés és térkitöltés néhány gesztusra redukálása is a legegyszerűbb ábrázolási hagyományokkal rokonítják, amelyeknél az eszközök és adottságok nyilvánvalóan dominálnak a valamiféle előzetes alkotói prekoncepciók fölött. Az elsősorban a kép címe által megképzett „téma” (dominancia, agresszió, elnyomás) és az alkotásmód által létrehozott, ezzel ellentétes jelentéstartományok (alkotói korlátozottság, az alávetettség vállalása, alázat) között feszültség jön létre, amit az irónia alakzata old fel, lát el értelemmel.
A kisméretű képpel mintha egy nagyobb kompozícióra készülne Györgydeák, ez is azoknak az újabb alkotásainak a sorába illeszkedik, amelyek a nagyobb térrel való játék lehetőségét ígérik. Ezeknek a képeknek nyitottsága más természetű, mint az apró foltokkal, figurákkal dolgozó táblaképeké a 90-es évekből. Egyszerűbb kompozíciójuk nem a végtelenségig tovább festhető és csak esetlegesen, alkalmilag behatárolt teret feltételez, hanem a megfestett kép úgyszólván „egyetlen lehetséges” folytatását, annak jelzéseként, hogy az alkotói szándékok kinőtték a korábban használt dimenziókat. A két szín árnyalataival való mesteri játékon, a figurativitás megkísértésén és ironikus elvetésén túl ez a kép ezért is érdemel külön figyelmet az életművön belül.
Pegazusné
Györgydeák György: Pegazusné, 2007
Ez az alkotás is a talált anyag meglévő formáinak fölhasználásával készült, és az alkotás játékában ruházódott föl ezeket a formákat használó, ugyanakkor az általuk fölkínált jelentéseket ellenpontozó, összezavaró elemekkel. A cím a talált faág által „hozott” lófej formát emeli ki a mitológiai megnevezéssel, a -né képzővel viszont rögtön le is rántja a mitológiaiból a banális hétköznapok szférájába. A cím ezáltal újra létrehozza azt az ellentmondásosságot, ami magában a figurában is több szinten megvan, a szépség és rútság, a kecsesség és a formátlanság, a könnyedség és a földhözragadtság, a kihívó megjelenés és a szerény visszahúzódás, de akár a színesség és az egymást kioltó színek szürkeségének eldöntetlenségében. Ez a hímnemű párja által megnevezett nő, a kecses lófeje által meghatározott, alig megformált test, a mitológiát mozgósító hétköznapiság, a sakktábla és a többi figura nélkül értelmét vesztett királynő az egész figurát nonszensszé teszi, miközben helyzeteket, viszonyokat, érzelmeket teremt maga körül. A többi figura között magányosnak hat, kiemelve közülük kompozíciót vonz maga köré. És még egy ellentmondás: a Pegazus lónak madár, madárnak ló. A Pegazusné pedig minden esetlegességében-esetlenségében egy sorsát cipelő, lehajtott fejű, szárnyaszegett ember. Számomra Balassi egyik látványleírását, kimerevített pillanatát idézi: „Mint szép liliomszál, ha félbe metszve áll, fejét földhöz bocsátja, / Célia szép feje úgy áll lefiggesztve, mert vagyon nagy bánatja, / Drágalátos könyve hull, mint gyöngy, görögve, vagy mint tavasz harmatja.” Györgydeák legtitokzatosabb, emblematikus figurája.
