Gondoltam, a gombolyagot jobb kezemmel szorítom, aztán elpöccintem szellemképem a bőrömtől és néhány méterrel felette(m) felettébb ellazult állapotban tárgyilagosabban tekintek lenti önmagamra. Nem kifejezetten azért, hogy felülkerekedve a koponyámban kóválygó gondolataimon tágabb perspektívában szemlélhessem, amit létrehoztam, hanem inkább azért, hogy ne áruljak el többet, mint amennyit szeretnék. A képeimről beszélnék, és a képeim titkosak. Bezárt ajtók, kis ikonok a számítógép képernyőjén, amik mögött lehet, hogy egy másik világ van. De eszem ágában sincs átadni a kulcsot (egér nincs). Viszont szívesen társalgok róluk kívülállóként vagy felülállóként.

Nyolc éve, egy késő őszi estén Ulf Linde előadását hallgattam Duchampról a stockholmi Thielska Galériában. Nem értettem meg igazán. Kifordított kesztyűről esett szó és hasonlókról. Elvarázsolva tértem haza. Aznap éjjel, amit álmodtam, mérföldkővé vált gondolataim alakulásában.

<<Kiszállunk a buszból. Furcsa világba érünk (Mumussal – édesanyámmal). Észreveszek egy nagy reklámtáblát. Disznók és emberek vannak rajta. A férfinak nyúlfülre van fésülve a frizurája. Ijedten mondom: „Ezek embereket esznek.” Az utcán sétálva rémülten állapítom meg, hogy itt másfaja hierarchiában élnek az élőlények és az ember nem áll a legfelsőbb szinten, nem ő a győztes ragadozó. Kellemes kolozsvári hangulatú macskaköves utcákon haladunk végig. Az itteniek arca szorongó, szemükben félelem bujkál. Benézek egy templomba. Kísérteties félhomályban néhány árnyalak kóvályog. Az oltár helyén párás, sápadt ablakok, kereszt sehol. Egy fiatal férfi jön ki az utcára, esdekelve nyújtja felénk a kezét: „Adjatok három dimenziót! Kérlek…” Mumusra nézek és döbbenten állapítom meg: a negyedik dimenzióban vagyunk. Időtlenségben, álmokban, belső ország, belső emberei között. Megyünk, megyünk, míg kiérünk a városból. Puszta, homokos hely.  Mumus lehajol és felemel egy követ. „Megtaláltam.” – mondja. „Mit?” – kérdezem. „Egy pár milliméter.” – mondja. Kezembe veszem. Nézegetem, nem látom. Aztán észreveszem…>>

(1998. november 3. kedd)

Megálmodtam a belső térképem, a lelkem városképét. Ijesztő volt. Ezután a mindennapok kihívásain túl akadt egy újabb: ennek felvirágoztatása. Király lettem vagy polgármester.

Az utcákon boldog arcokat kívántam látni, napsütést, meleg köveket és sok virágot, sivatag helyett tenger leheletét.

„Minden köznapi háromdimenziós test, tintatartó, ház, rögzített léghajó számos négydimenziós testnek a háromdimenziós miliőbe vetített perspektívája… Meg kellene határozni, szerkeszteni azokat, amelyek egyetlen négydimenziós test vetületei…”- írta Duchamp. Nem kívántam se folytatni, se magaménak vallani gondolatait, de folyamatosan inspiráltak. Engem is szórakoztattak, nemcsak őt. A mai napig meghat Duchamp. Azt hiszem, hogy valójában az hat rám leginkább, amit nem értek, de meg kívánok érteni. A homályosban éles vonalakat találni. Keresni. Az inspirál, ami olyan gondolatokat ébreszt bennem, amik meglepnek, ismeretlenek, de hozzám szólnak. Szeretem Picabia furcsa szerkezeteinek rajzait, Warhol tánclépéseit, Tinguely gépezeteit, Magritte pipáját, épületek alaprajzát… Sokáig folytathatnám…

Néhány hónapig alig festettem. Sokat töprengtem és egyre jobban éreztem magam. Egy januári, fehér napon, amikor végül magával ragadott a festés lendülete, észrevettem, hogy nagy változás ment végbe rajtam ezen a téren is. Kezdett egy feladat homályosan felderengeni előttem. A festés nemcsak lelket vidító szórakozás lett, hanem médium is. (Nem kívánok nagy szavakat használni. Finom érintések mellett zavaróak lehetnek a szavak.) Azt éreztem, hogy amit meg akarok, azt meg is tudok csinálni, csak idő kérdése. Úgy érzem, akkor kezdtem el képeket festeni, amik a saját életüket élték.

Az első képeken, kerek asztallapon madárberkenyeágak feküdtek. A harmadikon önarckép felülnézetből fekete szárnyukat csattogtató varjakkal. Mintha kaput nyitottam volna belső világomra. Most is hallom ennek a belső világnak a suttogását.

1999 elején találtam egy porosodó madárberkenyeágat megszáradt bogyókkal. (Találtam – ebben a szóban benne rejlik a véletlenszerűség és a választás is.) Rátettem egy asztallapra. Ezután hol az asztallap, hol az ágak váltak fontosabbá. Szeretem, ha egy képen belül a kerek és az egyenes vonalak játszanak egymással. Az asztal ellipszise már képviseli a kerekdedet, néhány „jelentéktelen” tárgy a közelben egyenesekkel teremt teret. Az ág az asztalon hol hajlékonyan kúszik, hol mereven feszül a támaszkodási pontoknak. Bogyókként megjelenik a gömb, a kerek legkerekebb megnyilvánulása. Méretbeli skála érzékelhető a kerekeknél: asztal, bogyó, még kisebb bogyó. Velük skálázik a szerteágazó berkenyeág is: a vastagtól a vékonykáig.

A téli derűs félhomályt, a termet beterítő sápadt fényt különféle szürkékkel festettem meg.

A bogyók vöröse lett az igazi fény, azaz a szín a semlegesben.

Lassacskán csak a bogyók maradtak a képeken. A termet, sőt az országot is elhagytam. Emlékként kis dobozban magammal hoztam őket. Apró ágacskákon fürtként lógtak vagy már leszakadva magányosan, zörögtek. A régi terük eltűnt, és mintha az új sem fogadta volna be őket: roppant idegenül hatottak az új környezetben. Mit keresett a svéd poros madárberkenye az Andrássy út 62. harmadik emeletén? Általuk sikerült saját gyökértelenségemet és súlytalan lebegésemet megragadnom.

A bogyós képeim rokokójukat élték – igazán dögledezni kezdtek (valószínű én kezdtem újra otthon érezni magam Budapesten), amikor valamilyen viszony kezdett kialakulni köztük és Stockholmból Pestre telepített szárnyasaim között. Egy befejezetlen képen: nagy bogyó héját születő madárcsőr próbálja átszakítani.

A berkenyeágakkal majdnem egy időben kezdtem madarakat is festeni. Madarak ágakon – szinte egyértelmű lenne az összefüggés. Madaraim mégsem találkoztak össze ágaimmal. A madarak, saját otthonülő zebrapintyeim, túl sok ágat nem láttak életükben. Talán megálmodhattam volna számukra egy ideális környezetet, ha már a valóságban megvontam tőlük, mégsem tettem. Elfogadtam, hogy számukra börtön az otthonuk, és úgy képzeltem, hogy mivel soha más életformát nem tapasztaltak, nincs is jobb számukra. Én magam néha visszasírom gyerekkori kalitkámat, és mit sem változtat ezen a tény, hogy a mostani, ahhoz képest, kacsalábon forog. Ezzel a nosztalgikus visszasírással az eredetinek, a gyökereknek a tiszteletéről szólok állandó boldog vándorként.

Visszatérve arra, hogy a madarak miért nem ülnek ágakon. Nem találták meg egymást. Az ausztrál zebrapintyeknek körülbelül annyi közük van a madárberkenyéhez, mint nekem a saltlakritshoz (svéd sós medvecukor). Persze, ha sokáig nézték volna az ágakat, lehet, hogy felültek volna rájuk, és lehet, hogy lassacskán, a vörös hús mozdulatlansága egy vakmerő szellemet felbátorított volna arra, hogy belecsípjen. Ki tudja…

Kilenc zebrapintyemet, akiknek születését és alakulását anyai örömmel és aggodalommal figyeltem, sokféleképp megfestettem: önarcképpel, rudakon csapatosan, kalitkában és folytathatnám… Utolsó róluk készült képeken egyszerű színmezőkben bujkálnak, tűnnek el. Egyiken tuját sejtető foltból kukucskálnak ki, másikon száron egyensúlyozó kövér ovális fogadja be őket. Ez utóbbinak formája találgatható mit sejtet: lehetne fa-sziluett, anyaméh, esetleg a szín meszes telítettsége miatt örvény. Egyik javaslatom sem véletlenszerű. Ezek a „harmonikus” képek a félelmeimet is rejtik. Több rémálmomban kiszabadultak a pintyek a Nagyvilágba – ami tapasztalatlanságuk miatt az Örök Vadászmezőknek felelne meg -, másokban víz öntötte el a kalitkájukat. A madárdarabok életből való eltűnésük metaforái is.

A természethű, biológiai ábrákra emlékeztető festésmód és a redukált háttér viszonya foglalkoztatott; valamint az, hogy apró testrészletek mennyire árulkodnak karakterükről; egy lábfej vagy csőr jelenlétükről. A nagy, egynemű felületen a kicsi formák dallamot írnak le játékosan. Zenéjük első róluk készült képemen is visszacseng, rudakon csevegő együttlétük illusztrálásaként. A bogyós téma még mindig nem hagyott hidegen. Tihanyban lefényképeztem néhány pirosló bokrot. Hangulatokat kívántam megragadni, de főképp vizuális problémák foglalkoztattak megfestésükkor. Fontosabb volt a „hogyan”, mint a „mit”.

Magam előtt tartottam a fényképet. Ez a gesztus olyan volt, mintha az egyik sarkamat szikla pereméhez szorítottam volna, miközben a másik lábam már mélység felé lendül. A fényképek kompozíciójának egy-egy elemét megtartva távolodtam fokozatosan az eredeti képtől. Egyszerűsítettem, elhomályosítottam, kiemeltem – átalakítottam, mint mindig. Térbeliséget, plaszticitást igyekeztem megőrizni az absztrakt egyértelmű jelenléte ellenére. Számomra ez a módszer nyitott utat az absztrakt felé. Az abszolút valóságostól – hiszen le van fényképezve az áldott!- a megfoghatatlanig. De nem mentem messzire, ragaszkodtam valamennyire a látványhoz – eléggé vagy körvonalaiban, vagy sejtetve, de mindenképpen azt valamivel vagy megtoldva, vagy megfosztva.

Korábban nem festettem fénykép után. Ez alkalommal viszont szerettem volna egy modellt, ami nem beállított csendélet, nem párolgó figura, hanem az én történetemhez szervesen tapadó alany. A félhomályos műteremben ez egy kézzelfogható megoldás volt. Akkoriban sokan festettek fotó után az osztálytársaim közül. Persze, hogy én is ki akartam próbálni! Láttam nagyon jó képeket ezzel a módszerrel megszületni. Például Szabó Ákos apró fotókból miket hozott létre… Azért akkor is tudtam, hogy a képek megfestésének finom technikája tetszett nekem inkább. Attól még izgatott ennek a fajta átalakításnak a misztériuma. Gondolom, ilyen formán, a témától függetlenedve lehet kifejezetten festői kérdéseken mélázni. Majd valamilyen gesztussal személyessé varázsolni. Ez a próbálkozás segített később egy másfajta hozzáálláshoz, hogy a műterembe érkezve személyes élménnyel, képgondolattal szabaduljak fel a látványszerűség igényétől és festészeti problémákkal foglalkozhassak. Nem mintha problémának érezném az ilyesmit, csak könnyebb így fogalmazni.

Később elővettem egy fényképet, amit a drottningholmi palota parkjában készítettem egy hideg nyáron. Nehéz lenne meghatározni, hogy a következő képeket fejből, látvány után vagy fotó után festettem. A parkfestés könnyen jelfestéssé alakulhat: a sövények rendszeréből szigorú ábra születhet. A fotó emlékeztetett arra, ami a parkot parkká teszi: pára, szertelen bokor, napsütés, árnyék, kopás, lábnyom…

A parkos képeken, azt hiszem, érződik még a bogyók íze és az ugyanakkor készülő fénylabirintusoké is: a jelszerűség és az előző képek nedves légköre. Nemrég Karácsonyi Laci, akkori műteremtársam kritizált kedvesen: „Hella, akkor nem akartam mondani, de roppant egyszerű ezekből a labirintusokból (parkokból) kitalálni!” Ez a valóság.

Szívesen bonyolítanám a végtelenségig őket. Az egyszerűség viszont nem feltétlenül a hiányról szól. Attól függ, hogy milyen erős nagyítólencsét használ az ember.

Akadnak percenként változó örömök és bosszúságok a nagy boldogságban, ahogy a nagy bánatban vagy a nagy hétköznapi változatlanságban is. Attól függ, hogy mire helyezzük a hangsúlyt: a fára vagy az erdőre. Nagy magasságból a labirintus térképszerű életút. Az áttekinthetőség néha nagy előny. Egyébként a labirintus nem útvesztő. A labirintusban nem téved el az ember, hanem halad előre, a cél felé a lehető leghosszabb úton. Ha Ariadné fonalát összekuszálnánk és azt követnénk, nos, az mondjuk, hosszabb lenne. Az útvesztőben dühítő zsákutcák vannak. A kacskaringós „egyenes” utat el lehet veszíteni teljesen, bolyongani lehet a végtelenségig. (Szemlélet kérdése, hogy a zsákutcák dühítő eltévelyedések, vagy pedig az út nélkülözhetetlen részei.) Én szeretem mindkettőt: az életben jobban szeretem a labirintust, a játékban az útvesztőt. A játék útvesztője gyakorolás az élet megpróbáltatásihoz?

Amikor ezekkel foglalkoztam fontos útválasztónál álltam az életben. A „hogyan tovább”-on rágódtam folyton.

Aztán megjelent a buldózer, a tank és a puskás ember a sövények között. Vonalasságuk agresszívan támadta a háttérré fogyó parkot. Nemcsak a vonalasságuk.

Labirintus iránti vonzalmamat néhány korai emlékhez tudom kötni.

Kicsi voltam. Nagymamám félhomályos konyhájában egy saját méretemhez képest túl nagy papírra kezdtem rajzolni. Talán zsírkrétával. Vagy valamivel, aminek a hatását elég utálatosnak találtam. A papír aljára egyenes kerítést és közepére egy nyitott kaput festettem. Út indult onnan „felfele” – perspektíva híján felfelének tűnt a távolodás. Térképhatása lett volna a képnek, ha egyéb szereplők nem szemből lettek volna ábrázolva. Az ösvény elágazott és házakhoz vezetett, zsákutcákhoz. A nagy barna út olyan lett, mint egy fatörzs; a megfestett fák, mint a fa lombja; az otromba házak, mint gyümölcsök. Így született egy rajz egy hatalmas kertről. Paradicsomról? Gyümölcsöket említettem… E korai labirintus-inspirációm elég gyorsan szemétbe került. Megfestés után azonnal.

A Másik, valószínű vákuumtól való horroros félelmemből alakult ki, – ha volt ilyen – nagy örömöt okozva. Nagymamám háza előtt tágas lebetonozott udvar terült. Régi beton: sima, fényes, mégsem egynemű felület. Betonozáskor mintás lapot fektethettek rá, mivel apró négyszögek lenyomata maradt benne. Meleg nyári napokon a hangyák nem szívesen jártak rajta. Szivárványszerű ívben pompás futórózsabokor szakadt fel a betonból. Az udvart balról a ház ölelte; jobbról a kert kerítése a molett szomszéddal, Muresánnéval; szemből magas tűzfal határolta tujával, illatozó jázminbokrokkal, lila árvácskákkal és a zöld kígyófejű kúttal. Ugyanazzal a zölddel kenték le a nagy vaskaput balról és a kis kertkaput jobbról. Ezek közt volt az én betonom. Fehér krétát ragadtam és hajlékony utakkal behálóztam. Egymásba olvadó kacskaringós ösvények vagy zsákutcák születtek. Nagy örömmel töltött el a rajzolás. Vajon miért? Horror vacui? Vagy a meleg talajon matatni a felém boruló rózsák árnyékában? Vagy ahogy elképzeltem mekkora öröm lesz keresni az utat az utak hálójában?

Az út nem vezetett sehova. (Az út öröme az utazás, nem csak az úti cél?) Elég gyorsan meguntam a sétát. Mondjuk az szórakoztatott, ha a hangyák rátévedtek néha.

Megrajzolni az utat, maga volt az Út.

(Nagymamám konyhája, árvácskája és kertje. Emlék, vágy, honvágy. Paradicsom. A park, a labirintus, a kert mind nagymamám kertjének stilizálása, besétálni vágyása. Az én Benső Paradicsomképem.)

Harmadik élményem egy májusi kiránduláshoz kötődik. A zilahi Kerek erdőt nagy rétek övezték, az egyiket katonai kiképzésekre szigorú őrizettel lezárták. Barátnőimmel mégis arra kóricáltunk és felettébb izgalmasnak találtuk a békés tájban feltűnő mesterséges akadályokat. Ott botlottunk bele a magas fekete falba is. Körüljárva négyszögletes volt két bejárattal. Egyenként mentünk be. Kiabálva kerestük egymást az útvesztőben.

Utat rajzolni és úton menni – ez a labirintuskészítő két nagy öröme. A fénylabirintus létrejöttekor mindkét tevékenységhez szerencsém volt. Először a szerkesztésen haladtam végig, majd a szerkesztett úton. Két külön ábra: én, mint út és az út, mint befogadó. A jel térbelivé válik, besétálhatóvá. A vonal a betonlapon ösvénnyé. Kivág a felületből egy darabot, meghatároz és előreenged. Ahogyan egy rajz is teszi.

Jel és jelenség. Jel, mert egy ősrégi forma, amin nem változtattam semmit sem. Ez megfestve könnyedén jel is maradhat.

Tihanyban a Belső tó melletti réten (focipályán) egy hideg téli napon megszerkesztettem a labirintust fapálcikákból egyméteres ösvényszélességgel. Ezeket kötöttem össze eleinte két ragasztószalaggal, öt ajándékkötöző szalaggal, végül három vécépapírtekerccsel… Amit találtam, mert nem készültem fel rá, hogy ennyi anyagot igényelhet. Nem nézett ki túl elegánsan…

Amikor besötétedett, fáklyával a kezemben végiggyalogoltam rajta: először a vonal mentén, azután az ösvényen. Köröket ró az ember. Fénycsóvával a kézben sétálni – tünékeny állapot. Más nézni ezt a folyamatot, más járni. Én a vonalra szegezem a tekintetemet, szigorúan azt követem. A távolból imbolygó lángot sétáltató fekete alakot lehet látni: azaz a nagy semmiben egy pontot és egy sejtelmes figurát.

Ennyit látott akkor Kiss Péter is, aki a kamera mögött didergett. Azok is, akik kedvesen kíváncsiak voltak és végignézték bolyongásomat.

Mi lett ebből?

Egy fényrajz. Se szerkesztés izzadsága, se fűben átnedvesedő vécépapírcsík, se koncentrált gyaloglás, se tél, se kör.

Fehér vonal a feketében.

Ellipszisek.

Rajz a térben. (Apropó: máshonnan más kép.)

Olyan egyértelmű, hogy sok egymás melletti pont vonallá válik. Fényrajzként ez lebontható a nullára és eljátszható a jelenség. Amikor a gyufát meggyújtom, megszületik az első pont. Amikor a fáklyát megérintem, a második. (Elfújom a gyufát.) Amikor a karomat megmozdítom, megjelenik a vonal, ahogy ellépek, a hosszabb vonal. A fényképezőgépben tovább alakul minden. Mint egy üstben összeforr az egész: látvány, idő, sötétség, felhő… Három perc tizenöt másodpercig.

(Nyitott lencse – a séta időtartama.)

A beállított időn, lencsén, nyíláson múlik a vonal, múlik a kép. Múlik vagy létezik.

Amikor szaladtam, a vonal elszakadt. Újra és újra. Staccato. Megbomlik a vonal. Csipke lesz belőle.

(Precizitás és rend nélkülözhetetlen része a folyamatnak.)

A folytatás. Amíg szerkesztés, téli séta, folydogáló lámpaolaj, állványon reszkető fényképezőgép képpé válik. A fekete szobában, halvány vörös fényben löttyöket egyensúlyoztam, számoltam a másodperceket és rágtam a számat. Ebben a nagy számolgatásban elfelejtkeztem időről, térről és fényekről is.

Túl homályos.

Túl sötét.

Foltos.

Halvány.

A mobilom ébresztőórája jelezte, hogy mikor zár az iskola.

(Tulajdonképpen se fotózni, se előhívni nem tudok.)

Sokat kísérleteztem: mi és mennyire legyen sötét, mi legyen világos – azaz látható és láthatatlan. Mindegyik próbálkozás új képek létrejötte, mégha ugyanaz a negatív is az alap.

Előhívástól függően látható ezeken a fényképeken a labirintus szerkezeti vázlata. Ha az előtér világosabb, látható a fényvonal lebegése a föld fölött két méterrel. A fűszálak élesen kirajzolódnak, az eredeti tér megfoghatóvá válik. Szeretem a lebegősöket valószínűtlen hatásuk miatt, mert valóságról adnak egy hihetetlen portrét, csoda leképződésének illúziói. Furcsa a tájban felsejlő, feketéből felragyogó, űrben úszó vonal rajzszerűsége. Ez volt az eredeti elképzelésem. Csak a vonal és a táj. Se én, se semmi más.

Később néhány képre színes fapáccal ráfestettem. A műveletet folytatni lehet a végtelenségig.

Sokan mások is rajzoltak fénnyel. Én Picasso képeit láttam először ebben a műfajban. Egy megszakítatlan vonallal készíteni az egész rajzot – így magyarázták nekem gyerekkoromban. Akkor nagyon érdekesnek találtam. Itt pedig praktikus és célszerű megoldásnak. A fény, mint út.

Egy álomszerű boldog-szomorú éjjelen álmodtam akkortájt…

„A Bástya utcán mentem végig egymásután többször. Y kutyái jöttek utánam. Hirtelen csaholni és futkározni kezdtek és elkaptak egy szürke galambot. Ijedten megfordultam. Két oldalról farktollánál tartották a szájukban a galambot. A madár felém fordult szárnyait kitárva mozdulatlanul. Ők a magasba emelték, mint egy áldozati ajándékot vagy trófeát. Még egyszer megismétlődött ugyanígy. Harmadszor kék brokátból stóla volt rajtam. A kutyák jöttek utánam. Aztán hangosan ugatva futni kezdtek felém, és elkapták a stólám végét. Alul kettészakították, cibálták és két oldalról feszítették, mint a galamb farktollát. Kiabáltam, de nem engedték el. Akkor levetettem magamról. Ők a szép anyagot marcangolva futottak el. Nemsokára hangosabban ugatva újra elkaptak egy szürke galambot, farktollait két oldalról szétszakították. A galamb a szájukban széttárt szárnyakkal vérzett. Elengedték, és a madár laposan elszállt.”

(2001. december 16. vasárnap)

A történet illanó és lehetetlen. Őriztem a percekkel együtt, amíg álmodtam. Pontosan akartam megtartani, rögzíteni kevéssel a lényeget. Túl sok eszközzel átírva, úgy tűnt, megfosztom valódi hangulatától. Közvetlen, könnyű anyagot kívántam.  Ez lett a fapác.

Foglalkoztatott a jelöletlen tér térré válása. Az „el” és a „el” összekeverhető ezeken a képeken, mert tulajdonképpen a kettő ugyanaz. A pancsolás, a paca és a hypo nem véletlen nyomok. Feloldódás és eltűnés éppoly szerves része a történetnek, mint az ábrázolt események. A többi képemmel ellentétben itt többnyire csak figurák vannak, semmi más. Sziluettszerű, romantikus és mesés figurák.

Miután az álmot töredékekben megfestettem, fonalát kedvem és hangulatom szerint tovább szőttem. Ha mérges voltam, a kék alak puskát ragadott; ha elszégyelltem magam, a kutyákat ölébe vette; ha elkeseredtem, húsát marcangolták. Ez volt az én terápiám egy nehéz időszakban, addig, amíg súlytalanná nem vált minden, amíg kacagni nem kezdtem. Amíg piros ruhát nem öltött a kékruhás. Az asztronautától ellopta a kutyák lelkét és eltűnt a messzeségben.

Páccal festettem labirintust is. Játékos tervek voltak ezek térbeli labirintusokhoz, ahol a vonal kúszott vagy zakatolt. Festettem parkot: a drottningholmi oldott változatait szökőkúttal, kószáló emberekkel. Közben teáztam a műteremtársakkal, beszélgettünk pácról, napágyakról, nakomszipáni hölgyekről és pálmafákról. Modellt ültem egy Leonardo parafrázishoz cipőt szorongatva hermelin helyett, míg végül hermelin ült napágyon és pálmafák alatt sütkérezett a kékruhás. Régi szereplőim új, felhőtlen életüket élték, ahogyan én is.

Képeimben az ellipszis vissza-visszatér. Mint egy női forma, befogadó szeméremajak, vagy mint egy mandola. Tulajdonképpen mindegy melyik: meleg befogadó, körülölelő és kizáró forma, ami becsben tart. Nem mellékes, hogy ellipszis és nem kör. Mivel felmerül a térbeliség fogalma ezáltal. Azt mondom, „nem kör”, pedig nagy a valószínűsége, hogy az volt eredetileg. Akár azt is mondhattam volna: a visszatérő forma a képeimben, a perspektívában módosuló kör. A térbe helyezés számomra lényeges, legtöbb képem témája tér és helyszín. Használom az egy, két enyészpontos perspektívát. Sokszor a tér anyagtalanná, végtelenné válik. Az egy enyészpontos perspektívában ábrázolt képeknél mind a festő, mind a néző aktívabb résztvevőjévé válik a képnek: itt belekerül a képbe, a kép szinte folytatódik mögötte, alatta. A kétpontosnál inkább szemlélője, mint résztvevője. Horizontvonal sokszor nincs. Néha emiatt erős felülnézet sejthető. Emellett a látványt sokszor felülnézetből ábrázolom.

Régebben az egyik kedvencem volt, amikor repültem álmomban. Ha behunyom a szemem, most is jóleső érzéssel tölt el felidézni a súlytalanságot, a száguldást, a megerőltetés nélküli gyors átjutást. Madárperspektívában ébren repülhetek. Festeni sokszor olyan, mint vágyakat valószerűvé tenni. A mosolygó elégedettség sem marad el. A madaras önarcképemnél merül fel a kérdés: én madár vagyok vagy az önarcképem? Vagy a levegőben fejjel lefelé ülő magamat néző saját magam? Madártávlatból átlátható a tér. Ez a térképszerű áttekinthetőség engem megnyugtat. A részletek elvesznek. Valamit nyer, valamit veszít az ember. Persze attól függ, hogy mit néz madártávlatból: kávéscsészét vagy sivatagot. A sivatagban a kávéscsészét már valószínű, hogy az én világomban nem látja egy képen belül. Vagy az egyiket, vagy a másikat. Vagy …? 

Ezzel az új nézőponttal a megszokottnak új arcát láthatom. Például, hogy valaki kopaszodik. Madártávlatból felfedezhetek valamit, ami folyton előttem volt, de nem vettem észre. Fától nem látni az erdőt néha. A részletek felszámolásával nemcsak az egészet lehet megmutatni, hanem az összefüggéseket, a kapcsolódási pontokat is, a dolgok egymáshoz való viszonyát.

Letekintve a magasból, hatalmasnak, akár felsőbbrendűnek is érezheti magát a képet néző vagy a képet alkotó. A láttatás és a meglátás felemelő érzés mindenesetre.

Foglalkoztat a nagyon közel és a nagyon távol. Kukkerem szemem előtt megfordítom, így közelítek rá a célpontra, vagy röpítem a távolba egy mozdulattal. Szólhat az ábrázolthoz való viszonyomról is: tudatos eltávolítási manőverről vagy mikroszkóp alá szorításról.

A mindennapokban jólesik néha eltávolodni a közvetlen eseményektől, vagy reflektorfénybe helyezni egy apróságot.

Tányérka ellipszisén pihen a sütemény. Szeretem ezt a folyton formáját váltogató édes anyagot. Kis színes szobrok domborodnak: puhák, nyúlósak, ragacsosak az „édes” különféle változataiban. Kisminkelt hölgyi nyalánkságok. A színes olajat kenni kicsi felületre – akkorára, mint egy süti -, ez egy másfajta cukrász mesterség: az íz illúzióját teremti. Kentem a festéket vastagon, vékonyan, maszatolva, mázasan, talán nagyokat nyelve közben… Kerekedő  kozmopolitaként dobos, szavarin, baklava és éclaire ugyanúgy izgatták a szemem és az ízlelőbimbóimat. Mindegyik náció műve kísértésbe ejtett, sűrűn kóstolgattam őket. Fókuszáltam: hány tortát ölel fel a látóköröm, mennyit tudok megenni, milyen sorrendben, mennyire közelről szagolom őket. Tortát festeni intim állapot, a közelség centiméterekben mérhető. Így születtek mini képek. A kis felületen kedvemre sütögettem „fagyi színekkel”. A rózsaszín puncs lett, a titánfehér tejszín, a damárlakk cukormáz.

Az autók közben az ablakon túl, a fa mögött álltak vagy csikorogtak a szemközti esős és latyakos Bajza utcán. Egy csöndes pillanatban süteményes lemezre kerültek. Az autók. Ezek is művek: férfi művei, férfi álmok. A lencsém élesre próbáltam állítani, közelebb kerülni hozzájuk. Mégis még kisebbek lettek, az ablakuk sötét, belátni lehetetlen – az ablaküveg, ha átlátszó is, a sápadt nap nem segített, csak az eget tükrözte. A férfi világát kukkolva az olajos sminket kentem a falapra, mintha süteményt építenék. De más. Az arányok homályosak voltak és elképzelésem sem volt arról, hogy melyik autó melyik. Fehér, piros, kék – nagy világmárkák az én fejemben. De kíváncsiság gyötört: jó lett volna tudni, ki ül abban az autóban.

Henrik mellettem kazeinnal, tojástemperával és enkausztikával kísérletezett, a maradékkal pedig néha megkínált. A kis felületen egy csöpp is nagy gesztenyefává válhatott. (A tojást és a túrót túl sokáig nem lehetett úgysem őrizni a műterem langy melegében…) Így csillognak különféleképp az autók. Matt mázat, vagy selymes csillogást kér, uram?

Az utcáról aztán beléptem hálószobám ajtaján. Sok vándorlásom és kétlakiságom után ez jelentette az otthont, vagy itthont számomra. Megnyugvás, elcsendesedés kényeztető helyszíne, az álomé, egy másik dimenzióé. A csendé. Hallgatag tanúja érintésnek, bujaságnak és árulkodója magánynak.

Megfestem a szobát, azaz kinyitom az ajtaját és beengedlek. Ritka pillanat.

Ugyanazzal a kompozícióval festettem meg sokszor. Ez egy játék szűk mezőben, különféle hangokkal. Néhány szín ismétlődik, ami különféle felületekről mesél: vastag festékrétegről, visszatöröltről, elkentről, tunkolásról, lazúrról vagy a meztelenül maradó fehér alapról.

A szem tapint. Az ultramarinból és természetes umbrából kevert „fekete” súlyos és elegánsan vészjósló. Az umbra a sár, a kék az éjszaka. Néha pasztelles derű csillog a képen. Néha sötét melankólia, esetleg puhán szitáló szürkeség. A valódi teret az egy enyészpontos perspektívájú matrac nyújtja, a padlót rövid horizontvonal választja el a fal síkjától. A vízszinteseket és a függőlegeseket az abrosz és a függöny redői oldják fel. Az ismétlődés miatt mindegyik tárgy hangsúlyt nyer. A bútorok, mint az emberi test arányainak megmerevedései, olyanok, mint fából faragott kényelmes ruhadarabok; társak vagy szemtanuk, vagy az embernek és az emberi tevékenységnek metaforái. Főszereplők: ágy és asztal. Mellékszereplők: tükör, lámpa és függöny. Statiszták: fal és padló. Hunyorítva bizarrabb lehet a kép: lehet egy hátán fekvő kövér tehén, amelyiken végigment az úthenger és feldobta a talpát; lehet egy derék nélküli szoknya…

Az ágy erős rálátással kitárulkozó, hívogató és befogadó. Csak egy oldalról lehet belebújni: bezár, mint egy öl; ölel; öl. Ha valaki megbújna az ágy alatt, félhet a terebélyes súlytól. Mert biztos, hogy megvan az ágynak mind a négy lába?

Az asztalka szótlan résztvevője a képnek. Ellipszise redők tetején fekszik. Szeretem a kör asztallapokat. Gyermekkoromban egy nagy piros asztalt ültünk körbe. Sokszor ültem előtte egyedül is, néztem a színes virágmintás hímzést, fonogattam a rojtokat. Olyan volt, mint egy nagy kör alakú kép, amit mindig ellipszisként lát az ember. Kör akkor, ha elrepül fölötte. Ez az asztal még megvan, de már nem használjuk. Van is, nincs is. Inkább létezik az emlékeimben, mint a valóságban. A hiány és a vágy, a létező és az emlék kötélhúzást játszik bennem folyton.

A folyamat során valamikor önállósodott ez az asztal, amit aztán Martin Henrik aztékmintás terítővel lefedett.

A tükör által folytatódik a tér, új szoba nyílik. Valami titkos.

A kör a tükör lapjaként kör marad, mert ebben az esetben fontos, hogy a néző felé forduljon. Ha konkrétan mást is mutat, mint a szemlélőt, alapvető szerepében tetszeleg és felszólít: „Nézz rám, nézz belém, én vagyok az: te vagyok.” Tükröződése legtöbbször homályos semmi, ezáltal mindent mutathat. Amikor igazi tükör kerül a tükör helyére, hatása éppoly homályos marad. A környezetből kis részletet szab ki, ami élesen válik el a képen belüli elmosódó világból. (Ez a kép monokróm, természetes umbrából épül föl. A tükörben megjelenő bármely szín nagyobb hatással bír, mint bármikor a valóságban – a semleges tér kiemeli.)

A lámpa nem nyújt fényt, csak bensőséges hangulatot. Az ablakon szűrődik be a fény, amit csak egy szertelen, lágy függöny sejtet. Sejtet egy ablakot, egy máshol folytatódó teret; enged vagy nem enged betekinteni, kitekinteni.

A sorozat utolsó képén a színészek jobbra, lefele csúsznak, és egy kacér torta fekszik az ágyra.

Azon a nyáron Bulgáriába, Plovdivba utaztam művésztelepre. A megfestett ágyak képi világát, mint egy talizmánt hordoztam magammal. Így őriztem a lelkemben az Otthont is. Mennyire engedem magamhoz az új környezetem szellemét? Mennyire vagyok befogadó az újra? Sétáltam a városban, rajzoltam szeles sziklák ormán, lépcsős árnyékban, – ismerkedtem az új földdel. Megfestettem az ágyamat a vászon jobboldalára. Ez volt Budapest. Megfestettem ugyanazt az ágyat a vászon baloldalára. Ez lett Plovdiv. Budapesti ágyam fölé ablakot raktam, ahol benézett Plovdiv. A következő vásznon, tornácon egyensúlyoz az ágyam szürkésen feloldódva. Az utolsón jobboldalt csúszik le a képről és nagy ablakokon szűrődik be az új világ. Az ottani színek szorítják ki a régieket. A kompozíció átalakul, a tér kitágul.

A főszereplők maradnak – a főszereplők én vagyok. Ők utaznak, én utazom. Szűkszavúan mesélem el, mi történik. Mintha csak pár szót ismernék. Plovdivban csak pár szóval értekezem közös nyelv híján. Van ebben a szegénységben egy boldog derű.

Bulgáriából visszatérve éreztem, hogy újra elmegyek nemsokára: visszatérek Stockholmba, egy másfajta Stockholmba. Repülőt festettem, aztán városképeket. Régi képeslapok segítettek felidézni bejárt helyeket. A képeslapok kivágása és a vidám színek valószerűtlen hangulata árulkodott a távolságról, arról hogy még csak turista vagyok. Már nem otthon, még nem otthon. Meséssé alakítottam, torzítottam, az emlékezet rózsaszín lencséje alá tettem a helyszíneket.

Egy új képen régi ágyam zsugorodva egy másik élén táncol élénk színek tüzében; majd nagy térben tűnik föl, mintha hosszú kockás szőnyegen csúszna az ablak felé, ahol Stockholm meleg fénye szűrődik be. Elveszett ez a kép.

Stockholmba költözve a két háló szereplői tolódnak erre-arra a szűk térben. Végül egyedül marad az új ágy az új éjjeliszekrénnyel. Feltűnik néhány vendég: egy apró díszpárna, festmények a falon, az ablakon túli erdő. Ablak vagy festmény, kép a képben vagy kilátás? Nem kívántam erre válaszolni. Konyhaasztal próbál az ágyak között helyet találni magának, az álló formátum árulkodik kakukktojásságáról. Rojtos terítőn kis tányérban két hal hever felidézve egy másik tányért, amin egy tortaszelet pihent hasonlóképpen. Az asztal ezúttal nem szögletes, nem kerek, hanem a kettő együtt: a kerek asztal és az ágy házassága. Felbukkan egy kredenc, mint egy festményből kisurranó állat. A természetes umbra néhol kikukucskál a derűs színek és minták közül. Miért lettek ezek a képek színesebbek? Én lettem vidámabb? Vagy a hosszú, sötét télben kompenzáltam a fényhiányt?

Ezután a festésben szünet következett. Megszületett a kislányom. A világ új arcát mutatta felém, csodálatos arcát.

Nemrég kezdtem el újra festeni. Vidámparkot. Ringlispírt, kisvonatot. Ez a téma évek óta foglalkoztatott. A vidámpark másfajta park. Ha a park hálószoba, akkor ez a gyerekszoba, vagy nappali. Ez nem a meditáció, hanem az aktivitás helye. Persze, egy kihalt vidámparknál mozdulatlanabb nincs is… Parkjellege még nem látható. Egyelőre egyes darabok, kis részletek árulják el, vagy rejtik, miről van szó. Az eddigi képeken, úgy érzem, a csönd és a lendület egyszerre uralkodik. A vidámparkos képeket több dolog inspirálta. Lányomnak tervezett játéktér nyilván. Ezen kívül kilencvenhat táján számítógépes játékot játszottam, amiben vidámparkot kellett építeni. A játékszenvedély sokáig fogva tartott. Szívesen bóklásztam képzeletben, ezekben a parkokban. Építettem tó mellé, erdőbe és sivatagos tájra. Képek és emlékképek születtek. Két éve véletlenül egy néptelen falusi vidámparkra bukkantam. Nagy örömmel fényképeztem, és gondoltam akkor is, hogy háttéranyagot gyűjtök. Amit végül megfestettem sem egyik, sem másik.

A képeim legtöbbször néptelen helyeket ábrázolnak. Úgy pontosítom, hogy helyszíneket. Én nem magánnyal azonosítom ezt a néptelenséget, hanem felkészüléssel a jövevény fogadására. Megfestem a szobát, a parkot stb. és teret adok kedves fantáziafiguráimnak a cselekvésre. Egy lakójuk vagy látogatójuk már akad: az, aki a kép előtt áll (vagy a festő, vagy a néző). Oldalról beléphet valaki más is. Megtörténhet, hogy a kép mégis népes: hinta alján, asztal alatt, függöny mögött valaki bujkál. De ha mégis magányt sejtenének, az sem baj. A kép rólam szól addig, amíg én állok előtte. Utána már a következő nézőről szól.

Körhintával szinte egy időben fogtam neki a sivatagos képeknek. A sivatag mindig foglalkoztatott

„Mintha varázsolt volna. Új dimenziókat nyitott meg. A levegőn át más világ nyílt meg, vált sejtelmesen láthatóvá. Mintha üveglapszerű szappanbuborékok engedték volna be a másik valóságot. Aztán emlékeket láttam. A nő emlékeit. Sivatagról…” – álmodtam 2002-ben.

Két éve Egyiptomba utaztam. Kairóban, a Citadellában díszítőelemként egy sarokban húzódott meg egy festmény, ami nagyon megragadott. Főleg témája és kompozíciója, nem megfestésének módja. Nem tudom mit ábrázolt, és eddig hiába kutattam, nem tudtam meg többet annál, mint mióta először megláttam. Vissza kell térjek oda…

Akkor titokban lefotóztam. Mostani képeimhez felhasználtam ezt a fotót, valamint egyéb helyszíni emlékképeket. Ezúttal sem azt festettem meg, amit láttam. Mesterem, Szabados Árpád említette, hogy Chiricot idézik benne ezek a képek. Azt válaszoltam, hogy nem jutott eszembe Chirico megfestésük idején, de tetszik a párhuzam, mert kedvelem világát, „a természet nélküli puszta kővárosokat” (ahogyan Passuth Krisztina fogalmaz).

Homok- és kőoázisokat festettem, kőparkokat a sivatagban oltalmat nyújtó árnyék és vegetáció nélkül. Az egyikben víz van, a másikban védelem és kilátás. Üres, sétára hívó terek, elhagyatottak vagy egyszerűen csak szakrálisak. Megdermedt oroszlánok lakják őket, őriznek gömböt bennük. Én közeledem, távolodom. Kevesebbet látok távolról? Merhetek közelebb lépni?

A festés olyan, mint az élet. Beszélek egy homályos, umbrában feloldódó enteriőrről figurák nélkül, és rájövök, hogy a pont akkori lelki állapotomat ecsetelem. De titkokat nem árulok el, még ha úgy is tűnik.

Vissza a testembe.

Irodalom:

Jean Clair: Marcel Duchamp, avagy a nagy fikció (Corvina kiadó, 1988)

Passuth Krisztina: De Chirico (Corvina kiadó 1973)