A bölcsészkaron és környékén mindig volt (ha engedték) irodalmi csoportosulás, irodalmi folyóirat-kezdemény, sőt önálló és független irodalmi folyóirat is: gondoljunk csak az olyan tiszteletre méltó elődökre, mint a Tiszta szívvel, Jelenlét, Sárkányfű, Puskin utca… – örvendjünk hát annak, hogy ma is megjelenik (s már hányadik számával!) az Apokrif, a mai legfiatalabb (?) költő-író bölcsész nemzedék szárnypróbálgatása (bölcsész vagyok, miért ne érdekelne engemet a költészet gyakorlata is?…). Erős csoport szerkeszti ezt az apokrifnak talán nem nevezhető kiadványt: maga a vállalkozás, az eddigi teljesítmény ismeretében igazinak, hitelesnek és vállalhatónak látszik; apokrif talán csak abban az értelemben, ahogy minden nemzedéki csoportosulás, ha az elődökhöz képest kívánja meghatározni magát, erőteljesen hangsúlyozza még kanonizálaltlan egyediségét, páratlanságát és függetlenségét… E csoport sokféle tehetséget gyűjtött magába, a szerzők nemigen kapcsolódnak egymáshoz sem világlátásukban, sem stíluskeresésükben: ám mégis összeköti őket valami újnak az akarása – valami olyan újé, mely már (vagy még?) nem hasonlítható a megelőző generációk útkereséséhez (bizony, az előttük járó legfiatalabbéhoz sem). Sok tehetség írja ezeket a sokat ígérő, izgalmas, érzékeny műveket, ezeket a nemegyszer még egyenetlen, de mindig nyitott darabokat: ami a legjobb bennük, az talán a mindannyiukra jellemző éles szemű odafigyelés a világ sok furcsaságára, s bonyolultságára. Az Apokrif csoport eddigi eredményei, az eddig megjelent folyóirat-számok nem csekély teljesítményként minősíthetők, s komoly várakozást ébresztenek a rokonszenvező olvasóban: adja isten, hogy felnőtt írókként-költőkként is annyi lelkesedés és elkötelezettség maradjon majd bennük, amennyit most lépten-nyomon felmutatnak. Legyen szerencséjük!