Felkértek, hogy írjak művészetem elé bemutatkozó szöveget. Évek óta képtelen vagyok rá. Művésznek saját képeiről írni öngyilkosság. A művészet nem azzal foglalkozik, amit az ember tud, hanem azzal, amit érez, ezért minden írás, mely erősíteni kívánja műveim értelmezését, csak gyengíti azt. Goncsarov Oblomov-jában a hős rajtakapja inasát, amint verseket szavalgat. „Érted a verseket?” – kérdezte gúnyosan. „Ha érteném – felelte az inas –, akkor nem lenne vers.” Egyetértek vele. A művészetekben meg kell hagyni a felfoghatatlant, a misztériumot, ami fentről jön és az alkotó tudatosan, vagy tudattalanul veszi az adást, a programot amely alkotásra készteti. Ha a művészet egyértelmű, logikus és áttekinthető lenne, nem foglalkoznék vele.

Épp a fentiek miatt gondom lett a felkérésnek megfelelni. Magamról így nem tudok írni. Egy lehetőségem maradt. Közel húsz éve írok jegyzeteket, naplót, amelyben elkerülhetetlenül merülnek fel művészettel, művészetemmel, létezésemmel kapcsolatos gondolatok. Ezekből válogattam össze néhány oldalra valót. Remélem, e fragmentumokból összeáll az olvasóban valami kép, amely képviselni tud emberként, művészként.

Naplójegyzetek.

Egy pohár víz (részletek)

Az első tudatos képem másfél-két éves koromban történhetett. Emlékem, magamról és megmásíthatatlan helyzetemről, amikor felfogtam lényemet. Nem emlékszem, hogy mennyire bírhattam a kommunikáció rejtelmeit, de arra igen, hogy vizet óhajtottam, és mivel kaptam, el tudom képzelni, hogy már rendelkeztem valamiféle szegényes szókészlettel. Vagyis a tudat határán, ősemberi szinten feküdtem rácsos járókámban hátamon és nyúltam a vízért. Emlékszem, bátor és határozott gondolatmenetemre; nem akartam felülni. Nem lustaságból, inkább abból az elgondolásból, hogy itt és most kinyilvánítom első aktív gondolatomat; ellent mondtam az ősök törvényeinek. Fogtam az egész poharat és a nyakamba öntöttem, úgy ahogy volt. Még hallottam visszhangozva anyám utolsó intelmeit a bekövetkező katasztrófáról. Levegőt nem kapva a jéghideg megdöbbenéstől – még máig is emlékszem a szoba falára, ahová szemeim kimeredtek –, hosszú és néma, levegőt visszafojtó pillanatokig és az utána következő, kitörő üvöltésig. Eddig a történésig én azt sem tudtam, hogy vagyok.

***

Születésemnek van egy másik vonzata is, amelyet kétellyel fogadtam későbbi életem különböző helyzeteiben, időnként közel engedve, máskor sértődötten eltolva magamtól. Nevezetesen a reinkarnáció törvényét, miszerint ezt az életet én magam választottam meg, bölcsen megtervezve születésem körülményeit, s így semmi jogom a méltatlankodásra. Ahelyett, hogy panaszkodom, azzal foglalkoznék, hogy megértsem születésem előtti döntésem szándékát, amivel nyilván jót akarhattam magamnak, nem pedig önmagam bosszantására találtam ki az egész visszatérést. Azóta is azon gondolkozom, mik voltak ezek a tényezők, hogy Magyarországon, Budapesten, 1968-ban megszülettem egy 18 éves lány és egy 21 éves kezdő tengerész frigyéből. Mit cselekedhettem előző életemben, hogy mostani reinkarnációmban ilyen helyzetet teremtettem magamnak? De ez egy későbbi kérdés.

Egyelőre még mindig megszeppenve feküdtem járókámban és a föld törvényein gondolkodtam. Gondolkodtam? – ezt így nem mondhatom, hiszen nem voltam olyan szinten még, hogy elmélkedjek a fizika és az élet törvényein. Inkább csak vérig voltam sértve, hogy egy ilyen megeshetett velem. Valami szégyenérzet is keveredhetett a pillanattal, hogy ezt anyám még dokumentálhatta is jelenlétével. Arra már nem emlékszem, hogy intelme után hogyan reagált, de feltételezem, hogy elégedetten távozhatott a tett helyszínéről, hiszen a fizika és a világegyetem törvénye őt bizonyította, és ez egy 18 éves lány számára bizonyára hatalmas győzelem lehetett…

Henry Moore írta, hogy a megszülető csecsemő az idő és tér tudása nélkül érkezik e világra. Az újszülött csak két dimenziót érzékel, és a fennmaradó két dimenziót csak tapasztalása útján tanulhatja meg. Így például az idő csak tudati állapot, nem egyéb, s csak az emberi gondolat és tapasztalat által valósulhat meg. Ennek a négy dimenziónak a tudása lehetett az a csendes és büszke győzelmi mosoly anyám arcán.

Emlékeimben kutatva, a pohár víz után, illetve már közben, helyzetemen túl lépve, de szorosan a történéshez kötődve, a második emlék-kép arra a szűk térre fókuszált, amelyet a harmadik dimenzió észlelése indított be. A szobánk mennyezetére figyeltem fel, majd követve az élek vonulatát eljutottam az összefutó szoba sarkainál beszürkült pókhálóig. Ez a kép nyugtalanítóan hatott rám. Valami más is megszületett ebben a pillanatban. Egy érzés, ami sötéten, melankolikusan borított be. A létezés kéjes és fájdalmas felismerése, amely beindított egy végeláthatatlan folyamatot, és a fény sebességével visz magával egyik pillanatról a másikba immár több, mint negyven éve. A pohár víz, amely kidüllesztette és a falra szegezte szemeim, döbbenten állapította meg környezetünk ingerszegénységét. A kopár falakat, a rácsos ablakot, a szegényes bútorzatot és a sötétséget, amelyről később tudtam meg, hogy a volt pesti gettó egyik belsőudvarának sötétsége, amely nem csak fizikailag, de lelkileg is nyomasztóan hatott rám a későbbiek során…

…Ez a nyomás tanítani próbált valamire, talán arra, amiért Gauguin egy polinéziai szigeten magára szegezte revolverét és elsütötte, miután megfestette „ Honnan jöttünk, kik vagyunk, hová megyünk” című mesterművét.. Három súlyos kérdés, ami aztán 13 év múlva beindított egy visszafordíthatatlan folyamatot, eszmélést. Azt, hogy művész leszek. (Igaz, Gauguin nem a lövésébe halt bele. Később a franciák megmérgezték.) Engem az idő fog megmérgezni.

Persze ez a felismerés akkor ott a járókában még nem létezett, inkább csak éreztem egy örvény szívó hatását, amely magával ragadott és én nem ellenkezhettem. De minden megrázkódtatásom ellenére egyfajta boldogság érzése is belevegyült ebbe az eszmélésbe. Először merült fel bennem, hogy valami dolgom, feladatom lehet ebben a világban…

***

(naplórészletek)

A művészet az emberi lét alászállásának fájó pillanata az életbe. Az első lépések a tudás megszerzése felé döbbenetes tragédiába csömörlöttek. E tragédia első gyermekeként született meg a művészet. Az ember az ősrobbant világból teremtett magának képet, hogy megértse mind önmagát, mind pedig az ősrobbanás misztériumát. Mindent megérintett szellemével és kezével hogy ezt mind megértse.

Az ember alkotásra született, hogy ki tudja fejezni önmaga születésének misztériumát. Az ember műalkotás is, és így önmagában hordozza keletkezésének minden stádiumát. Ez a tudatosság, önmagunk felismerése és önmagunk megbecsülése. Embernek lenni.

***

Életem bizonyos pontjain, mindig felmerült a kérdés: mi a művészet? Válaszaim éveim múlásával, élethelyzetemtől függően változnak. Mintha egy megfoghatatlan vékony szálat akarnék visszafejteni egy életen keresztül.

Fiatal koromban azt képzeltem, hogy a művészet a szabadság végtelen lehetősége, a kontrollok alól való kibújás, egy-egy merész gondolat vagy érzelmi impulzus átmentése az ideák láthatatlan világából a fizikai létbe. Az áttranszponálás misztikus öröme. Megragadni valamit a láthatatlan világból és azt áthozni.

Később, az idővel aztán hozzátársult egy furcsa, kínos észlelés is, amit később Gilgames komplexusnak hívtam. Csontjaimba vésődött, sejtjeim szintjéig tudatosodott halandóságom. Éveken keresztül úgy alkottam, hogy minden egyes munkámat utolsónak tekintettem. Örökös halálfélelmem arra kényszeríttet, hogy minden munkámba adjam bele a maximumot.

…Kiűztem magam a paradicsomból. Azt hiszem, hogy Gauguin fejében is hasonló gondolatok járhattak, bár az ö képe a maga súlyos kérdéseivel még a paradicsomi állapotok utolsó pillanatait mutatja. Én erre már nem voltam képes. Nekem már csak fragmentumok maradtak, amelyeket a paradicsom portáin átdobtak…

…Most, mint valami egyiptomi szerzetes guberálok az emberiség emlékeinek sötétjében. Keresem az elvesztett, eldobott, elhagyott emlék-fecniket, amik alapján rekonstruálhatnám az embert. Hogy is nézett ki az ember? Szeretnék hasonlítani rá. A művészet nem csak a halál legyőzésére hivatott, hanem az ember képmásának megkeresésére is.

***

A madarak, fák, virágok közösséget ismernek istennel. Felismerik öt, ahogy felismerik az embert is, de cselekedeteik indíttatását nem értik. Az ember kevesebbel is megelégszik, mint az állat. Elég, ha felismeri önmagát. Az állatok halhatatlanságban élnek és azt teszik, amit kedvük diktál, vagy amit az univerzum rendel. Halhatatlanságban élnek, de nem azért, mert tudatuk nem fogja fel létük végességét, hanem azért, mert felismerik istent. Mikor kezdtek el félni a madarak az embertől? Amikor eltávolodott az ember istentől.

***

A képeknek nem csak az ideát és formát kell magába foglalnia, hanem a lelki állapotomat is. Nem erőszakolhatom meg magamat. A lelki és idegi állapotnak mindig jelen kell lennie munkáimban. Az idea minősége és becsületessége az alkotó lelki helyzetétől függ. Nem tehetek mást, mint önmagamat mutatni. Minden más hazugság lenne.

***

Munkáimban az életet, mint a lét két ellentétes pólusa közé szorult helyzetet kutatom.

***

Létezésem célja egy. Tudatommal létrehozni azt, aki létrehozta tudatomat.

***

A művészet nem fizikai teljesítmény, nem technikai bravúr. A művészet szellemi történés.

***

Mostanában észrevettem, hogy úgy dolgozom képeimmel, ahogy a vadász fárasztja ki vadját, hogy a végén elgyengülve, feladva, megadja az ellenfélnek az utolsó döfés tiszteletét. Én is így dolgozom. Hagyom, hogy képem lassan, napról napra érjen, és csak kicsiket “döfök” belé, hogy annál nagyobb legyen a győzelem érzete. Nem ledöfni egyből, hanem a veszély érzetével és lehetőségével, minél közelebb férkőzni a nemes vadhoz, hogy a végén szemtől-szembe, egymás leheletét, lihegését magunkba szívva megadjuk a végső döfést, amivel az örök vadászmezőkre küldjük a művet. Így transzponáljuk át e világból a másikba.

Az alkotás során csak azt tudom, mi az, ami foglalkoztat abban a pillanatban és hagyom, hogy átitassa az idő és a gondolat. Képeim az én belső dialógusaim, amiben a világról és az emberről beszélgetek. Nem több és nem kevesebb…

…Minden sokkal később nyeri el jelentését, mint azt gondoljuk. A dolgok titkos összefüggésben vannak egymással, de ezek a titkok akkor fedik fel magukat, amikor a mű elkészül, élni kezd, és egységben látjuk más művekkel egyetemben.

***

A művészet számomra válságból, válsághelyzetből született. Valamire reagált az ember, ami köztük volt, jelen volt és energiákat szabadított fel, s így a művészet az első lecsapódása volt az emberi műveltség kezdeteinek, amikor szembetalálta magát a titokkal, az érthetetlennel, a felfoghatatlannal. Erre találta ki az ember a nyelvet, a művészet nyelvét, hogy megpróbálja ezt a felfoghatatlant megfogalmazni, megérteni a krízis lényegét.

***
Kokoschka az üres vászonra a „horror vacui” jelzőt használja. Számomra az üres vászon a mindenség potenciális kifejezésének a lehetősége, az ősköd amelybe lassan megjelennek a formák és színek.. Az üres vászon előtt sokat szoktam ülni, merengeni, meditálni. Az üres vászon mágikus tabula rasa. Úgy ülök előtte, mint egy megbabonázott. Egészen addig, amíg eljutok arra a pontra, hogy elfeledem a festészet összes technikáját, tudását és alázattal veszem fel tudatom azon szálait, melyek ha félve is, de elvezetnek arra a késztetésre, hogy teremtsek. Az ismeretlenbe visznek ezek az utak, mintha még egyetlen képet sem festettem volna életemben.

Az alkotási folyamat a hétköznapok felöl nézve rettenetes erőket mozgat meg, amely az „aktus” során észrevétlenül átvisz a határokon és eltűnik egy rettenetes, kiszámíthatatlan vad világba, ahol az erőknek van kiszolgáltatva az alkotó. Az individuális tudat dionüszoszi felbomlása érhető itt tetten. Az extázis, a vad orgia és eszméletvesztés. Ugyanakkor az alkotás folyamatából való visszalépés a hétköznapokba szintúgy rémisztő. A művész e két alternatíva között mozog, határátlépésekben a dimenziók közt. Egy részről az elragadtatás dionüszoszi világában él, amely fontos része az alkotás folyamatának, másrészt, hogy tudata meg ne bomoljon, rá van kényszerülve a civilizáció nyújtotta biztonságra. Nietzsche ugyanezt a helyzetet állítja elénk, és nyújt egy Odüsszeuszi képet az alkotóról, amikor is Odüsszeusz, hogy hallja a szirének dionüszoszi énekét amely minden kéje és varázsa ellenére romlásba dönt, kiköti magát egy „civilizációs biztonsággal rendelkező” árbochoz, amely segítségével mindkét alternatívát átélheti, különösebb megrázkódtatás nélkül. Hallja az irdatlan hívását, de egyben meg is kötözi magát, vagyis elfogadja a kultúra általi megkötözöttséget. E két erő között van az alkotó megfeszítve.

A kultúra az, amely az élet megóvására született az irdatlannal szemben.

***

Az erős kultúrák a borzalom világából képesek kicsikarni a szépséget. Az élet, élni akarás csábítására megteremtődik a művészet. A fájdalomból és a gyönyörből. A művészet látomás. Vagy kéjesen feloldódunk benne, vagy rémülettel belefulladunk.

***

Bennem a lélek a világ szépségére reagál. Bennem az ego szörnyülködve néz a világra. A szépség élménye keveredik az elmúlás rettenetével. Az igazi szépség, mindig a veszély érzetével vegyül, és mindig melankolikusan hat. Melankolikus, mert a szépség éppúgy, mint az élet, tünékeny tünemény. Ettől van e különös fájdalom, amikor felismerem a szépet

***

Vannak bűnök, amelyeket meg kell tennünk ahhoz, hogy életünk teljes legyen. Bűnünket meggyónhatjuk, mégsem bánjuk, mert a lélek fájdalmának édes emléke elengedhetetlen életünk teljességéhez. Úgy kell élnünk, hogy emlékeink is maradjanak erről az életről.

Lényegtelen, hogy túléljük e világot vagy sem. A lényeg az, hogy életünk, tetteink, művünk, ami utánunk marad milyen fényt vet az emberiségre. Azon keresztül ítélik meg jogosultságunkat a világra. Hogy volt-e értelme ittlétünknek, hogy úgy éltük meg a világot, hogy adni is tudtunk, nem csak elvenni.

***

Az etika egyik ősi alternatívája, a művészet, amely a jóra és a rosszra egyaránt igent mond, mert elválasztani a kettőt egymástól nem lehet. Ezzel kell élni és belső törvényeink szerint nem leválasztani, hanem megválasztani kell helyünket a világban.

***

Csak az érti meg a művészt, aki igazán érti a művészetet. Az, hogy miért tesz az alkotó biztos munkák után bizonytalant. Miért váltja fel a biztost. A művész kísérletezik, folyamatos változásban él a kifejezések és formák örvényében. Sokszor fel kell adni a biztost, hogy előre tudjon haladni. A művészet tele van tévutakkal, zsákutcákkal, de azokat is végig kell járni ahhoz, hogy a művész nemesedni tudjon. Aki csak biztos munkákat csinál, gyanús.

***

A világ rajtunk keresztül él, amit megtapasztalunk nap, mint nap. Ezt az érzést tükrözzük vissza a világra. Ezért szép, vagy reménytelen a világ.

***
Egy Pompei freskó. A ligetben bortól ittas társaság ül egy asztal körül, miközben előttük egy férfi, hátulról támadva egy nővel szeretkezik. Ez a látvány a társaságnak láthatóan örömet okoz. Ugyan ennek a képnek a bal oldalán folyó fut, amiből egy víziló emelkedik ki, és magával ragadja az épp ott álló halászt. A halász már félig a víziló szájában van, míg egy társa kezénél fogva próbálja kimenteni, láthatóan sikertelenül. A liget jobb oldalán kissé távolabb az asztaltársaságtól, két ember intenzíven beszélget. Filozófusoknak tűnnek. Ez a pillanat az élet esszenciája minden tevékenységével, szépségével és döbbenetével. Ez a művészet etikája. Megmutatni és elfogadni azt, ami van

***

A művész helyzete: Teremt és elkülönít, mert valamit meg akar mutatni, ki akar fejezni, aláhúzni, felkiáltó jelet tenni hozzá. Egyénivé és eggyé teremteni. Ez a kép.

Ha a műalkotás a jelen másolandó tárgya, amely éppen az idő-folyamata által egyszerre múlttá és jelenné is válik, elkészülte pillanatában, a befogadón keresztül, mégis felidézheti többszörösen, sokszorosan, végtelenül az örök jelent, amelyet a műalkotás meg tud fogalmazni.

A világfájdalom, amely bennünk dolgozik így kap értelmet. Megéljük a teremtést és a végességet az örökkévalósággal szemben. Sőt, csak így tudjuk azt, hogy mi az örökkévalóság és így gerjesztheti bennünk a vágyat a visszatérésre.

***

A mi tudatunkat befolyásolja az elmúlt 2000 év. Az absztrakt természeti formákra való asszociációinkban nyilvánulnak a legjobban meg ezek a jelenségek. Képzeletünket a legmélyebben hatja át a keresztény mitológia, ahogy az etika és morál sem tud másképpen viselkedni vele szemben. Ha morálisan más rendszer szerint kezdek el működni, azonnal kritika éri. Szociális kapcsolatok, szexualitás, esztétika a feje tetejére áll.

Ülök a parton és épp egy vitorlás halad el előttem. A szél annyira erős, hogy majdnem felborította a hajót. Ha felborult volna – gondoltam –, valószínűleg a partról néztem volna ezt a harcot ember és természet között, élvezve e szépséget. Mert ebben az erők olyan összecsapása jött volna létre, amely előtt csak ámulva kísértem volna végig e dramatikus történést. A felajzott esztétikai élmény lebilincselő jelenésének „dokumentációja” aminek szemtanúja lehettem volna.
Morálisan biztosan megbuktam volna az ember előtt. De az ember nem az egyetlen lény, akinek folyamatosan követelményei vannak az élettel és életben maradással szemben. Az ember csak része a természetnek, amely nem ismer sem morált, sem etikát.

***                  Galéria>>

Vály Sándor honlapja

Vály Sándor a myspace-en