Úgy vélem nincs még egy olyan magyar művész, akinek életéhez, munkásságához olyan mennyiségű bibliográfiai adathalmaz társulna, mint a kaposvári mesteréhez. Az örvendetes jelenség egyúttal nagy veszélyeket hordoz, mert ahol hömpölygő az áradás, bő a hordalék. Bernáth Mária A Rippl-Rónai kutatás helyzete című előadásában már 1981-ben figyelmeztet rá, majd az egy évvel később megjelenő dolgozatában megismételve hangsúlyozza, hogy még „tényanyaggá” jegecesedett megállapítások esetében is – előbbiek miatt – célszerű „mélyfúrásszerűen” áthatolni a rétegeken és csak megbízhatóan tiszta forrásból meríteni, mert „művészettörténészeink, még a legkiválóbbak is, bízva elődeink szakmai lelkiismeretességében egymásnak adtak tovább olyan tényanyagot, amelynek felülbírálata, úgy látszik nagyon időszerű lenne.”

Jelen írás ars poetikája ezen az intelmen nyugszik.

A közhelyszerűen ismételgetett megállapításokkal ellentétben, miszerint Rippl az első világháborúban bevonult a sajtóhadiszállásra, frontszolgálatra vezényelték, részt vett a szerb és itáliai hadjáratokban, haditudósító volt; a tény az, hogy önként, saját kérésére, miniszterelnöki ajánlással – a vonatkozó rendelkezések értelmében – vendégként látogatott a harctérre, ahol találkozott Oskar Kokoschka festőművésszel, aki a jövevények kíséretére volt kirendelve.

Az Ars Hungaricában 1998-ban jelent meg az a tanulmány (Gáspár Ferenc: Rippl-Rónai az olasz fronton), amely célul tűzte ki korrigálni a szakirodalom téves állításait, és a háborús időszak tágabb összefüggéseibe ágyazottan, kronológikus alapossággal kívánta bemutatni Rippl életének ezen szakaszát. Ma már a szakemberek tudományos kutatásokat figyelemmel kísérő része számára elfogadott, hogy Rippl-Rónai 1916 forró nyarán, az 5. és a 6. isonzói csaták közötti viszonylagos fegyvernyugvás idején, a 15. hadtest hadműveleti területén töltött el mintegy öt hetet.

A kutató munka folytatásának szükségességét és további aktualitását támasztotta alá Oskar Kokoschka grafikai műveiből 1999. május-novemberében Magyarországon és Ausztriában megrendezett vándorkiállítás. Ennek katalógusában Sümegi György tollából jelent meg az a tanulmány, amelyben a következőket olvashatjuk: „Oskar Kokoschka magyar és magyarországi kapcsolatainak története nincs feldolgozva, pedig a gazdag árnyalatokban színezett mozaikok egyfajta teljességet sugallnak. Az Oskar Kokoschka személyisége által egybeforrasztott életút és életmű parcelláiban egyaránt vannak fölleltározandó események és művek.” Ezek a mondatok erősítették témaválasztásunk időszerűségét, mert kivétel nélkül valamennyi Rippl kutatónál kitüntetett szerepet kap a tény, miszerint Kokoschka és a magyar festő a fronton ismerkedett meg egymással és ott kötöttek barátságot.

A kutatás során, amint egyre teljesebbé váltak ismereteink 1916 nyarának pontos kronológiájáról, egyre sürgetőbben lépett fel az igény, hogy külön is foglalkozzunk azokkal a jelenségekkel, amelyek két jelentős festő, a magyar Rippl és az osztrák Kokoschka egymáshoz való viszonyát talányossá teszik.

A feltárt dokumentumok tükrében – ezt ma már bizonyítottnak tekinthetjük – Kokoschkának elkötelezett hálával kellett volna viszonyulnia magyar festőtársához, ám ennek semmi nyomára nem lelhetünk a későbbiekben.

Ebből adódóan a kutatásnak meg kell kísérelnie feltárni azokat az okokat, amelyek elvezethettek ehhez a jelenséghez és válaszolnia kell a kérdésre: mi lehetett az a trauma, amely annyira mélyen beleégett Oskar Kokoschka lelkébe, oly erős elfojtást gerjesztve, hogy az a magyar festő írmagját is kioltotta emlékezetéből. A vizsgálódás tárgya az is, hogy tetten érhető-e ez a trauma alkotói teljesítményén. A feltárást, majd az erre épülő magyarázatot – Kokoschka személyéhez viszonyítottan – két, időnként egymáshoz simuló, időnként szembefeszülő oldal, a szubjektív megnyilatkozások (önéletrajz, levelezés, nyilatkozatok, deklarált alkotói szándék) és az objektív történések (a megélt életút, a létrehozott művészi teljesítmény) párhuzamos elemzését követően egy – a mérleg nyelvét jelenthető – tudományág, a pszichológia bevonásával kísérlem megadni. Ezzel egyidejűleg különösen fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy amint azt korábbi közleményeim is tanúsítják, a vizsgálat iránya egy különös jelenség mint kiindulópont felől haladt a pszichológia irányába és nem megfordítva, amivel a prekoncepciós megközelítési mód felvethetőségének már a lehetősége is eleve kizárható.

Kövessük tehát a két mester útját a találkozásig, amelyet követően bemutatjuk és analizálhatjuk a hatásában különleges időszak történéseit.

Rippl-Rónai 1914-ben a háború kitörése idején a hadkötelezettség felső korhatárát már betöltötte, ezért hadba vonulnia nem kellett. A világháború kezdete Franciaországban érte, ahol internálták. A viszontagságos időszak harci kedvet nem támasztott benne – mire hazatérhetett, a háború kezdetén általános hazafiúi lelkesedés is csökkenőben volt -, így számos publicistával és festőtársával ellentétben nem igyekezett a frontra jutni. Még régi ismerőse, a keleti hadszíntéren jelentős hadi sikereket elért – és így Magyarországon igen népszerű – Szurmay altábornagy Móricz Zsigmond által közvetített „személyes” meghívása elöl is kitért.

Ezzel együtt váratlannak (és indítékait tekintve feltáratlannak) minősíthető az 1916. április 10-én bekövetkezett esemény: a magyar miniszterelnök ajánlatára – anélkül, hogy katona lett volna – hadifestői lehetőséget kapott.

A Mährisch-Ostrau-i sajtóhadiszálláson történt jelentkezéstől (április 10.) az olasz fronton történő felbukkanásig tartó időszak (július közepe) eseményei számunkra most érdektelenek, csak egyetlen reánk maradt művészi dokumentumát tartom szükségesnek megemlíteni: Mednyánszky Lászlóról készített pasztellje jelentős alkotás.

Arról, hogy Rippl-Rónai az olasz fronton tartózkodik, a dokumentumok sorában elsőként egy a családjához írott leveléből szerezhetünk tudomást. Itt szerepel első ízben Kokoschka neve. A levél Veldesben íródott és Laibachban ütötték rá a katonai cenzúra pecsétjét.

„Őnagysága Páris Anella úrleánynak
Kaposvár
Somogy Róma villa Ungarn

Kedves kis Anellám, mi az oka annak, hogy Ti – gyerekek – sem írtok? Nem szép tőletek. Tudhatnátok, hogy nekem igen jól esnének. Igen jó dolgom van. A Generális éppúgy, mint a többi főtisztek, tisztek mind nagyon barátságosak velem. Dolgozom szorgalmasan, mindenki bámulatára, megelégedésére. Kokoschkával csak 10 nap múlva jövök össze a Feldpost 310-en. Ma átjöttem ide Veldesbe /mai nevén Bled. Betoldás tőlem/, már rég vágytam látni ezt a mesés szép tavat a szigettel. 1.1/2 óráig csónakáztam a gyönyörtől eltelve. Egy generális orvossal vagyok itt, akit útközben pompásan lerajzoltam, majd kiugrott az ablakon örömében.
Csókold meg Lazarin nénit helyettem.
Józsi bátyád
5 nappal ezelőtt írt levelemet megkaptátok?”

A generális orvosról a kutatás kiderítette, hogy azonos Anstein Gottlieb cseh orvos-tábornokkal, a szarajevói helyőrségi kórház parancsnokával, akinek emlékét nem a Ferenc József Rend tiszti keresztje, nem a hadi-díszítménnyel ékesített Vaskorona Rend, vagy a tudós Heidelbergi Orvostársaság tagsága őrizte meg a feledéstől, hanem az, hogy egy magyar festővel életének adott pontján a sors összehozta. (Részletesen: Gáspár Ferenc: Arnstein Gottlib doktor portréja. Lege Artis Medicinae, 1998)

A hivatkozott öt nappal korábban írott levél meglétéről nincs tudomásunk. Ezzel ellentétben más forrásra alapozva biztonsággal állítjuk, hogy Kokoschkával már korábban is találkozott, és azt, hogy ez a korábbi találkozás fontos volt számára.

Párhuzamosan haladva, nézzük meg most a másik oldalt is.

Kokoschka 1971-ben megjelent Mein Leben című önéletrajzi indíttatású könyve alapmű a kutatók kezében. Kézenfekvő tehát, ha elsőként erre hagyatkozunk. Kellő idő adatott számára, hogy országhatárokon átívelően, két világégést átélve foglalhassa össze mindazokat a dolgokat és eseményeket, amelyek értékrendje szerint az utókor számára fontosak kell legyenek. Az olvasót eligazítandó így ír:

„Ha valaki megírja az élete történetét, akkor olyan akkurátus legyen-e, mint egy könyvelő, az események logikus ábrázolásával elégítse-e ki az olvasóit, mint a történészek teszik? Én csak azokat a pillanatokat idézem föl, amelyek megmaradtak az emlékezetemben.”

Feltűnő, hogy az 1918-al záródó – mintegy egyharmadnyi – életszakasz taglalása mennyire hangsúlyosan szerepel, terjedelme mintegy a kötet felét teszi ki. Ennek ellenére sem itt, sem a későbbiekben Rippl-Rónai nevével nem találkozunk.

A hadköteles Kokoschka bevonulását követően a galíciai hadszíntérre került, ahol ulánusként az első vonalban teljesített frontszolgálatot. 1915-ben súlyosan megsebesült, amelyet hosszasan elhúzódó lábadozás követett. Amikor már számára is nyilvánvalóvá vált, hogy ennek hamarosan vége fog szakadni, befolyásos barátai révén kereste annak lehetőségét, hogy Berlinbe kerülhessen. Megromlott egészségi állapotára hivatkozva – ismételten megkísérelte felmentetni magát, ám csak részleges sikert ér el, mert a KuK. Hadügyminisztérium fellehető határozata értelmében mint „jelenleg harctéri szolgálatra alkalmatlan, irodai szolgálatra alkalmas” egyént a haditudósítók kíséretét ellátó katonai egységbe osztották be.

Önéletrajzában erről a következőket olvashatjuk:

„Hogy frontszolgálatra valaha alkalmas legyek még, arra gondolni se lehetett. Fönnállt az a veszély, hogy irodai szolgálatra osztanak be. Azon voltam, hogy ezt minden eszközzel megakadályozzam, hiszen irodában csak bajt csinálhattam volna, akadályoztam volna a központi hatalmak győzelmét. Az a lehetőség adódott, hogy mint összekötőtiszt az olasz fontra küldessem magam: újságírók, festők és hadirajzolók egy csoportját kellett vonaton Laibachba kísérnem, ott átadom a hadsereg-parancsnokságnak, ahonnan aztán kihelyezték őket az egyes ezredekhez.”

Az eseményekkel egyidejű levelei (Briefe I. 1905-1919. Düsseldorf, 1984) – amelyeket magyar nyelven elsőként mutatunk be – visszaemlékezéseinél pontosabban tükrözik valós lelkiállapotát.

Július 10-én, még Bécsből írja „életre szóló” barátjának a magyar származású Albert Ehrensteinek:

„… 14-én meg kell kezdenem a rettegett utazást a festőkkel, ami biztosan rövid időn belül a fejembe fog kerülni… már halálosan fáraszt az élet, a világvégét várom, amikor remélhetően akad majd egy földdarab, ahol kipihenhetem magam.”

Klagenfurtban, július 17-ikén keletkezett a következő, számunkra nagyon fontos levél:

„Kedves anya, újfent hatalmas szerencsém volt. Az a dolog, amit Loos H.-nál kezdeményezett sikerü1hetett volna, de 14 nap múlva felfelé kellett volna utaznunk, ahol rossz az élelmezés és az elhelyezés, mert valamennyi szállást elfoglalták már a magasabb rangú tisztek. Most lehetőség adódott rá, hogy a leghíresebb magyar festővel, Rippel-Ronaival – akivel úgy bánnak mint egy lágy tojással – Laibachba jöjjek, ahol minden kényelmes és kulturált. Ráadásul a főparancsnok egy közismerten művészetkedvelő tábornagy. Én vezetem a csoportot és én vagyok a felelős mindenért, a festők munkájáért, a felvezetésért, utazásért, étkezésért stb, közvetlenül az itteni főparancsnokságnak. Hat hetet maradok ott, aztán 6 hét szabadságot kapok. Az átutazás közben valószínűleg 1-2 napot Bécsben töltök.”

A levél tanúsága szerint Kokoschka tisztában volt Rippl művészi tekintélyével, amit nem kisebbít, hogy következetesen helytelenül írta le a magyar festő nevét. Ezzel együtt, a vonatkozó dokumentumok hiányában nehéz választ adni arra a kérdésre, ismerhette-e Rippl művészetét is.

Az 1914-es bécsi magyar képzőművészeti kiállítás idején, amely a korabeli osztrák és magyar sajtó bőven áradó tudósításai szerint „fényes külsőségeivel valódi társadalmi esemény”-nek számított, Kokoschka Bécsben tartózkodott. A kiállítás sztárja a nagy állami aranyérmet elnyerő Rippl-Rónai volt, aki mennyiségben és minőségben egyaránt jelentős anyagot vonultatott fel (többek között olyan főműveket, mint a Knowles és Maillol portré, Nő fekete selyemruhában, Hölgy váza mellett, Szüleim arcképe), ezért joggal feltételezhető, hogy személyesen alkothatott ítéletet nagydíjas festőtársa értékéről. Ezzel együtt talány, milyen emóciót válthatott ki belőle, amikor a Neues Wiener Tagblatt hasábjain azt kellett olvasnia: „Rippl-Rónai egyike a világ legnagyobb művészeinek”.

A Kokoschkával kapcsolatos felvetés Rippl-lel kapcsolatban már egyértelműen megválaszolható. Bernáth Mária mutatott rá, hogy a magyar mester életművében meglehetősen társtalan, Riccardo Vines Roda zongoraművész képmása címen ismert alkotáson az osztrák festő hatása kimutatható. Az elemzés – analógiaként – bizonyítottnak tekinti az Adolf Loos portréja című Kokoschka mű Rippl általi ismeretét, ezzel együtt nyitva hagyja ennek dokumentálását. Sikerült feltárnunk, hogy a portré a Művészház osztrák művészeket bemutató tárlatán 1912 januárjában Budapesten valóban látható volt, annak ellenére, hogy – a kutatók dolgát megnehezítendő – a kiállítás katalógusában a művészek névsorából (Anton Faistauer, Anton Kolig, Paris Gütersloh, Robin Christian Andersen, Egon Schiele, Arnold Schönberg) hiányzik Oskar Kokoschka neve, és kiállított művei sincsenek feltüntetve. Az ellentmondást a Magyar Nemzet 1912. január 20-i számában Ybl Ervin tollából megjelent kritika oldja fel:

„Oskar Kokoschka határozott festői tehetség. Külön akart bemutatkozni és csak műveinek kis száma akadályozta meg szándékát. Még meg kell higgadnia, művészi egyénisége, látása ha megtisztul, kiváló dolgokat fog festeni. Fölfogása most még zavaros, még nem találta meg magát, nagy tehetsége van a sokszor komikus kiélezésre, rendkívül erősen tud jellemezni, azon kívül a szobrászi formalátásra is van hajlandósága. Az első benyomás, mit képei a szemlélőre tesznek, határozottan kedvezőtlen, de tovább szemlélve megtaláljuk benne az értékeset is. Különösen egy japán pagodaszerű férfiarckép, egy vörös munkásfej mutatnak kedvező jeleket a jővőfejlődésre, Adolf Loos portraitja pedig már szinte harmónikus és erőteljes önmegtalálást mutat.”

Kokoschka még egy ízben szerepelt nagyobb kollekcióval a Művészházban, 1913 márciusában a „Bundösterreichischer Künstler” és Gustav Klimt gyűjteményes kiállításán. Ekkor három olajfestményt, három rajzot és két iparművészeti alkotást mutatott be. Az eseményről érdemes idézni a pályatárs Berény Róbert véleményét:

Kokoschka „… szakadás nélküli folytonos teret éreztet, a tekintetet előröl hátra és a többi irányba vezeti. Nála végre megszűnt a naiv kétkulisszaság: a háttér elé állított előtér. A téréreztetést hasonló úton-módon, tudtommal hárman csináljuk, egymástól teljesen függetlenül: Kokoschka, a francia Delaunay és én. Három fejrajza tökételes. Dagad bennük a sok széjjelpattanásig feszülő pszichikum és abroncsként tartja össze a megdönthetetlen szerkezet. Örömmel gondolok arra, hogy végre méltán kijár valakinek a „genialis” jelző.”

Ezzel együtt Kokoschka irodalmi munkássága Budapesten teljességgel visszhangtalan maradt. De ez egy másik történet.

Rippl-Rónai ekkor már több éve a Művészház Igazgatósága mellett működő Művésztanács elnöke volt, így elévülhetetlen érdemeket szerzett a Művészház kiállítási koncepciójának alakításában.

Dr. Rózsa Miklós művészeti igazgató elégedetten állapíthatta meg a Művészház története című írásában: „… a magyar műszerető közönség progresszív hajlandóságát gyönyörűen illusztrálja, hogy a bécsi művészeknek sokkal nagyobb erkölcsi és anyagi sikerük volt itt- idegenben, mint akár mikor is odahaza Bécsben. (…) E kiállítások realizálásával élesen szemünk előtt lebegett az a cél is, hogy piacot teremtsünk a magyar művészetnek Ausztriában is és mennél nagyobb publicitáshoz juttassuk hazánk képzőművészetét. Jövő tavasszal Bécsben a Künstlerhaus nagy tárlatának keretében a Művészház cserekiállításával a magyar képzőművészet impozánsan lesz képviselve.”

Úgy tűnik, minden jóra fordult: a bizonytalant a magyar festő jelenléte szerencsés helyzetté változtatta át.

Ám nincs még vége a megpróbáltatásoknak, a célállomásra történő megérkezést követően újabb trauma, személyes megaláztatás várt rá, aminek feloldása ismét nem a saját kezében volt. Részlet a július 21-ikén kelt leveléből:

„Kedves Szüleim
egy Karintián át vezető csodálatos utazást követően a célunkhoz értünk, ahol egy tiszt kocsival már várt bennünket. Ezt követően őexcellenciájánál nagy hebegés közepette jelentést tettünk. Most az étkezés után vagyunk.
Először mint rangban legfiatalabbat a macskaasztalhoz ültettek. Siralmas hangulatom csak akkor javult amikor barátom Rippel-Rónai közölte, hogy én egy jó festő vagyok, s felszólítottak üljek vele vis a vis, most újra ki vagyok engesztelve…. Azt hiszem sokat fogok portrézni….”

A záró mondatra későbbiekben még vissza kell térnünk, mert kiemelkedő fontosságú információt tartalmaz.

Egy 5 nappal később keltezett – Erich Mandlnak címzett – üdvözlőlapján egyértelművé teszi tartózkodási helyének tábori posta számát (Feldpost 310). Ez a 15. hadtest parancsnokságának címe. Úgy tűnik lelki békéje is helyreállt, „a sors védi”. Ugyanitt készült Rippl-Rónai Józsefnek az a műve, amelyen a hadtest „generálisa” Stöger–Steiner Rudolf mellett ott láthatjuk a veldesi levélből már ismert vezértörzsorvost is.

A hadtesthez tartozó két hadosztály kötelékében többségében magyar zászlóaljak harcoltak, amelyekhez jelentős létszámú magyar tisztikar tartozott: körükben mindkét festő jól érezte magát. A most következő levelek ugyanazon a napon íródtak, az első Budapestre a második Bécsbe címezve.

Csütörtök, 1916. júl. 27.
Kedves Bandim és Kedves kis Csinszka
Egy hét óta ezen a vidéken kóborgom Kokoschkával – még 5 hétig fog tartani a dolog. Gyönyörűen néznek le ránk az olasz hegyek és 28-asok. Mindenesetre izgató az eset, de dolgozni nem egészen könnyű. – Itt csupa magyar tiszt urakkal élünk igen jól, szépen.
Ölel benneteket Jóskád

Isonzo- front1916.7.27.
Kedves Emil és Bibsch,
Szívélyes üdvözlet az Isonzó-frontról. Csodálatosan utazom, legtöbbször fiákerrel vagy lóháton a csapatommal az egyik parancsnokságtól a másikig… Sok csók és szívélyes üdvözlet
a ti öreg Oscarotok

A hadtestnek a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Levéltárában (Budapest) fellelhető töredékes fondjaiból, József főherceg visszaemlékezéséből és Rippl-Rónai háborús rajzainak és festményeinek az Ernst-Múzeumbeli kiállítási katalógusából (1917) a képek címei alapján mozaikszerűen összerakható és rekonstruálható az a terület, amelyet festőink együtt bejártak. A háborús napiparancsokban gyakran szereplő Selo az Isonzó és az Idria összefolyása között lévő Santa Lucia hídfőtől két kilométerre délre egy 590 méter magas „hegy” lábánál, az Isonzó partján helyezkedett el. Tőle 6-8 km-rel északabbra van Tolmin, 2-3 km-rel keletebbre Baca a viadukttal. Újabb 4 km-rel keletebbre Knezán a hadosztályparancsnokság és közvetlenül mellette Podmelecen a 3/15 számú katonai kórház települt. Az Isonzó és az Idria között a festményekről ismert Lom-di Tolmino és Kal emelkedői találhatók.

Visszatérve a már idézett eseményhez: a főparancsnokságon elszenvedett – a megsemmisülés érzésével járó – megaláztatás, majd az ezt követően Rippl segítségével megkapott elégtétel kiváltotta érzelmi hullámverés hatására váratlanul és hirtelen feltör benne a hála érzése, és anélkül, hogy higgadt fejjel újból végiggondolná a történteket, azonnal le is írja azt. Sokkszerű volt az élmény: ő, Oskar Kokoschka, a bécsi festőművész és színműíró, a kávéházak törzsasztalainak központi alakja, a berlini művészvilág Sturm köré csoportosult részének közismert személyisége most itt, a világ végén a „macskaasztalhoz” kényszerüljön?

Elképzelhető, hogy még a „közismerten művészetkedvelő” tábornagy sem tudná, ki is a most érkezett vendég kísérője? Nem, ez lehetetlen, ez csak valamiféle tévedés lehet! De győzött az igazság, mert a barátja, – a Rippel – megmondta nekik, hogy ő egy jó festő. Helyreállt a világ megbillent egyensúlya, minden a legnagyobb rendben van, most már teheti, amit a legjobban szeret: sok-sok portrét fog készíteni itt ezekről a kedves emberekről.

Ugye visszacseng még bennünk az a robbanásszerűen feltörő (párja nincs tömörségű) belső monológ, amely egy végtelenségig redukált tudatfolyam eredője volt.

Ám útjaik hamarosan szétválnak: Rippl továbbra is kirándulgat, Kokoschka új feladatokat kap, a sajtóhadiszállás reábízott tagjait viszi a különböző parancsnokságokra. Rippl számit rá, hogy a küldetés teljesítését követően ismét találkoznak a főhadiszálláson, még azt megelőzően, hogy ő is tovább indulna a Seloban elhelyezett magyar ezredhez, végső úticéljára. Az óhaj teljesül, mert feladata végeztével – mielőtt visszaindulna Bécsbe – az osztrák festő ott találja magyar „barátját” a főparancsnokságon. Látszólag minden a legnagyobb rendben van, tehetik amire hivatottak, gond nélkül alkothatnak. Valami azonban megváltozott, amíg Kokoschka távol volt. Ahogy mentek a napok – egyik a másik után – rá kellett döbbennie, hogy mellékszereplőnek tért vissza. Rippl, vele ellentétben „birtokon belül” volt. Elemezve az okokat, fel kellett ismernie, hogy már a kiindulópontnál elromlott a dolog.

Rippl szeretett, és ami ritka, tudott élni. Már sok a barátja és nincs ellensége. Kokoschkával ellentétben soha nem vívódott nem volt teóriák vitáitól sebzett, meglátta és szerette a szépet, engedelmesek voltak neki a színek. Ezért azután, amikor többszöri halogatás után egyszer csak – ki tudja milyen indíttatásból – váratlanul mégis a fronton találjuk, olyan volt a főhadiszállás kemény és marcona hadfiai között, mint egy tűzpiros gömb a szürke előtt. Nem bénította a katonai fegyelem, szabad volt a lekötözöttek körében: és ez ki is ütközött az elkényeztetett gyermekhez hasonlatos viselkedésén.

Szokatlan jelenség Rippl esetében, hogy önnön művészi teljesítményét minősítse, és nem szokta dicsérni sem önmagát. Most, hogy a parancsnokságra eljutott, önfeledten dolgozik, saját szavaival idézve: „mindenki bámulatára, megelégedésére”. A széles nyilvánosság (kissé szabadabban fogalmazva, nézőközönség) előtt alkotó Rippl nyilván élvezte az efféle bűvészkedéshez nem szokott tisztikar emócióját és talán nem tévedek túl nagyot, ha megkockáztatom a kijelentést, a szituáció előcsalogatta a mindig is benne lapuló „mutatványost”. Rippl elemében volt, hiszen a gyors alkotás, az egy ülésre való festés már korábban kizárólagos alkotói módszerévé lett, ami ennek a helyzetnek tökéletesen megfelelt. Munkásságában a portré mindig is kitüntető helyet foglalt el (Genthon István szerint a hozzávetőlegesen 4000 alkotásából mintegy 1100 az arcképek száma), így mivel szerette is, meg célravezető is volt, nyilván alkalmazta. Teljességében bizonyos vagyok benne, hogy mindezeket minden hátsó szándék nélkül tette. Nem volt célja a vetélkedés, személyiségétől mindig is távol állt a mindenáron győzni akarás. Igazán haragos is talán csak egyszer volt életében, 1915-ben, amikor nagy csalódására nem ő kapta meg az állami aranyérmet. Ugyanakkor mély bölcsességre vall az az elnézés, amivel a fiatalság zabolátlan magabiztosságát és gátlástalanságát mindvégig kezeli. Legjobb példája ennek viszonyulása Szabó Lőrinchez, akiről egyik legnagyszerűbb portréját készítette, annak ellenére, hogy az nem csak „szerette” a mester múzsáját, de még el is dicsekedett vele.

Amint azt már bizonyítottuk, Kokoschka nem akart a frontra kerülni, neki oda mennie kellett. A szerencse mellé szegődött és már-már úgy tűnt alkothat nyugodtan, teheti, amit a legjobban szeret: sok-sok portrét készíthet.

Az elszenvedett megaláztatásból történt újjászületés kiváltotta eufória kíséretében lelke mélyéről ezért szakadt fel a hála és az öröm érzése, az önmagának tett vallomás, az óhaj, a szándék és a bizonyosság: „sokat fogok portrézni”. Kedvelt témája a portré, eddigi valamennyi nagy sikereit mind ebben a műfajban érte el. A boldogság állapota nála is összekapcsolódik azzal a tevékenységgel, amely kiváltja azt és folytonosan ismétlésre sarkall: „sokat fogok portrézni!”

És most ennek tesz keresztbe ez a másik, ez a hozzá képest öreg magyar festő, akinek nem kell engedélyt kérnie ahhoz, hogy megszólaljon az asztalnál! Ez az enyhén pocakos, tömör egészség és kiegyensúlyozott vidámság, ez a kételyek töprengések és pszichologizálás nélküli könnyed festészet? Mit tudhat a portréfestészet lényegéről többet és mást vele szemben, aki képes a lélek mélyére látni, akinek megadatott, hogy modelljeinek eljövendő sorsát is ábrázolhassa képein!

Durcás gondolatai dacos magatartást váltanak ki belőle: ő nem fog versenyre kelni ezzel a „lágy tojással”, ráadásul meg sem érdemlik ezek a tudatlanok, hogy megörökítse őket. És eszerint is cselekedék.

Fikció? Lehet. De nézzük a tényeket. Összevetve a két festő olasz fronton készült alkotásait megállapíthatjuk, hogy a közel másfél hónapos időtartam alatt Rippl 40, Kokoschka 28 művet alkotott. Továbblépve az alkotói teljesítmény részletesebb, de csupán statisztikai alapon történő vizsgálata irányába, megállapítható, hogy Rippl-nél kevésbé, Kokoschkánál látványosabban arányeltolódások jelentkeznek – saját korábbi önmagukhoz viszonyítva – témaválasztásaikat illetően. Ennek részletesebb elemzésébe most nem mehetünk bele.

Nézzük tehát az összevetést: a dokumentumok alapján Rippl 17, Kokoschka 1 portrét festett. Fikció volt a felvetés? Nem valószínű. És itt a következő talány: Rippl és Kokoschka az eddig ismertetettek ellenére együtt marad, s mindketten mennek ugyanahhoz a magyar ezredhez, – Seloba. Kokoschka így emlékszik a történtekre az Életem-ben:

„váratlanul saját magam számára is jobb lehetőségnek tetszett, ha nem jelentkezem megint Bécsben, hanem csatlakozom egy honvédezredhez, amelynek ezredese rokonszenvezett velem.” Aztán, mintha csak érezné, hogy meg kell magyaráznia tettének okát: „Úgy tettem, mint az a cigány, akit azért tartottak a magyarok, hogy mulattassa őket, húzza a talpalávalót”.

Döntésének hátteréről levelezésében nem találunk említést, a következményekről viszont igen, mert újra a szerencse fia lett:

„Kedves Szüleim!
Az idő szörnyű gyorsan eltelik, két hét múlva ismét vissza kell utaznom, pedig igen szivesen vagyok itt. Ahol lakom van elektromos áram, a sziklába vájt csapatlakások fával és szőnyeggel vannak tapétázva, van strand napozóval, meleg kádfürdők és bőséges választék a központi konyháról. Gondold el csirke, uborkasaláta, almásrétes és hasonló Bécsben ismeretlen ízek. Esküszöm minden igaz!”

Az önéletrajz idézett része – véleményem szerint tehát ismét korrekcióra szorul. Megnyilatkozásával ellentétben kézenfekvő arra gondolnunk, hogy Kokoschkát saját jól felfogott érdeke motiválta, amikor a Selo-ban elhelyezett magyarokhoz „csatlakozott”, egészen véletlen módon ugyanoda ahol Rippl-t is elszállásolták. KuK alakulatokról lévén szó, csatlakozhatott volna honfitársaihoz is, mégsem ezt tette. Nem választotta a Bécsbe való visszatéréssel együtt járó megismételt kockázatot, azt ugyanis, hogy újabb életveszélyes küldetést rónak reá. Nem, ez nem volt valódi választás, kényszerhelyzetben cselekedett. Kokoschkát saját jól felfogott érdeke motiválta, mert számára a magyar festővel való együttlét előnyöket és fokozott biztonságérzetet jelentett.

Tudatában kellett legyen ennek, ráadásul nap mint nap közvetlen közelről át kellett élnie társa sikerét. Labilis, egocentrikus, az efféle konfliktushelyzetek kezelésére felkészületlen személyisége folyamatosan olyan kettős szorításban vergődött, amelynek feloldási lehetőségei is szembe feszültek egymással. Egyrészről a művészi önérzet folyamatosan tiltakozott, azt dübörögve, elég volt ebből, véget kell vetnie ennek, messze el innen; másrészről az életösztön a személyes biztonságot és jólétet jelentő kollégához láncolta. Kokoschka összetett személyiség. Művész. Érzékeny és érzéketlen, sértődékeny és bántó, zabolátlan és zabolázhatatlan, bátran szókimondó és számítóan elhallgató, labilis és konok. Szenzitív. Művész. „Még nem igazán nagy, de képzeli, hát szertelen.” Már ekkor minden megvan benne, ami alkalmassá teszi arra, hogy felépíthesse önmagát.

Rippl mindezekből nem észlel semmit. Naiv kíváncsisággal mássza meg a domboldalakat, és látogatja sorra az ott elhelyezett tüzér ütegeket, hogy a magasból széttekintve gyönyörködjön a valóban különleges természeti szépségű Isonzó vidékben. Szorgalmas levélíró lévén mintha csak egy eseménydús kiránduláson lenne, oly buzgalommal küldözgette üdvözlőlapjait barátainak és a különböző napilapok szerkesztőinek. A Világ szerkesztőjének, Miklós Jenőnek válaszlevele is ismert:

„(…) Kokoschkát ismeretlenül melegen üdvözlöm, úgy írásai mint rajzai annyi szépet mondottak eddig is nekünk. Már féltettük, hogy komolyan megsebesült – itt művészkörökben az a hír járta róla. (…) Nagyon örülnék ha összebeszélve Kokoschkával néhány vonással lekapnátok egymást, mint »hadi piktorok«. Ha megy a dolog, küld be nekem, lehozzuk valamelyik illusztrált újságba.”

Kokoschka 1916. július 16 és augusztus 22 között 15 levelet irt a frontról. Rippl-ről a már idézett kettőn kívül a későbbiekben nem esik szó. Pedig dokumentálhatóan együtt vannak továbbra is. A magyar festő háromszor rajzolja le Kokoschkát: Selóban a kantinban, amint egy társával iszogat, majd azon az 5/50-es tüzérségi ütegálláson, ahol mindketten alkottak. Szerencsénkre ezek a művek ismertek, ugyanúgy, mint azok a fényképek, amelyek a két művészt egymás társaságában örökítik meg. Az egyik fénykép készítőjét, Csete Antal tüzér hadnagyot, aki az Érdekes Újság harctéri fotópályázatára beküldött felvételén egy derűs pillanatot örökített meg: az osztrák festő egy ágyú csöve és Rippl segítő keze között keresi az egyensúlyt, Kokoschka lerajzolta. Ez a rajz – mai tudásunk szerint – az olasz fronton készült alkotásai sorában az egyetlen portré.

A harmadik alkotás, amelyen Rippl Kokoschkát megörökítette, legnagyobb sajnálatunkra csak a szakirodalomból ismert, kiállítva, reprodukálva soha nem volt, sorsát tekintve is igazán rejtélyes mű. A Képzőművészet című folyóirat 1929. évi 24-es számában dr. Schmidek Tibor az Európa Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság igazgatósági tagja gyűjteményét bemutató írásban olvashatjuk, hogy abban – többek között – Rippltől öt „mesés lágyságú és kifejező erejű pasztell fej” található, amelyek közül az egyik Oskar Kokoschka portréja. Méretét is ismerjük: 36×26 cm. Egy 1940-ben készült művészettörténész-doktori disszertáció tanúsága szerint Rippl fontosabb műveinek lajstroma alapján még ugyanebben a tulajdonban szerepel, hogy azután ezt követően a történelem forgószele ismeretlen helyre sodorja. Kokoschka a gesztust nem viszonozta, tudomásunk szerint nem rajzolta le festőtársát.

Az augusztus elején kibontakozódó nagy olasz támadás kezdetén Rippl haladéktalanul elhagyta a frontot, Kokoschka maradt, de amint augusztus 11-én írta szüleinek

„új szállásra költöztem, egy nagy hotelben lakom, ahová Bécsből néhány festő barátom érkezett. Ennek nagyon örülök, mivel az utóbbi napokban nagyon unatkoztam, mert egyedül laktam.”

A bajt tetézi, hogy elromlik az idő ráadásul még a gránátok is hullanak…

Az eddig elmondottak alapján – a lélek mélyén lezajló történések ismeretében – közelebb kerülhetünk a bevezetőben feltett kérdések megválaszolásához. Kokoschka, életrajzának közreadásával – szándéka ellenére – mintegy lemezteleníti önmagát, kezünkbe adva teljes megismerhetőségének kulcsait. Gyermek és serdülőkora szinte kiált a Sigmund Freud által kidolgozott pszichoanalízisért. Kevés információnk van arra vonatkozóan, volt-e valamiféle kapcsolat a két mester között. (Ide illik Günter Brus kérdése: „A bonckésfestő Kokoschka miért nem festette meg soha Siegmund Freudot?”)

Kokoschka életrajzában többször utal áttételesen bizonyos módosult tudatállapotoknak, transzállapotnak gyanítható helyzetekre, amelyek egész élete során végigkísérték. Közülük kettőt idézek:

„…. el kellett engednem Reinhold karját, hogy két halántékomra szorított kézzel tompítsam azt a sivító hangot, ami belülről hasogatta a fülemet, mintha tengeri kagylót szorítottam volna rá, s az óceán hullámainak harsogását hallottam volna benne. S hirtelen az az érzésem támadt, hogy egy pillanat még, és nem leszek ura többé magamnak. Alighanem a holdfény, a holdtölte is oka lehetett, hogy úgy tetszett, mintha nem lettem volna teljesen eszemnél… … a szemem sarkából különös játékot észleltem: mintha a saját árnyékom távolodni kezdett volna, egyre jobban lemaradt mögöttem. Talpam is fölemelkedett a hepehupás kövezetet a holdfényben szegélyező árnyékhálóról. Megmarkoltam a két lábamat, hogy visszanyomjam a talajra. Borzongás fogott el, hiszen lebegni kezdtem. Ukk-mukk-fukk, a levegőben találtam magamat. Máig élénken emlékszem rá, amint körülbelül méternyire a kövezet fölött, bal felé eldőlve, imbolygó ívet írok le, lábam a magasban, a fejem hanyatt, a kövezet egyre veszélyesebben közel. Két kézzel kapkodtam fogódzó után. Magamon kívül voltam. Maga az is, hogy nem vetettem árnyékot, mintha nemlétet jelzett volna a létben. Ilyesmit senki emberfia meg nem élhet, legkevésbé az, aki meghalt…. Reinhold nyilván semmit sem vett észre az egészből. Megállni ugyan megállt: „Hol vagy?” kiáltott felém. „Kis híján odaát”, dadogtam, „Ne mókázz, többet ittál a kelleténél.” Közönyösen szemügyre vett, tetőtől talpig, és szárazon megjegyezte: „Hazudsz.”….Évekig nehezteltem rá emiatt.” (Bécs, 1909)

„…Elmentünk a füvészkertbe. Csend volt, alig tévedt oda látogató. Egy nevelőnőt láttam egy padon.. Serdületlen kislányra vigyázott: vörösesszőke volt a gyermek haja – Van Dyck képein szeretem nagyon ezt a hajszint –, a szeme kék, a ruhája piros-fehér csíkos, harangszabású, olyanforma, mint a gramofontölcsérek voltak abban az időben. Kicsi lábán rövid, fehér harisnya, fekete lakkcipő; bájosan ugrándozott a pálmakertben szétterített vörös homokon, amely csábítva hívogatta az embert, hogy hatoljon beljebb, a házmagasságú pálmák levélbokrai alá és a lecsüngő orchideák közé. Felfigyeltem egy alacsony, hosszú kínai asztalra, amelyen miniatűr táj terült el, sziklákkal és vén törpefenyőkkel: gondoltam megmutatom a kislánynak, aki mintha unatkozott volna. Fölemeltem, hogy jobban lássa az asztalt. Kicsi szive úgy lüktetett a bordái alatt, ahogy a kifogott hal verdes a vesszőkosárban. Megmutattam neki a barlangot, amely mögött vízesés látszott, távolba nyúló rét meg legelő, és hirtelen ugyanaz a kislány, akiről azt hittem, hogy a karomban tartom, ott táncolt a távolba nyúló tájban, mint egy pici tündér. A gyermek eltűnt. Kerestem, az asztal körül szaladgáltam, végül Ernst Reinholdot kérdeztem meg, nem látta-e a gyermeket, vagy legalább a pesztrát. Nem, még azt sem látta, holott tüstént szemezni kezdett vele, amikor beléptünk, mert buddhista bölcsességestül megmaradt öreg szoknyavadásznak. Egy lélek se járt erre, mióta bejöttünk, állította. Nem akartam, hogy megint azt mondja, hazudok, de hogy mit láttam fényes nappal, tiszta fejjel, olyan élesen, ahogy csak a fényképezőgép rajzol, azt nem tudtam neki megmagyarázni.” (London, 1925)

Ezek az állapotok egyrészt a művészi intuícióknak, a személyiség fokozott érzékenységének, gazdag, igen sokrétű információ feldolgozó és kreatív mechanizmusainak az egyik, igen fontos táptalaját képezhetik, másrészt viszont további szálat adnak kezünkbe, ha az érem másik oldalát is szemügyre vesszük. Ezek az állapotok ugyanis nemcsak a művészek, mágusok, sámánok stb. személyiségére jellemzőek, hanem nagyon gyakran fordulnak elő neurotikus, hisztériás tüneteket mutató embereknél. Kokoschka életrajzát ismerve ráérezhetünk a személyiség sérelmet (frusztrációt) nehezen tűrő egocentrikus, érzelmileg igen labilis jegyeire: hangulata gyakran hullámzó, ellentmondást nem tűr, igen szenzitív, reakciói gyakran erős indulatokkal telítettek, mai szóhasználattal tipikusan „nehéz ember”. Mindezek nem jelentenek még pszichiátriai kórképet.

A személyiség igen gyakran alkalmaz olyan mechanizmusokat, melyek során bizonyos elviselhetetlen tartalmak kivonódnak a tudatos szférából, ez az elfojtás. Máskor ezek a tartalmak más személyekre, helyzetekre vetítődnek ki, a személy saját elviselhetetlen, fájdalmat okozó gondolatait, emlékeit másnak tulajdonítja.

Kézenfekvő lenne azt gondolnunk, hogy Kokoschkánál is valami ilyesmi működhet Rippl-Rónaival kapcsolatban. Igen is, meg nem is… Rippl-Rónai Kokoschkával ellentétben mind műveiben, mind személyiségében szinte a nyugalom szigete, ellentétben Kokoschka robbanékony, impulzív természetével. Kommunikációjuk, viszonyulásuk Kokoschka oldaláról a kezdeti rajongás után rövidesen a tagadásba, az emlék elzárásába alakul át. Mi történhetett kettejük között? Kokoschka apja és Rippl-Rónai között sok hasonlóságot találhatunk. Kokoschka viszonyulása apjához, az annak életében történt változásokhoz erősen ambivalens, apját váltakozva szeretet-gyűlölet skála végpontjára teszi (hasítás). Rippl-Rónaival kapcsolatban analóg élmény jelentkezik, a magyar festőóriás megismerése valószínűsíthetően korábbi, gyermekkorából származó fájdalmas, érzelmileg erősen megterhelő élményeket hoz felszínre, melyek ebben a helyzetben még nehezebben elviselhetők, hiszen ott áll vele szemben egy „olyasféle” személy. A fájdalmas élmények kizárására egyetlen mód kínálkozik ebben a helyzetben, azok kivetítése a hasonló vonásokat mutató személyre, majd az így újrafeldolgozott, módosult élményanyag (a fájdalmas élményeknek immár már több „tárgya” lett, erősségük ezzel csökkent, osztódott) ismételt elfojtása, emlékezetből való kizárása. Vélhetően Kokoschkánál ez a furcsa „felejtés” nem igazán Rippl-Rónaira vonatkozhat: a nevelése, szocializációja során elszenvedett negatív élmények semlegesítésére, mintegy tudattalanul a magyar festőt használta fel segítségül. Valószínűsíthető ez nem csak Kokoschka fentebb említett személyiségvonásaiból, hanem műveinek analízisével is, mert szinte mindegyiken találhatunk valamit ebből a szabadulásvágyból (vagy annak kudarcából). Itt kell szólnunk az úgynevezett „vaku emlék” fogalmáról is, amely az önéletrajzi emlékezet olyan részét alkotja, amelyhez a felfokozott emóció jelenléte elengedhetetlen. Ezek a különleges súlyú vagy jelentőségű események sajátos emlékezeti mechanizmus által egységes módon vésődnek az emlékezetünkbe. Ugyanakkor – feltehetően – ez a kép nem terjed ki mindenre, csak azokra a részletekre (hasonlóan, mint ahogy a vaku sem egyformán világítja meg a teljes térbeli képet) amelyek az erős én-involváltságot okozzák. Az olasz fronton Kokoschkát számos olyan vaku-élmény érhette, amelyekhez Rippl-nek köze volt, (gondoljunk a „macskaasztal”-lal kapcsolatos jelenetre) így ezek leválasztása a visszaemlékezés összeállítása során nem lehetett egyszerű dolog – még akkor sem – ha egyéb én-védő mechanizmusok miatt talán nem is tudatosult ennek minden fázisa. Nagy kérdés, hogy kimutatható-e az alkotás folyamatának szintjén valamiféle hatás egymás festői világára. Összességében könnyen kimondhatjuk a nemet,az időleges, felszínes érintettséget tagadni már kockázatosabb.

Az eddig elmondottak értelmében Kokoschka esetében a tudatos elzárkózást kell feltételezni (egyébként is művészileg autonóm egyéniség volt), ennek ellenére a neves Kokoschka kutató, Alfred Weidinger változásra figyel fel: „Ami ezeknek a kb. két hónap időtartam alatt keletkezett lapoknak a formai kivitelezését illeti, igen lényeges stílusbeli különbségek fedezhetők fel. Ebben az időszakban látszólag váltás történt abban a rajzmódjában, amely a korábbi festményeinek, az Emberpár macskával és a Kivándorlók-nak festési módját meghatározta. Amíg az isonzói frontról készített korábbi lapokon, mint pl. a sveta mariai szállásoknál, párhuzamos rétegződések voltak túlsúlyban, ahol a vonalakat egyenesen vezette, a Pihenő bakák című rajzon a nagy formáknál vibráló elem is észrevehető. Uralkodnak a lekerekített vonalak, amelyek a szögletes, hegyes és agressziv vonalakat háttérbe szorítják. Ez a tendencia a továbbiakban felerősödve folytatódik.”

Nézzük most a másik oldalt. Rippl-nek azokon a pasztell technikával készült katonaportréin, amelyeket módunkban áll megtekinteni, megjelenik egyfajta szokatlanul harsány, „popularis” színkezelés, ami elüt a tőle eddig megszokott kifejezési módtól. Érdekes hogy a korabeli kritika is felfigyelt arra, hogy ezek a portrék „másmilyenek” és ennek – hogy csak egyet idézzek közülük – sarkos megfogalmazásban adtak hangot:

„Éles szemmel ellesett motívumait csak felszínesen ragadja meg… Ha mélyebb jellemzésre törekszik, gyakran elveti a sulykot s néha önkéntelenül is karikatúrákat fest.”

Bár nem azonosulunk ezekkel a sorokkal, úgy tűnik, kisméretű fejrajzai sokszor többet mondanak modelljükről, mint harsány társaik. Ezzel együtt meglehetősen kevés művet láthatunk ahhoz, hogy felelősségteljes véleményt formálhassunk. Az alkotások döntő többsége lappang, így csak az aukciókon történő felbukkanásokban bízhatunk. Annak ellenére, hogy úgy vélem megállapításaim, következtetéseim szilárd pilléreken – dokumentumokon és az emberi lélek rejtelmeinek ismerőjén, a pszichológia tudományán – nyugszanak, okfejtésemet romba dönthetné, ha előkerülne az a vázlatfüzet, amelyről a Csete Antalról készült portréhoz csatolt lábjegyzetében beszél Afred Weidinger. A villeneuve-i hagyatékban, a festő özvegyének tulajdonában van Kokoschkának egy július 28-án keltezett, szüleihez írott levele, amely levelezésének gyűjteményében nem szerepel. Ebben arról olvashatunk, hogy vázlatfüzete már több magas rangú katonatiszt portréját tartalmazza. Ez a vázlatfüzet az életmű katalógus előkészítő munkálatai során elvégzett kiterjedt kutatást követően sem volt fellelhető, mégis piciny rést nyitva hagy egy halovány reménysugár számára: talán Rippl is az ábrázoltak között lehet. Őszinte örömömre szolgálna, ha ennek okán helyesbítésre kényszerülnék.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Rippl a hirtelen támadt kezdeti, a tények ismeretében talán eltúlzottnak mondható lelkesedését követően az 1917-es Ernst Múzeumbeli kiállítási katalógusának előszavában leírtakon túlmenően (…„Kokoschka Oszkár bécsi festőbarátom, aki most a háború élményei okozta idegességénél fogva, ha nem is festi meg, de később, a nyugodtabb időkben – visszaemlékezéseiből remélhetőleg – igen érdekes eseteket fog megörökíteni”) soha többé nem emlékezik meg Kokoschkáról: így billen helyre a mérleg nyelve. Érdekes Rippl fogalmazása, mintha kimondatlanul is kiolvasható lenne belőle, hogy úgy érzi, társa adós maradt az elvárható teljesítménnyel. Újabb rejtély: lehetséges lenne, hogy Kokoschka nem szívesen dolgozott Rippl jelenlétében, esetleg nem mutatta meg neki alkotásait?

További kérdés lehet az is, hogy kettejük kapcsolata milyen kutatói koncepció alátámasztására vagy éppen cáfolatára kerül felemlítésre, akár a magyar, akár az osztrák kutatók részéről, mert a skála nagy ívű lehet: a „művészettörténeti jelentőségű”-nek mondottól, a teljes bagatellizálásig.

Annak ellenére, hogy március közepétől az úgynevezett 5. Isonzó csata befejeződésétől az olasz hadszíntér Isonzó- Doberdó vonalán a harctéri események elcsitultak, a frontvonal mögött tartózkodók ki voltak téve a tüzérségi párbajok okozta veszélyeknek. Érdekességként kiemelem, hogy egymáshoz nagyon hasonló történésekről számoltak be mindketten:

Adolf Loosnak
Isonzo-front 1916.7.30.
Ma az egyik faluban, amelyet kettészel a lövészárok másodszor is átestem a tűzkeresztségen. A falu valaha csodaszép volt, de mára már rommá lőtték. Előbújtam a lövészárokból és elkezdtem rajzolni a templomot. Az ellenség észrevette, hogy rajzolok és srapnelfelhőt zúdított rám, amely öt lépésre tőlem lerombolt egy házat. Meg kellett várnom az újratöltést és aközben a romok között elmenekültem. A romos templomból, bár ott sok szép régi tárgy hevert szerteszéjjel, babonából én csak egy bolyhos virágot hoztam el. A virágot elküldöm Weidinglauba (a fiatal Dietrichstein hercegnőnek, akinek a Bach kantátát ajánlottam). Tudósíthatna az eredetéről.
Szívélyes üdvözlet, Az Ön öreg OK-ja.

Rippl-vel kapcsolatosan szintén ismerünk hasonló történést, amelyről a korabeli haditudósító így számolt be:

„Rippl-Rónai életveszedelemben
Megírtuk, hogy Rippl-Rónai József a kiváló festőművész az olasz fronton tartózkodik. A múlt héten, amikor megkezdődött az általános olasz offenzíva, a mester az isonzói fronton tartózkodott, ahol életveszedelembe került, mert egy gránát csapott le közvetlen közelébe. Csak a véletlennek köszönhető, hogy Rippl-Rónai Józsefnek semmi komolyabb baja nem történt.”

A Magyar Nemzeti Galéria Adattárában található az a fénykép, amely földbe- kőbe vájt fedezékek sorát ábrázolja és amelyikre Rippl saját kezűleg a következőket írta: „Itt voltam a háborúban 1916 július és augusztusban. Itt csapott le – majdnem rám – egy srapnel szilánk 1/2 kiló. „ A fényképen egy jelölés látható: „itt volt a lakásom RRJ.” A hátoldalon a hely és a tábori posta száma is szerepel: „Selo. Feldpost 85.”

A kutatás jelenlegi állása szerint úgy tűnik Kokoschka nem festette meg Rippl portréját. Ez a magatartás – ha tény maradna – számunkra meglehetősen fájdalmas. Nehezen tudjuk elfogadni ugyanis, hogy Kokoschka – aki az olasz fronton a jelek szerint többet köszönhetett Rippl-Rónainak, mint Rippl őneki – ennyire közömbös lehetett festőtársával szemben.

Tekintettel arra, hogy az életrajzi kötetben a bemutatott események csak nagyon töredékesen, vagy eltérően szerepelnek, kézenfekvőnek látszik, hogy ezen a ponton megálljunk és mind visszautalóan, mind a későbbi események megvilágítása okán egy kis kitérőt téve, a teljes kérdéskör áttekintésére alkalmas nézőpontból, a pszichológia szemszögéből tekintsük át a jelenséget.

Első lépésben az önéletrajzi írásokra vonatkozó ismereteink néhány jellemző megállapítását kell idéznem. „Az önéletrajzi emlékezet az egyén életeseményeinek emlékezete. Egy magas szervezettséget mutató, hierarchikus tudáshalmaz, olyan emlékek tárháza, amely nem más, mint különböző információk összevágása, összeépítése, összeállítása. Ez a tudáshalmaz az önéletrajzi emlékezet tudásbázisa.” (Király Ildikó: Önéletrajzi emlékek narratív szerkezetének vizsgálata. Pszichológia, 1999 (19), 4:417–439)

Azt, hogy egy önéletrajzot ki milyen kiindulópontról boncolgat, a kutatói célkitűzés határozza meg. Pertorini – Csontváry esetében – azt, mint klinikai pszichiátriai biográfiát elemezve, így ír: „Az adatok feldolgozásánál az önéletrajz is igen jól használható, tehát az az élettörténet, amelyet mindenki sajátjának tart, és amely a körülmények, lehetőségek tudatossá vált formája. Nagyjából az önéletrajzban is típusos kategóriák a csomópontok, valamint a krízisek, ezek azonban igen erős szubjektív nyomatékot kapnak. A patográfiai adatok is sajátos formát öltenek az önéletrajzban, és mindig racionalizálás eredményei, a nélkül létre sem jöhetnek. A talentum, a képesség, a teljesítmények rendszerint igen erős hangsúllyal szerepelnek az önreflexióban, és sokszor meglehetősen jelentősek a patográfiában is… A feldolgozásban szerepel az Én és a közösség viszonya, az Éntől elismert szubjektív kapcsolatba lépés mellett rendszerint van objektív adatunk, és ez az objektíven meghatározható társadalmi, gazdasági környezet. A kettő igen ritkán esik egybe, és különbözőségük miatt feszültség mutatkozik. Az objektív megismerés számára azonban mindkét adat egyforma súllyal esik latba, és ez adja meg a pszichiátriai biográfia egyik sajátosságát.”

A pszichológus az élettörténet és az identitás viszonyát vizsgálva teszi fel a kérdést, kinek szólnak az önéletrajzi elbeszélések, majd megállapítja: „Az önéletrajzi elbeszélés magától értetődő módon mindig az önéletrajzi emlékezetre támaszkodó önreflexió terméke, de nem zárul be a személyes világ csendjébe Az elbeszélések nem csupán a „belső publikum” számára készülnek, hanem az én-megjelenítési (önprezentálási) műveletekhez is anyagot szolgáltatnak, s így a „külső publikum” számára is hozzáférhetőek. Mintha az egyén szükségét érezné annak, hogy ismételten és meg nem unva felidézze és átélje tulajdon létezése szerves folytonosságát, újra és újra latolgassa és értelmezze s ezáltal birtokába vegye személyes múltját. Alapos okkal felelhetjük, hogy ennek a különös visszatérési és ismétlési kényszernek sajátos énerősítő, az én-rendszert fenntartó és mintegy az „legitimáló” rendeltetése van. Az én-elbeszélések nem csupán a személyes létezés folytonosságának élményét tartják fenn (az elbeszélések rendszerint az életciklus kritikus korszakai vagy fordulatai körül sűrűsödnek!), hanem egyéni sajátszerűségének (az individualitásnak) a képzetét is. („Lám, milyen különös dolgok történtek és történnek meg velem!”) Az én-elbeszélések nyelvi alakba öltöztetik és így megoszthatóvá, közölhetővé teszik az intim-személyes élményeket és tapasztalatokat, így raktározzák el őket az emlékezetben. Nem kevésbé fontos aláhúzni a dolog másik oldalát: az egyén életrajzi elbeszélések szerkesztése, majd folyamatos nyilvános megosztás révén veszi birtokába és építi be én-rendszerébe önmagáról való tudását. Énünk ebben az értelemben valóban dialog ikusan épül fel. Csak mások által közvetített módon, másokban tükröződve juthatunk el önmagunkhoz.”(Pataki Ferenc: Élettörténet és identitás. Pszichológia, 1955 (15),4,425)

Tudjuk tehát, hogy miért íródnak az (irodalmi) önéletrajzok, így most már megvizsgálhatjuk, miért maradnak ki belőle – az eseményeket boncolgató utókor számára – fontosnak tartott dolgok. Egyúttal arra is keresnünk kell a választ, hogy Kokoschka az idézett két levélen túlmenően, a frontról írott további tizenhárom levelében vajon miért nem tett többé említést a magyar festőről. Amíg az önéletrajz esetében kézenfekvőnek tűnik feltételezni, hogy az együttlét óta eltelt hosszú idő mosta el az emlékeket (az Életem ötvenöt évvel az eseményeket követően jelent meg), addig harctéri tudósításoknak is beillő levelei a friss élmények hatására keletkeztek – és feltehetően – az önmagáról minden dokumentumot összegyűjtő, megőrző festő rendelkezésére állhattak az életrajz megírása során. Ezt a lehetőséget most nem latolgatjuk tovább, helyette elmondjuk, hogy a háborút követően 1934-ben Budapestre látogatott, ahol – végiglátogatva a múzeumokat – így nyilatkozott:

„Csodálatos a magyar festészet, a régi és az új. Mennyi tehetség egy népben! Munkácsy milyen zseniális volt.”

Érdekes módon Kokoschkában múzeumi sétái sem idézték fel régi barátja emlékét, pedig ahol Munkácsyt látott, ott Rippl-t is látnia kellett. Vajon miért Munkácsyt emelte ki, akitől alkotói szemléletében, festői módszerében fényévnyi távolság választotta el és miféle tudatalatti hozhatta ki belőle, hogy azt a festőt dicsérje, akin Rippl-nek annak idején túl kellett lépnie. Nyomasztó a kérdés: valóban lehetséges-e lélektani okokra visszavezetni Kokoschka Rippl-vel kapcsolatos magatartását, vagy egyszerűen korral járó feledékenységről van szó, hiszen már korábban – Budapesten – sem elékezett rá? Magyarázható-e ez a feledékenység azzal a vélekedéssel, miszerint az olasz fronton elszenvedett újabb sérülése, az általa „agyi sokk”-nak nevezett mentális károsodás (a közelében felrobbant gránát okozta légnyomás növekedés hatására kialakult tünet együttes) tehető felelőssé az emlékezet kiesésért?

Az orvostudomány jól ismeri a háborús „gránátnyomás” (schellshock) következtében kialakuló emlékezetzavarokat (amnéziákat). Az ilyen eredetű trauma esetén a sérült személynél egy adott időtartamra vonatkozó emlékezetkiesés lép(het) fel, amely vonatkozhat a trauma előtti, alatti, vagy az azt követő időszakra, de – a hatalmas számú kutatási adat alapján – sohasem lehet szelektiv: ezzel ez a teória megdőlt.

Úgy gondolom, a most következő tény miatt el kell vetnünk a másik – felmentést kínáló – lehetőséget is. Kokoschka 1966-ban, villeneuve-i otthonában nyilatkozott Szilágyi Józsefnek, aki Oskar Kokoschka három ifjúsága című írásában számolt be a találkozásról. Ebben olvashatjuk:

„Nagyon sok magyar vonatkozású emlékem van. A soknál is több… A magyar festők közül jól ismertem Rippl-Rónait, akivel a háború alatt, a sajtó- hadiszálláson találkoztam. Súlyos sebesülésem után oda osztottak be, s Rippl-Rónait ott találtam, mint haditudósítót. Illetve hadi-rajzolót. Vaszary Jánost még az első világháború előtt ismertem meg, s képei mély benyomást tettek rám. Müncheni stílusa ellenére nagyon szerettem Szinnyei-Merse Pál képeit, akit nagy festőnek tartok. Érdekes, – jegyzi meg elgondolkozva –, milyen sok magyar járt Münchenben pikturát tanulni.” (Irodalmi Újság. Párizs,1966 (XVII) 6.7.)

Nem felejtette el tehát Rippl-t, és igencsak ellentmondásos ez a visszaemlékezés. Egyrészről Rippl-vel kapcsolatban minden személyes jellegű megnyilvánulás hiányzik, ellentétben Vaszary vagy Szinnyei említésével („képei mély benyomást tettek rám”…, „nagyon szerettem, nagy festőnek tartom”); másrészről feltűnő, hogy egy pontatlan megállapítást („ott találtam”) egy árnyaltan pontos definiálás („haditudósító, illetve hadi-rajzoló”) követ.15 Valószínűsíthetünk- e tudatosságot a jelenség mögött, vagy ismét a tudatalatti szerepét kell feltételeznünk? Véletlen lenne, hogy ismerősen cseng vissza múlt: 1934-ben Budapesten is egy másik festőt dicsért Rippl-vel szemben, egy olyant, akiről most már nem is tesz említést?

Egészen egyszerűen nem arról van-e szó, amit Sümegi György úgy fogalmazott meg, hogy a két festő háborús találkozása csak Rippl számára jelentett eseményt?

A megválaszolatlan kérdések miatt ismét vissza kell térni segítőnkhöz, a pszichológiához: „Az önéletrajz újraszerkesztésében érvényesülő átalakító-torzító pszichikus mechanizmusokról meglehetősen sokat tudunk, jóllehet ma még messze állunk a teljes tudástól. Ennek egyik oka az, hogy az életrajz szerkesztése és főként nyilvános bemutatása olykor tisztán eszközi szerepet játszik, s kizárólag, vagy túlnyomórészt a benyomáskeltés, a kedvező én-bemutatás céljait szolgálja.

Leggyakoribb és leginkább hétköznapi jelenségnek kétségtelenül a szelektív felejtést kell tekintenünk. A jelenség értelmezéséhez mind a mélylélektan, mind a kísérleti pszichológia jelentős támpontokat kínál. A pszichoanalízis egyik alapvető felismerése az én-védő (elhárító) mechanizmusok szerepének sokoldalú megvilágításához kapcsolódik. Ezeket ma már a pszichológiai tudás közhelyeiként tartjuk számon. Az én számára valamiképpen fenyegető élmények (súlyos kudarcok, megszégyenülések, traumák, az aktuális én képpel össze nem egyeztethető korábbi tapasztalások) kiszorulnak a tudatból. Felidézésük is erőteljes gátlás alá kerül. A gátlás erejét fokozzák az elfelejtett eseményekhez tapadó heves negatív érzelmek, amelyek egészen az önutálatig elvezethetnek. Ez utóbb katasztrófával fenyegetheti az önbecsülést és az önértékelést. Hatásuk mind az emlékezeti tárolásban, mind különösen az emlékek hozzáférhetőségében és felidézhetőségében megmutatkozik. Ennek alkalmanként fontos mentálhigiéniai rendeltetése lehet, hiszen megóvja az aktuális énrendszer egyensúlyát, s megőrzi az egyén munkaképességét. Ha ugyanis az elhárítás nem jár sikerrel, és a kiszorított emléktartalmak újra és újra felbukkannak, akkor többirányú kedvezőtlen kimenetel is fenyegethet: önromboló késztetések, depresszió, énes neurózisok… stb” (Pataki, im.)

Összefoglalás

Rippl-Rónai József és Oskar Kokoschka 1916-ban az olasz fronton ismerkedett meg egymással, ahol a 15. hadtest főhadiszállásán, illetve egy magyar ezrednél több hetet töltöttek el egymás társaságában. Rippl életének ezzel az eleddig még feltáratlan szakaszával foglalkozó kutatás során ütköztünk bele abba a jelenségbe, hogy annak ellenére, hogy a magyar festő megnyilatkozásaiban következetesen barátjának nevezte Kokoschkát, sőt több alkalommal le is rajzolta festőtársát, egy még csak gesztus-értékűnek tekinthető viszonzást sem érdemelt ki „barátja” részéről. Pályája csúcspontjára eljutva az immár világhírű osztrák mester megjelentette önéletrajzi visszaemlékezéseit, amelyben nem jutott hely a magyar festő számára, pedig – bizonyíthatóan – Rippl-nek köszönhette, hogy személyes sorsa kedvezően alakult a háborús kaland alatt. Az okokat vizsgálva egészen különleges, bonyolult jelenségek és történések kerültek látótérbe, ami több vonulatú megközelítést igényelt, ezért a feldolgozás során változnak az idősíkok, beépülnek (egymást hol erősítve, hol kioltva) szubjektív és objektív elemek. Eközben folyamatosan ott vibrálnak a kérdések: miért történt, ahogy történt; úgy történt, ahogy tudjuk; az történt, amit tudunk? A nyugtalanító kérdésekre a választ a korabeli dokumentumok, a későbbi sajtónyilatkozatok, visszaemlékezések, a művészettörténészi magyarázatok ütköztetése mellett a pszichológia eszköztárát is felhasználva kíséreljük megadni. A felszínre kerülő ellentmondások taglalásakor különös figyelmet fordítottunk arra, hogy az igen összetett, bonyolult és ellentmondásos személyiségjegyeket felmutató Kokoschka emberi méltósága és művészi nagysága ne kérdőjeleződhessen meg, ugyanakkor szépítgetés nélkül kerüljenek bemutatásra azok az okok, amelyek – Rippl-Rónaival szembeni – hálátlanságát kiválthatták. A feldolgozás sajátos szempontjai következtében a kutatói szándékkal megegyezően, ez a történet még egy tudományos igénnyel kialakított környezet meghatározó szorításában sem végződhet egyértelmű befejezéssel, ennek okán feltételezi és igényli az olvasó aktív részvételét a végső következtetések kialakításában.