Drienyovszki Eszter, Hidvégi Katalin, Juhász Eszter és Bradák Soma műveihez

„Három eset lehetséges
(egyik lehetségesebb, mint a másik):
a pillanat
1. késik
2. épp pillan
3. lekéstük
(nem vettük észre).
Már, persze, föltéve, hogy
van pillanat.
De ez talán nem is olyan lényeges:
folyékonyan tudjuk
taglalni nem-létezők
tulajdonságait,
becsülni képzelt
lovak esélyeit.
Pillanat!
Valaki csenget.”

(Petri György: A pillanat)

Ők azok. A lepkefogók. Akik, ha tehetik, csáberejű pillangók táncát lesik. Meg a pillanatokat ragadják, amikor azok épp (p)illannak. Ők meg pont ragadnak. Hogy mégse tűnjenek csak úgy el, mintha soha nem is lettek volna. Gombostűre tűzve a lepke megmarad. A tiszta, kipreparált, időtálló pillanat. Azaz hangulat. De talán ez nem is olyan lényeges. Akik itt vannak: Hidvégi Katalin, Bradák Soma, Drienyovszki Eszter és Juhász Eszter.

Hárman fényképeznek, egyikük – Hidvégi Katalin – tusrajzokkal kísérli marasztalni a pillanatot. Más-más eszközökkel alkotnak, másképp látnak, láttatnak. Mégis van bennük valami közös, ami miatt egy lapon lehet említeni nevüket, ami miatt ugyanaz a lap közölte a munkáikat. A hangulatiságuk közös, az atmoszféra, amit képeik maguk köré hívnak. Mondhatnám, olyan „apokrifes”. A négy amatőr művész ugyanis az Apokrifban induló, kvázi-költőkkel együttműködve kísérletezik valami maradandó létrehozásával.

Hidvégi Katalin: Prés

Hidvégi Katalin: Prés

Hidvégi Katalin tusrajzai leginkább az avantgárdot idéző emberi alakokat ábrázolnak, kifacsart pozíciókban, embriópózban, váratlan kompozíciókban. Művein erősen érezhetőek az expresszionista hatások. Képei szorongást, félelmet, idegenséget fejeznek ki, s inkább belső, pszichikai indíttatásúak, mintsem külső ingerek hatására jönnének létre. A színvilág mellett egy kép hangulatát leginkább az határozza meg, hogy milyen technikával készül. Amellett, hogy a tusrajz általában fekete-fehér, szabad vonalvezetés jellemzi – tehát a művész a legkézreállóbb tollvonásokkal hozza létre a képet. A toll spontán, szabadon fut a papíron, az elsődleges cél a tusrajz képi kifejezőereje. Ez a technika különösen alkalmas a feszültség és az idegen lelki tartalmak szemléltetésére.

Akár a Prés, Organizmus, Tükör vagy Kristály című alkotására tekintünk – de Katalin szinte bármelyik művét említhettem volna példának okáért – azonnal szembetűnik, hogy a kép tartalmi része a legtöbb esetben egy szabálytalan körben foglaltatik benne, a tartalmi hangsúlyt a technikai középpontba helyezve. A fiatal művésznő munkáit ez a körkörösség és centrális jelleg fűzi össze. Jung szerint a kör szimbóluma a psziché teljességének archetipikus képe, az Én szimbóluma (ellentétben a négyzettel, ami a földi anyag, a test és a valóság jelképe). Így a kép melysége tulajdonképpen az Én mélysége.

Bradák Soma, Drienyovszki Eszter és Juhász Eszter fotói is hasonló mélységben, hangulatiságban fogantak, festői igénnyel használva (kihasználva, felhasználva) a fény-árnyék viszonyokat, fekete-fehér tónusfokozatokat. Azt a fajta fotóművészeti hagyományt követik, amely feladatának az “ellesett pillanat” megragadását, vagy a valóság látványának szubjektív érzéseken átszűrt visszaadását tekinti. Nem előre megkonstruált látványt rögzít, vagy meghatározott gondolati koncepció dokumentumait mutatja fel. Ezek a fotók a tiszta percepción és az ösztön szülte emóciókon keresztül kívánnak hatni. Torzított ablaküvegek, vetülő árnyékok, lencsevégen átfordult tükörkép. Egy-egy kipreparált, keretbe szabott pillanat, azért, hogy elidőzzünk (náluk, velük, rajtuk) egy kicsit.

Bradák Soma fotója

Bradák Soma fotója

Bár mind a hárman nagyon hasonló stílusban fotóznak, s képeiken még nem árulkodnak egyéni, kiforrott stílusjegyek, azért kiemelnék egy-két jellegzetességet, ami alapján kiderül, hogy, még ha ábrázolási módszereik hasonlóak is, különböző témákhoz, szituációkhoz vonzódnak. Bradák Soma az utcát szereti, a közeli képeket, embereket nem, vagy csak nagyon személytelen jelleggel ábrázol: egy utcai kavalkád forgatagában, elhagyott asztal mögött, deréktól lefelé, homályban, vagy épp csak árnyék formájában. Jelzésértékűek ezek az alakok. Életet visznek az élettelent ábrázoló fotóba, de mindvégig arctalanok, személytelenek, szerep nélküliek maradnak.

Drienyovszki Eszter ellenben előszeretettel készít portrékat, az egyes embereknek vagy egész társaságoknak főszerepet osztva. De főszerepet kap maga a fényképezés aktusa is. Láthatunk egymásra csúsztatott élménymorzsákat, összevagdalt negatívok formájában. Láthatunk lencsén átnéző lencsét, vagy lencsében tükröződő arcot. Kicsinyít, többszörösen átfordít, a végeredmény mégis sokszor valóságosabbnak tűnik, mint maga a valóság.

Juhász Eszter fotója

Nem így Juhász Eszter esetében, aki a formák szerelmese. Képei, bár még őrzik spontaneitásukat, mégis határozott koncepció szerint készülnek. Szabályos, párhuzamos vonalak, mint börtönrácsok: oszlopok, lámpák, árnyékok formájában jelennek meg. Feszült képek ezek, nyomasztó atmoszféra, Juhász Eszter nem egyezik ki, nem oldoz fel. Míg Drienyovszki Eszter játékossága és Bradák Soma eleven képei mellett hiányérzetünk csak fokozódik, ha elidőzünk Juhász Eszter idegenséget árasztó képeinél, amelyek merevsége igen nyugtalanító hatással bír. Ebben rejlik erejük.

Az erő, a centripetális erő. Ravaszdi feketelyuk. Idő, tér nincs. Egy pillanat van. Másé volt, most az enyém… Végül is erről szól a művészet. Megélni egymást, sorsot cserélni…

Pillanat!

Valaki csenget.