Előadás után nem indult haza a busz. Az ügyelő azt mondta, van itt a közelben egy romantikus hely: Kisrév, az ottani – régi kúriából átalakított – panzióban szállásolnak el bennünket. Milliónyi csillag alatt, gyér fénnyel megvilágított poros utakon, kicsi házak között kanyarogtunk, majd szárnyas vaskapu nyílt, és a busz beállt a panzió kertjébe. Leszálláskor megkérdeztem a sofőrt:

– A kabátomat meg a kalapomat a kocsiban hagyhatom?

– Jobb, ha magával viszi – felelt egy ásítást elnyomva.

A portán dulakodás, lökdösődés, hogy ki kapjon hamarabb kulcsot, ki jobb szobát. Nagy gumikarikákban rézzel kivert számok, azokon lógtak – rövid láncokon – a kulcsok. Nyilvánvalónak tartottam, hogy itt mindenkinek pontosan megvan a helye; fölösleges tolakodni. Utolsónak maradtam. Kérdem a szállodaportást:

– A többi emeleten nincs hely?

– Tele vagyunk – feleli -, csak a harmadik volt az önök számára fenntartva.

– A kulcs?

– Már elvitte a szobatársa.

A harmadik emeleten folytatódik a helyezkedés; ajtók nyílnak és csapódnak. A réseken át látom, hogy már mindegyik szoba foglalt. Végül az egyik pótágyon kapok helyet.

Rövid ideig, de – a kimerültségtől – mélyen aludtam, s így viszonylag korán és frissen ébredtem. Gondoltam, körülnézek Kisréven, ha már itt vagyunk: miféle falucska ez?

Nagy meglepetésemre a kijáratnál egyenruhás, fegyveres őrök fogadtak, és tudatták velem, hogy a közelben katonai kiképző tábor van, s a mostani hadgyakorlat miatt – sajnos – nem lehet elhagyni az épületet. Természetesen – mondták udvariasan – tudják és méltányolni fogják, hogy mi művészek vagyunk, és ennek megfelelő bánásmódban lesz részünk, de hát a hadgyakorlat az hadgyakorlat, a parancs az parancs.

Gondoltam – ha már ki nem mehetek -, legalább körülnézek az épületben, de az első emeleti folyosó végén egy fehérköpenyes úr az utamat állta, és közölte, hogy arra – felsőbb utasítás hiányában – nem lehet menni.

– Miért? – hangzott tömör, ám annál több döbbenetet kifejező kérdésem.

– Hogy is mondjam – kezdte szemlesütve a fehérköpenyes – az épület másik szárnyában ideg-és elmeosztály van, egyszóval: diliház – zárta le hirtelen a témát és kurtán elmosolyodott.

Mi mást tehettem: visszamentem a szobába, és hallgattam szobatársaim hortyogását. Olvasni próbáltam, de nem ment. Ruhástól hanyatt vágtam magam az ágyon, és a plafont bámultam.

Kisvártatva kolomp csörömpölt, mire szobatársaim felébredtek, kipattantak az ágyból; mosakodni és öltözni kezdtek. Micsoda érdekes reflexek – gondoltam -, megszólal egy kolomp, és azonnal kiugrik mindenki az ágyból, mintha az idomításnak lennének intézményes jelei, és mindannyiunkban ott szunnyadna a rabszolga.

Kiderült, hogy a kolomp reggelihez invitál bennünket az alagsorban levő ebédlőbe. Szürke cementlapokkal kirakott hodály. Kis ablakon adták ki a reggelit, ami langyos tea, egy szelet kenyér és egy kockasajt volt.

Mi mást tehetne egy komédiás egy idegen faluban, egy panzióban, ahonnan nem lehet kimenni, előadásra várva – mert akkor még úgy tudtuk: este előadás lesz -, zsugázik. Ha nincs partner, pasziánszozik, ha van, ultizik, römizik vagy pókerezik. Asztaltársaimmal – Tassal és Hubával – a póker mellett döntöttünk. Kerestünk egy nyugodt helyet – a harmadik emeleti klubhelyiségben -, és elkezdtünk játszani. Órákon át vertük a blattot; gusztáltunk, blöfföltünk; hol egyikünk, hol másikunk előtt volt nagy halom pénz; néha ötszázat hívtunk semmire, máskor meg eldobtunk egy pókert, mert nem volt rá „vevő”.

Ebédre is kolompszó hívott. Megettük a rántottlevest és a tarhonyás krumplit, aztán folytattuk a partit. Ezt nem lehet „csak úgy” abbahagyni. Délután öt óra felé járt, kint szürkült, egyébként egész nap esett, és durrogtak a fegyverek. Épp meg akartam szólalni, hogy „na, fiúk, állapodjunk meg még egy fél órában, aztán hagyjuk abba; kicsit pihenjünk, készüljünk az előadásra” – amikor belépett Buda, az ügyelő, és közölte, hogy az előadás elmarad, talán majd holnap megtarthatjuk.

– Tehát egyelőre maradunk? – kérdezte Huba.

– Igen – hangzott a válasz.

– És miért marad el az előadás?

– Miért? Miért? Hát a hadgyakorlat miatt! – mondta az ügyelő oktatólag, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és ennyit már igazán tudhatnánk és megérthetnénk a világ dolgaiból, ha nem ilyen ostobasággal foglalkoznánk, mint a kártya. Huba még azt a „pimasz” megjegyzést is megengedte magának: „ha ez a baromság fontosabb, mint az előadás, akkor legalább indulnánk máris haza”. Az ügyelő rosszallóan nézett rá, enyhén megcsóválta a fejét, majd távozott.

Folytattuk a partit. A pókert napokon át lehet egyfolytában játszani, s ha már nem bírjuk ülve, lehet állva, akár féllábon is, kimondva, hogy „most már tényleg az utolsó kör, tízes alapon”. Nekem éppen két pár volt a kezemben, és „gusztáltam” az ötödik lapot, amikor belépett egy egyenruhás egyén, és felszólított bennünket, hogy vonuljunk ki a folyosóra. Láttuk: nincs mese, indulni kell.

– Feltett karokkal! – üvöltötte az egyenruhás, és – különös módon – egyszerre mind a hárman a magasba löktük a karunkat.

A folyosón sorba állított bennünket, majd megkérdezte: „Kinek nem tetszik önök közül a hadgyakorlat?” – Tudtuk, hogy egyikünknek sem tetszik, azt is tudtuk, mire céloz, azt is, hogy kitől tudja; mit vár tőlünk, de nem szóltunk egy szót sem. Azon törtem a fejem: vajon mi lehet az ötödik lapom, és hogy Tasnak több van-e a kezében két párnál?

– Rendben van – mondta az egyenruhás -, ha nem hajlandók megmondani, majd én kitalálom. Mutassák a lapokat! – parancsolt ránk. Megmutattuk. Nekem maradt a két párom, nem jött be a full, Tasnak is – jól sejtettem – két párja volt, míg Hubának egy lyukas sora; vagyis semmije.

– Maga velem jön! – mondta a vitéz.

Huba – zavarában – először a zsebébe akarta gyűrni a kártyát, aztán meggondolta magát, és kissé ügyefogyott mozdulattal a markomba nyomta.

– Nyertél – mondta, s elment a katonával.

Ketten maradtunk a folyosón, a neonfényben.

– Mit csináljunk? – kérdeztem.

– Mindegy, csak ne gondolkozzunk – mondta a társam.

– Láttam rexasztalt itt a klubban. Ne próbálkozzunk meg azzal?

– Te mernél?

– Miért ne mernék?

– Ilyen időkben?

– Milyen időkben? Miért, mi van most? – értetlenkedtem.

– Mit gondolsz: őt hova vitték? – bökött fejével abba az irányba, amerre lyukas-sorú társunk távozott.

– Ugyan már! Csak nem képzeled? – játszottam tovább a struccot.

– Mit nem képzelek? – kérdezte.

– Hát mit képzelsz?!

Feltételezéseit ki-ki magában hordozva, szótlanul ballagtunk a klubba. Megfogtuk a dákókat, löktünk is egy párat a golyókon, de olyan ijesztően koccantak a csöndben, a zizegő neonfényben, hogy abbahagytuk. Tas a rexasztal zöld posztójára vágta a dákót.

– Kurva élet! – mondta.

Ehhez nem volt mit hozzátennem. Darab ideig még üldögéltünk az asztal mellett, bambán rakosgattuk a kártyalapokat, aztán eljött a lefekvés ideje.

– Majd a reggelinél találkozunk – mondtam, és ki-ki elindult a saját szobája felé.

Benyitottam. Sötét volt és csend. Először arra gondoltam: már alszanak a többiek. Füleltem, de nem hallottam semmi szuszogást. Felkattintottam a villanyt: az egyik ágy üres volt, a másikon, a paplan tetején, csíkos pizsamában Kend feküdt, furcsa pózban; teste hátrahanyatlott, két lába a padlón, az arca sápadt, a szája nyitva. Közelebb hajoltam hozzá; nem lélegzett. S akkor észrevettem az éjjeliszekrényén az üres tardylos üvegcséket. Azonnal kihátráltam a szobából, és orvosért rohantam, de az már csak a halál beálltát tudta megállapítani. Kint sortűz dördült. De hát – Istenem – hadgyakorlat volt.

Miután elvitték Kend holttestét, az ágyba bújtam, és erőltettem az olvasást. Inkább minden sort elolvastam ötször, csak ne kelljen másra gondolnom. Végre elálmosodtam, és letettem a könyvet. Mit letettem? Szinte kiesett a kezemből.

Álmomban előadás volt. Engem boncasztalon betoltak; ott feküdtem felvágva, kilógó belsőségeimmel, míg kollégám beszélt, sokat beszélt. Nekem volt nagyobb sikerem. Előadás után sokan jöttek gratulálni. Én röhögve ugráltam a boncasztalon, és azt kiabáltam: élek! élek! – és töröltem magamról a festéket.

Csuromvizesen ébredtem a kolompszóra. Felültem, és azonnal észrevettem: Ond sem aludt itt, érintetlen az ágya. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem, és kiléptem a folyosóra. Már többen ott álldogáltak a falak mentén. Tétován elindultam a lépcsőház felé, hogy menjek reggelizni, aztán – noha senki nem mondta, de a tekintetekből, magatartásformákból, gyámoltalan gesztusokból nyilvánvalóvá vált, hogy ezt kell tennem – én is szépen odaálltam a falhoz, a többiek közé.

Mellettem frissen borotvált arcú középkorú férfi állt. Nagyon ismerősnek tűnt. Ő is vizslatva nézett, aztán – szinte egyszerre – felismertük egymást. Festő volt az illető; tíz-tizenöt évvel ezelőtt többször találkoztunk és beszélgettünk különböző kiállítások megnyitóin. Még a neve is beugrott: Elődnek hívták.

– Te is itt…? – kezdtem a kérdést.

– A negyediken – vágott közbe lázasan -, ott vannak a képzőművészek.

– Hogy-hogy ott vannak a képzőművészek? – kérdeztem már-már megzavarodva, kissé, nyilván, éles hangon, mert a festő ujját csitítólag szája elé téve próbálta suttogva megmagyarázni:

– Az elsőn vannak a filozófusok, teológusok, a másodikon az írók, költők, a harmadikon ti, a negyediken mi…

– De hát… – kezdtem habozva, most már erős önvádat érezve struccpolitikám és a pókerparti miatt – … ez egy isten háta mögötti hely…

– Éppen ez az! – mondta Előd. Ha lehet, még halkabban, de hallatlan belső erővel, szemöldökét magasra emelve. Úgy láttam, lehet  persze, hogy csak képzelődtem, szemében őrült fény villant.

– Nem volt neked azelőtt szakállad? – kérdeztem.

– De. Ma reggel vágták le…

Bővebb magyarázatra nem volt lehetősége, mert a lépcsőház felől kemény léptek közeledtek, és ő riadt tekintettel elhallgatott s a hang irányába fordult. Lehorgasztott fejjel, elgondolkodva álltam. Eszembe jutott régi álmodozásaim tárgya: egy kastély, ahol hasonló elveket valló emberek élnek és dolgoznak, ahol a szelídség és a szeretet uralkodik. Kiállítótermek, könyvtár, kis pódium, teázó, halk zene; a kertben szelíd állatok a zöld gyepen, a dús lombú fák alatt…

Csizmás lábak vonultak előttem.

– Hátra arc! – hallatszott, és mindannyian a fal felé fordultunk.

Néhány embert kiemeltek a sorból.

– Maguk velünk jönnek! A többiek mehetnek reggelizni! – csattogtak az utasítások.

Távolodó léptek. Épp megfordultam volna, amikor egy kéz érintette a vállamat. Kissé összerezzentem, és kérdőn néztem a kéz tulajdonosára. Nagy megdöbbenést – de egyben megnyugvást – jelentett számomra, hogy a sógoromra ismertem. Halványan elmosolyodott – szemében biztatás -, majd ő is a többiek után sietett. Arra a pontra néztem, ahol az imént Előd állt; most nem volt ott senki.

Tassal együtt indultunk az alagsorba. Némán lépkedett mellettem. Néha egymásra tévedt a tekintetünk; zavart csodálkozást láttam a szemében, és még valamit: hogy vigyáznunk kell egymásra. Körülnéztünk a teremben – nagyon kevés kollégát láttunk; Tétény alkoholtól felpuffadt arca tűnt fel egy pillanatra. Leültünk.

– Itt aligha lesz már előadás – mondta Tas.

– De hát hova viszik őket?

– Lehet, hogy a szobájukban maradtak.

– Kend…

– Tudom – vágott közbe Tas. Szemlátomást nem akart erről beszélni.

– De Ond sem aludt a szobájában.

– Hát akkor hol?

– Ki tudja? Lehet, hogy hazaengedték.

– Nem kéne megkérdezni?

– Kitől?

– Hát… a szállodaportástól… vagy Budától.

Így beszélgettünk; fontolgattuk az esélyeket, közben szürcsölgettük az ízetlen, langyos teát. Tekintetemmel megkerestem Budát; idegenek ültek az asztalánál.

– Te ismered azokat, akikkel együtt ül?

– Nem.

– Én sem.

– Idehívhatnánk.

– Ne menjünk együtt? – kérdeztem.

– Ugyan! – húzta el a száját Tas – Jó, hogy nem mindjárt egy egész küldöttség! – és már fel is állt, odament Budáék asztalához.

Nem tudom mit mondhatott, de az ügyelő készségesen felállt, és együtt jöttek vissza.

– Nyugi, fiúk! – mondta, le sem ülve. – Semmi ok izgalomra. Folyik a hadgyakorlat. A biztonság érdekében nem engednek ki senkit addig, amíg nem vizsgálják meg az ügyét. Van, akit hazaengednek, van, akit kivisznek a lőtérre, van, aki átkerül az épület jobb szárnyába…

– És Ond? – kérdezte Tas.

– A barátotok volt? – kérdezett vissza Buda.

– Nem kifejezetten, csak…

– Hát akkor?! – vágott közbe az ügyelő élesen, vitát nem tűrő hangon, mintegy jelezve: jobb lesz, ha nem faggatódzunk.

– De előadás már nem lesz? – próbáltam másra terelni a szót.

– Egyelőre nem – mondta Buda, és visszatért az asztalához.

Az ebédnél már nem láttam Tast. Szédülés és hányinger fogott el. Bekanalaztam remegő gyomromba a nemtudommilyen levest; közben azt figyeltem, amint Tétény megpróbál felállni az asztalától, de megtántorodik, és az edényekkel együtt magára rántva asztalterítőjét, elzuhan. Nem tudom, hol szerezhetett alkoholt, de szemlátomást részeg volt. Az asztalba kapaszkodva felállt, törni-zúzni kezdett és trágárul ordítozott. Két markos legény termett mellette, lefogta és kivitte a helyiségből.

A második fogásból már egyáltalán nem bírtam enni. Bezárkóztam a szobámba, és Kurt Vonnegut: Utópia 14. című regényét olvastam: „Bonyolult fejszámolást végzett: mennyi a megtakarított pénze, mit érnek a kötvényei, a háza, a kocsik, és azon tűnődött, elegendő-e mindez ahhoz, hogy egyszerűen kilépjen, és ne legyen többé semmilyen hitrendszer vagy történelmi szeszély eszköze, ami pokollá teszi az ember életét. Csendesen élni egy útszéli házban…” Nem nyugtatott meg.

Letettem a könyvet, és az ablakhoz léptem. Az ablakon rács. Ezt se vettem eddig észre. A rács mögött – illetve a rácson túl – kócos, őszi kert. Szélben hajladozó, mit sem tudó bokrok és fák; kavargó sárga és vörös. De mintha a kép minden egyes kis „mozaiklapocskáját” kékesszürke füst- vagy ködkeretbe foglalták volna. Széthullott a kép darabokra, majd ismét összeállt. Szédültem, fájt a fejem. Bevettem egy ridolt és egy antineuralgicát. Éppen vizet ittam, amikor kopogtattak. Önkéntelenül összerezzentem, a vizespoharat a mosdó porcelánperemére tettem, aztán kinyitottam az ajtót: a sógorom állt ott.

– Bejöhetek? – kérdezte mosolyogva.

– Persze, persze – mondtam megkönnyebbülve -, gyere csak beljebb, foglalj helyet… – Udvariaskodásomnak nem sok értelme volt, mert ahogy kinyitottam az ajtót, beljebb jött, viszont szívélyes invitálásom ellenére sem foglalt helyet.

– Nincs sok időm – mondta katonásan, halkan hadarva. – Nehéz helyzetben vagyunk; segíteni szeretnék. Rutinvizsgálatok, igazoltatások folynak. Belenéztem a papírjaidba; hát annak alapján nem sok jót várhatnál. Erről nem beszélhetek bővebben. Itt-tartózkodásom is szabályellenes. Viszont azt el tudnám intézni, hogy átkerülj a jobbszárnyra… már úgy értem az épület jobb oldali…

– Értem, értem – vágtam közbe, mert láttam, hogy kínban van.

– Az mégiscsak jobb lenne. Időt nyernél…

– Kösz – mondtam. – Igen, azt hiszem, igazad van: jobb lenne.

Kezet fogtunk, halványan elmosolyodott, és halkan kilépett az ajtón.

Időt nyerni. Igen, most ez a legfontosabb: túlélni mindenáron. Nehezen és sokára aludtam el. Nem csak az antineuralgica, nem csak az idegállapotom, de a lövések, robbanások zaja sem hagyott megnyugodni. Aztán – lassan – hatni kezdett a ridol: oldódott bennem a feszültség, a görcs; fejemet, nyakamat végre sikerült olyan helyzetbe hozni, hogy azt érezzem: semmi nem fontos, csak a lét; lassan merülök, fejem, testem elnehezül, a párna és az álmok melegébe süpped.

Álmomban Kenddel sétáltam egy idegen városban, gyönyörű, de teljesen üres téren. Biztatott, de nagyon kétes értékű volt ez a biztatás; nem lehetett pontosan érteni, hogy az itteni vagy az ottani életre biztat; hogy azt mondja: éljek, mert még van miért, vagy azt: minél előbb haljak meg, mert odaát jobb. A templom falán ez az idegen nyelvű – hiányos, kopott – felirat volt olvasható:

Hwent sa ijeaf hat god de wrald hawn…………
……………………………………………………….
Net fordjerre mar it ivige libben hawwe mei *

Ismét kolompszóra ébredtem, de most nem volt bennem semmi szorongás, félelem. Kipattantam az ágyból; mosakodás, öltözködés, sorakozó. Idősebb egyenruhás úr lépett hozzám, és nekem címzett, zárt borítékot nyújtott át. Vezényszavak, nyikorgó csizmák, csattogó, távolodó lépések.

Amikor egyedül maradtam, kibontottam a levelet. Ez állt benne: „Kérjük, szíveskedjék átfáradni épületünk jobb oldali szárnyába.”

Rendkívüli nyugalom, bizalom és önbizalom szállt meg. Fütyörészve csomagoltam össze, még játékos kedvem is visszatért, amikor közeledtem az öreg panzió számomra kijelölt lakosztályához, elhatároztam, hogy a főápolót „Hyppolit”-nak fogom szólítani, és elképzeltem, amint kecses bájjal, a levegőben nyolcast leírva átlendítem kalapomat az ő fejére, majd felöltőmet – néhány könnyed, szellemes szó kíséretében – a karjára dobom.

Megérkeztem a kopott, háromméteres szárnyasajtóhoz. Bőröndjeimet magam mellé tettem, és – noha a mellkasomban baljós dörömbölést éreztem – kissé kihúztam magam, arcomra az alkalomhoz illő fensőbbséges mosolyt kényszerítettem. Jobb kezem mutatóujjának második ujjpercével hármat koppintottam az ajtón. Semmi.

Megismételtem a kopogást, valamivel gyorsabban, erősebben és ingerültebben. Csend. Csak a nyirkos lépcsőház visszhangozta sortűzként kopogásomat. Kivártam, majd öklömmel dörömbölni kezdtem a dohányszínű ajtón. Arcomról leszáradt a mosoly, és a hűvös tisztaság helyett az izzadtság megalázó ragacsát éreztem a bőrömön. A hosszú, merev kabát alatt kiegyenesített csontvázam ízületeimnél megroggyant, vállam előrehullott, fejem oldalra billent; nyoma sem volt annak a könnyed magabiztosságnak, amit a lépcsőházban éreztem. Egyre dühödtebben vertem az ajtót, már két ököllel.

Csoszogó lépteket hallottam, majd kulcs fordult a zárban kétszer egymás után. Próbáltam visszaállni a szépreményű starthoz, de már tudtam: terveim romokban. Megemeltem bőröndjeimet, és picit vártam; hátha a „lakáj” beenged, aztán – mivel láttam, hogy ez nem történik meg – könyökömmel lenyomtam a rézkilincset, és belöktem az ajtót. Futólépésben távolodó alakot láttam a szürke fényben, papucsának klaffogását hallottam, és amikor torkomszakadtából utána üvöltöttem, hogy: Hyppolit!, a hosszú folyosó végén egy távoli ajtót bevágva maga mögött, eltűnt.

Ott álltam az enyhén dohszagú előszobában, kabátban és kalapban, bőröndjeimmel; néztem a végeláthatatlan, egymásba nyíló szárnyasajtó-sort, a hajnali fényben kóválygó porszemeket, és a hazug – vagy csak gyermeteg? – tervek utolsó merevsége is kioldódott belőlem. Poros kalapomat és kutyaszőrös kabátomat a fogasra akasztottam. A folyosó egyik oldalán kisebb ajtók sora; elindultam a legközelebbi felé.

Benyitottam. A homályos kis szobában, az egyik ágyon, a fal felé fordulva, görcsös kupacban egy ember aludt. Leültem a másik ágy szélére, és hallgattam az alvó hortyogását, de mivel ezt nehezen tűröm, hamarosan felálltam. Kiléptem a folyosóra, és tovább mentem. Be-benyitottam a szobákba. Láttam, hogy mindenütt alszanak. Az egyik ráccsal körülzárt ágyban Tétény feküdt elnyúlva, lila arccal.

A folyosó végén ismerős ajtót pillantottam meg; anyámék lakásának az ajtaját. Az általában két helyen is többszörösen kulcsra zárt ajtó – meglepetésemre – most résnyire nyitva volt. Beléptem. A lakás teljesen üres: eltűntek a régi, ütött-kopott bútorok, a porcelán csetreszekkel telerámolt vitrin, a rongyos perzsaszőnyegek, csak apám nagy íróasztala állt ferdén az egyik sarokban, a fényesre vikszelt parkettán. Leültem mellé, rákönyököltem, és az államat két öklömre támasztottam; éreztem, ahogy arcomon végigcsorognak a könnyek.


* „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (János 3/16; frízül)