Audiatur et altera pars – Hallgattassék meg a másik fél is. (Seneca: Medea, II.2.199)

Eero Tarasti 1992-ben jelentette meg romantikáról írott könyvét. A könyv ”Liszt vándorévei” című fejezetében a zeneszerző Lisztről kijelentett véleménye a következő: ”Komponistaként termése változatosabb, mint Wagneré és zenekari műveiben sok zene van, amelyeket gyakrabban is előadhatnának. Zenei íróként csaknem elfelejtették. Egyike minden idők sokoldalú muzsikusainak, akinek a zenetörténetben maradandó helye van.”

A Wagnert közismerten Liszt fölé helyező szerző ugyanitt jelenti ki: ”Mindkét komponista nyíltan kölcsönzött egymástól. Amikor Wagner bizonyos változásokat javasolt a Faust szimfónia fináléjába, Liszt helyeselte, ám sohasem végezte el azokat. Mégis, amikor Liszt Faust szimfóniájának fináléját hallgatjuk, az akár Wagner Walkürök fináléjában is szólhatna.”

Világos választ ad erre Gösta Zetterberg Törnbom svéd zenetudós és író Stockholmból: ”Liszt Faust szimfóniája és Wagner Walkürök közötti párhuzamos hasonlóságok nehezen tisztázhatók, de azokat nem szükséges úgy értelmezni, hogy Wagner lopott volna Liszttől. Ha egy személy New Yorkban tüsszentett és egy másik pedig Stockholmban, ahhoz nem szükséges, hogy influensek legyenek, az csak influenza (mondotta Roosval professzor egyik előadásán). Másképpen szólva: egy ismert korstílus párhuzamosan is megvalósulhat két művész között, mint amilyenek Liszt és Wagner voltak. Az eredmény majdnem identikus.”

A svéd tudós más oldalról is megvilágítja ugyanazt a kérdéskört: ”Liszt csodálatosan szép dalai, mint például az ”Es muss ein Wunderbares sein” több zeneszerző darabjaiban hagytak nyomot. Ezért senkit sem lehet plágiummal vádolni. Liszt senkinek sem volt ismeretlen nagyság. Nem lehet tiltani, hogy a stilisztikai fordulat ne lenne fehéren-feketén jelen. Ebből a jelentős potenciálból lett a Liszt stílus jövendő Nessosmantel-je. Wagnert is zenei plágiummal vádolták meg. A kölcsön, amit Wagner kedélyes kedvességgel beismert, a Parsifal előjátékában lévő motívum, ami Liszt Exelsior művében van.” Előjáték a ”Strassburgi katedrális harangjai” kantátához.

Mátyás János budapesti zenetudós írta 1977-ben: ”Liszt a mű komponálását 1874 januárban kezdte Budapesten és azon az őszön fejezte be Rómában. A méltóságteljes bevezetőben az énekkar és a mezzo szóló egyetlen latin szót énekel egyre magasztosabban, emelkedettebben: Exelsior! A szó lejtése adja meg a mindössze négy hangból álló jellegzetes téma ritmusát. A magyar nyelvű bemutató 1875. március 10-én volt Budapesten. Wagner itt hallotta az exelsior témát, amelyet később maga is felhasznált (Liebesmalspruch téma) a Parsifalban.

Harminc év után jegyzem meg először, hogy Liszt Faust szimfóniájának elejét viszont hallhatják Sibelius IV. szimfónia III. tétel elején. Sibelius egyenesen is kölcsönzi a Parsifal tematikáját. A Wunde motiv a szimfónia I. tételében jelenik meg. Rézfúvós kari téma C 4. Oskar Merikanto finn szerző Fisz-moll Passacaglia orgonaművének végén a Kodály később komponált 114. genfi zsoltár vége szól! A sort hosszan folytathatnánk.

Az 1993/94. tanévben Helsinkiben a Sibelius Akadémián tanított Anders Eliasson svéd zeneszerző professzor szerint: ”A zene nyelv, amely oly dolgokat képes ábrázolni, amire más nyelvrendszerek nem vállalkozhatnak. A romantika fogalmának ma is sok, de szűk értelmezése van forgalomban. Liszt Ferenc vándorlása igen közeli számomra. Élete végéig keresett valamit.”
Svédországban igen, Finnországban nem ismert Siegfried Schibli német zenetudós könyve: ”Franz Liszt. (Rollen, Kostüm, Verwandlungen – Szerepek, jelmezek, változások) München: Piper Verlag 1986. Schibli számára Liszt rendkívüli szellem, aki szüntelen vágyat érzett magában az örök szellemi értékek iránt. ”Korát messze túlszárnyalva lett a zene forradalmának előhírnöke. Szerepeit nem játszotta, hanem élte. Jelmezeit sem kölcsönözte, élete változásait őszintén hitte.”

Itt találkozik a német Schibli és a svéd Zetterberg felfogása: ”Rögtön a Tristan és Izolda elkészülte után Wagner levélben ismerte be Hans von Bülownak Liszt iránt érzett lelkiismeretfurdalását: ”Sok dolog létezik, amelyekről őszinték vagyunk egymás közt (például, hogy az általam használt harmónia másfajta lett azután, hogy megismerkedtem Liszt műveivel), de mégis udvariatlan dolog Pohli barátomtól erről az egész világnak pletykálni”. Wagner új vezérmotívum technikája a Nibelung gyűrűjében világosan utal Liszt tematikus transzformációjára. Liszt pedig formakezelést és hangszerelést tanult Wagnertől. Nem lehet tagadni, hogy a recitatív stílus a Szent Erzsébet legendájában ne kapott volna Wagner hatásokat. A kétoldalú csere mindkét fél számára előnyös volt, bár Liszt Wagnerre gyakorolt hatása mélyebbnek tűnik, mint fordítva.”

Miért is hiányolnám e két fontos német és svéd könyv finn nyelven való megjelenését, amikor Tarasti így intézi el a kérdést: ”Liszt Ferencet tipikusan tiszta telivér romantikusnak ismeri a zenetörténet.” Majd hozzáteszi még ezt is: ”Liszt hamar tisztában lett virtuóz játékának mások által felülmúlhatatlan képességeiről. Zenekari koncertjén előfordult, hogy gátlástalan módon hangosan társalogni kezdett, verte a taktust, karjával hadonászott, elnézegette a közönséget míg végre elérkezett a szólista sora.”

Olvasott olvasóimra bízom az ilyen és ehhez hasonló állítások felülvizsgálatát és az európai nyilvánosságban, több világnyelven, méltó módon való megválaszolását. Érdekes, hogy ezek szerint még a szomszédos szentpétervári Liszt koncerten jelen volt Stasov leírását sem ismerik. Még érdekesebb, hogy ugyanez a tanár Sankt-Petersburg nostalgia címmel nyári szemiotikai konferenciát rendezett a délkeleti finn-orosz határ menti Imatra városban 2005-ben. Mindenről és mindenkiről szó esett, csak Liszt Ferencről nem.

A Lisztet zongorázni hallott és közelről megfigyelt Soldan, Ramsay, Flodin, Faltin, Engdahl nyilatkozatai a szakirodalomban és az egyetemi ifjúság köreiben ismeretlenek. Busoni 1898 szeptember 30-i helsinki koncertjét (Svenska Normallyceum) is csak egyedül én idéztem 2000-ben Helsinkiben és 2003-ban Budapesten kiadott Sibelius könyveimben. Egyébként továbbra is ismeretlen.

Szinte hihetetlen, hogy a Lisztet magasról és ”csak a lényeget keresve” ilyen és hasonló módon meg és elítélő főiskolai és egyetemi tanárok nem rendelkeznek elvárható információkkal az ”örök romantikus” Lisztről. Mindig elég egy másokat még csak meghallgatni sem képes kritika, vagy összegző írás, amivel a kényelmetlenül nehéz Liszt-kérdés le van tudva, és arra hivatkoznak.

Még a legkiválóbbak közé tartozó és sajnos az újságírástól visszavonult zenekritikus és költő Lauri Otonkoski is ezt nyilatkozta 1997-ben: ”Már ez már csak úgy van, hogy a régi zene Bach előtt, az új pedig Debussy után született.”

Ezt követte egy durva sajtótámadás az egyébként máig ismeretlen Zarándokévek I-III záró darabja a Sursum corda – Emeljétek fel a szíveteket – ellen. Jelentéktelenül semmitmondóan üresnek szólta le azt egy docens – kritikus hölgy. Köztudott, hogy a darab tetőfokán a zenetörténetben – Debussyt megelőzve – először jelenik meg az egészhangú skála. Ilyen tárgyú kérdésemre a hölgy nem tud válaszolni. Helyette Hanslick prágai kritikust idézve támadja Lisztet. Arra a türelmesen udvarias kérdésemre, hogy ismeri-e August Wilhelm Ambros (1816-76) Lisztet megvédő és Hanslick állításaival vitába szálló nézeteit, nem tud válaszolni. Válasz helyett ismét egy Lisztet csúfoló Hanslick anekdotát kezd mesélni. Azt kérdeztem tőle, tudja-e hogy hívta a Lisztet megvédett Richard Wagner Hanslick urat?  Nem tudta. ”Hans lick” (Paprikajancsi) feleltem. Azt válaszolta, hogy ő angolul olvas, németül nem. ”No comment”!

Liszt Ferenc, Tarasti által példának felhozott Faust szimfóniáját nem lehet hallani a finn hangversenyéletben. A soha nem hallható Liszt művek sora hosszú. A finn nyelvű Liszt szakirodalom, de még a népszerűsítő kiadványok hiányossága kellemetlen. 

A Liszt Via crucis – Keresztút is egyedül Pertti Eerola orgonaművész akaratának, kórusának és szólistáinak köszönheti évenkénti előadását a Johannes templomban. Különben ismeretlen, míg ezzel szemben a svéd Zetterberg-Törnbom könyve külön kottapéldákkal utal a Via crucis Messiaenig és Honeggerig messze előre mutató részleteire.

A rapszódiákat sem tartják többre virtuóz mutatványoknál. A zenei lexikon szerint sem. Holott azok mind értékesek és az utolsók például az öregkori zongoraművek rokonai. Emlékezetes módon védte meg őket a Római Klub tudós tagjaként ismert László Ervin zongoraművész, aki 1961. április 19-én látogatott Svájcból Helsinkibe finn születésű feleségével. A Helsinki Hírek kérdésére válaszolt: ”Liszt egyetlen nemzeti eposznak szánta a 19. magyar rapszódiáját.”

Laura Kahrer bécsi Liszt-tanítvány 1871-es helsinki koncertjén játszott 12. magyar rapszódiája is tartalmaz magyar népdalokat. Erről itt még ma sem tudnak. Mennyire más a mindent a maga értékében ismerni akaró, mérni és becsülni képes svéd gondolkodás. Például a Svensk Musiktidning – Svéd Zenei Híradó (Stockholm) 1889. március 15-i száma tisztelettel búcsúztatja a Budapesten 75 évesen elhunyt Bunkó (Franz) Feri prímást. Nagy művésznek nevezi, aki Londonban honfitársával, Joachim Józseffel is együtt hegedült.

A svédek tisztában vannak vele, hogy a Beethoven Apassionata végén megszólaló tánc tiszta magyar zene. A Svédország déli részén lévő ősi Lund egyetemi város impozáns katedrálisának altemplomának közepén hatalmas oszlop áll. Az oszlopot egy Sámsonszerű pogány alak tartja, akinek a neve, – en finne – egy finn. Ugyanígy a Stockholm feletti ősi Uppsala egyetemi város katedrálisában finn pogányokat ábrázoló falfestmények láthatóak. Az ismeretlen keleti finn szomszédok iránt érzett középkori kíváncsiság érdekes dokumentumai.

A szociálisan nyitottnak születő és kollektív – önzést nem ismerő – szellemben felnőtt svéd emberek szomszéd kultúrák iránti őszinte érdeklődése és azokkal való együttműködése legendás. Azért erős a saját kultúrájuk! Talán ezért szeretik Lisztet és Bartókot.

Volt idő, amikor dr. Tauno Karila finn zenetudós arra a kérdésre, hogy ki volt Liszt Ferenc, három szóval felelt: ”fordulatot tett mester”. Ezt a Finn Zenetudományi Társaság 1956-os konferenciáján mondta a ”Zenei alkotás és az előadóművész” című előadásában. Később azt is kijelentette: ”Lisztben teljesedett ki az előadói és alkotói művészet. Ugyanabban a személyben a legmagasabb szintre. Halála után világos differenciálódás következett be.”

Finn főiskolások, akadémisták és egyetemisták kérdezték tőlem 2006-ban a Johannes templom hatalmas orgonakarzatán: Mi olyat tudnék mondani, ami elüt a rövid és száraz Liszt kommentároktól?

Először szótlanul elnéztem a hosszú újgótikus Johannest, ahol a nagyszerű Robert Kajanus vezényelt Liszt Esztergomi misét, Krisztus oratóriumot, zongoraversenyeket, Faust és Dante szimfóniákat. Ezt a szent helyet, ahol Európa legjobb előadóművészei, énekesei és kórusai fordultak meg. Ahol több kiváló hajdani Liszt tanítvány szerepelt. Ahol a templom alatt a tenger felé menve a Svéd Líceum és a Helsinki Egyetem díszterme hatalmas koncertkrónika, kiváló kritikusok, tudósok emlékét őrzi. Aztán az állandóan magammal hordott kéziratomból olvasva válaszoltam.

Otto Lessmann 1911-ben ”Mit jelent számunkra Liszt?” címmel tett fel körkérdést az Allgemeine Musikzeitung ünnepi számában Liszt (Franz) Ferenc századik születésnapján. Fréderick Lamond francia Liszt-tanítvány válasza: ”Milyen kevesen tudják a mi nemzedékünkből és főleg a fiatal művészek, hogy ki volt Liszt!”

Egyes fiatal zenész körökben, mely Straussal megy aludni és Debussyvel ébred, szokás Lisztre leplezetlen felületességgel tekinteni. Ezek számára Liszt legfeljebb egykori híres zongorista, aki ügyessége folytán számtalan átirata révén lett korának leghíresebb komponistája. Ezeknek tehát Liszt, akinek nagy alkotásai, mint az Ideálok vagy a Krisztus oratórium zeneköltője túlhaladott álláspont. Miután manapság mi csakis ”túlhaladott álláspontokból” élünk, így a nyilvánosság előtt kötelességünk Liszt századik születésnapját méltó módon megünnepelni. A stréberek néhány órával a Liszt ünnepségek után ismét csak közönnyel tekintenek Lisztre.

És mégis: Liszt fenséges lángelméje kiolthatatlan befolyást gyakorolt a zeneművészetre. Ő maga volt a (raphsodos – görög hírmondó) zene rapszódiája. Ő volt a legzseniálisabb úttörője a modern időknek, mert ő volt az, aki a jelen idő komolyan vehető hangszeres zeneszerzőinek addig nem is sejtett távlatokat nyitott. Tőle még Wagner is tanult egyet s, mást. Liszt korszakalkotó, felbecsülhetetlen jelzést adott a reproduktív művészetnek felejthetetlen tanítványa Hans von Bülow révén. Irányt mutatott, amelyre alapozva a művészet hosszú távon építhetett. Akinek szerencséje volt Liszt minden mértéket felülmúló egyéniségét megismernie, aki mindenkor gondoskodott tanítványairól és más művészekről, soha nem fogja azt neki elfelejteni. Ezek a Mesterről való emlékezések jelentenek fénypontot és vigaszt napjaink anyagi javakat hajszoló kispolgári világában.

A Helsinki sziklatemplomában Lisztet 1988. szeptember 11-én Finnországban rehabilitált Eero Heinonen Nyíregyházi Ervin régi lemezét hallgatva találta meg a Liszt hajszálereket és búvópatakot. Nyíregyházit pedig az éppen fentebb idézett Lamond tanította, majd Dohnányi. A Finn Rádióban hallhattuk Lamond 1929-es felvételében Liszt Velence és Nápoly darabjait. Lamond többször is fellépett Helsinkiben. Roppant elegáns és nagyvonalú Beethoven Esz-dúr zongoraversenyére még sokáig emlékeztek. Ráadásként Liszt Funérailles-t játszott.

Felix Weingartner Liszt-tanítvány 1910-ben vezényelt Helsinkiben a Finn Nemzeti Színházban. Ő így válaszolt: ”Eltekintve Liszt fenomenális jelentőségétől a zongorát illetően, számomra két szempontból foglal el maradandó helyet a zene és művészet történetében:

1) Ő volt a legnagylelkűbb, minden irigységtől mentes, legsikeresebb támogatója nagy kortársaknak és tehetséges fiataloknak.

2) Műveiben világosan elhatárolódik, hogy mi az, amit a zenének nem szabad átlépnie, aminek a zene lényegéhez hűségesnek kell maradni. E művek mind pozitív, mind negatív értelemben határkövet képeznek! ”

Ferruccio Busoni válasza: ”Az Ön kérdése: Miben látja Liszt Ferenc döntő jelentőségét a német zenei fejlődésben? Bevallom, hogy Liszt jelentőségét erről az oldalról még nem vettem figyelembe. Az azonban világos előttem, hogy Lisztnek a német zenei életben való értékessége négy pontban foglalható össze.

1) Bach, Beethoven, Schubert és Schumann műveinek Liszt által való kinyilatkoztatása az ő zongoraművészetével és elragadó előadásával.

2) A szimfonikus költemény (kérdéses) alkotásában, mely jelenleg a német szimfóniákat szinte félreszorítással fenyegeti, ami felett nem sajnálkozom.

3) Richard Wagner támogatásával és befolyásával.

4) Jelentős német tanítványok nevelésével, (úgymint Bülow és Klindworth). Érettebb állásfoglalást ilyen rövidre szabott időtartamon belül sajnos nem tudok Önnek adni erős elfoglaltságom miatt. E négy szempont számomra elvitathatatlannak tűnik.”