Búzatáblát érintő délután,
összeütődnek a falevelek,
négy őz fölemeli fejét,
benéz a tapsok idejébe,
és mint a lőtt nyíl vízszintese,
megkoppantja a szomszéd erdőt.
Négy óra van, május, toronyiránt
fölém húzom pajzsként a zöldet,
őseim tatárt, törököt itt,
mondják, itt szültek, itt temettek.
Bújhatok magam is, hova?
Ki elől? Meddig? Minek?
Ötvenkét csikó legelész,
megszámlálva az őzek is,
fűszálak lapján felirat,
jó legelő csak hasznosaknak!
Olvad a csontok kormozott hava,
hajt nyelvet, zöld kerekeket,
őzek szemébe csapódó ágat,
béklyózott gépeket,
hajtja a mese nélküli mesét,
Prokrusztész újabb szerkezetét.
Ellenem? Értem? Itt vagyok!
Állok felettük, zöld pajzs alatt,
számolom a nyíl-koppanásokat,
levelek spontán tapsait.
Mondom magamban, mint imát,
őseim tatárt, törököt itt.
