A vers ma hallgat, mint akit összevertek,
szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban.
Meggyötört szemébe csillagot tekertek.
Magamhoz öleltem: ami(t) éget, halljam.
Hogy ami gyötri, legyen a lázam, terhem.
Pokolból szökött lerongyolódott angyal.
Jákob létrája tövében leteperten
csak ül, mint egy fiú, betoppant viharral.
Ingéből lobogó szél legyen a szárnyam!
Tenyeréből igencsak kienném a mát.
Mert ő az, akiért annyit kiabáltam,
aki múltunkba kifosztva is visszalát.
Szél hozta, szívünkig nap tüze égeti,
ő ad menedéket bujdokló anyámnak,
ő a holnapunk, és ezért sem értheti,
mért adtuk harminc ezüstért föld sarának.
A vers ma hallgat, mint kire senki se vár.
Átnéz a homályon, századokon átnéz.
Feldúlt kamasz, ki öklét elhajtotta már.
Koldus zsebedben hordod parazsát még.
A vers ma hallgat, mint akit hazahívtam.
Elkószált kölyök, szakadt, csatakos ingben.
Beállít, áll árnyként ajtó-negatívban.
Nem tűri, hogy rongyát róla lesegítsem.
A vers ma hallgat, mint akit összevertek,
szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban.
Nem kérte sem isten, se jöttment szerzet:
szétnyíló sebét folyton összevarrtam.
