„…Ezt az időt – mintegy tizenhat évet – tartom a
legértékesebbnek művészi munkálkodásomban.
Ez az az idő, melyben teljesen átadtam magamat
a legszebb gondolatoknak, s a legideálisabban felfogott
művészetnek…”
(Rippl-Rónai József)

Rippl-Rónai József (1861-1927) egyéni életútja és művészete regénybe illő magyar sikertörténet. A külföldi vándorlások fordulatai mesések. Fél életen át tartott a nélkülözéseket is vállaló küzdelem. Konok fegyelemmel, szorgalmas alkotómunkával, sikeres párizsi és sikertelen budapesti kiállításokkal igyekezett felülkerekedni a hazai társadalom intézményeiben megtestesült, elavult művészeti ízlésen. Negyvenöt éves korára győzött és további húsz évig élvezhette sikerének gyümölcsét. A kaposvári Róma-hegyi kisbirtokon rendezkedett be. Nála vendégeskedett a korabeli művészeti élet színe-java, festők, művészeti szakemberek, költők, Ady Endre, Móricz Zsigmond és a többi Nyugatos író. A Róma-villa immár múzeumként hirdeti az európai hírű mester egykori művészparadicsomát.

1881-ben még a húszéves kaposvári patikus fiatalember látszólag nyugodt és kiegyensúlyozott. Apja, a város iparos tanonc iskolájának nagy tekintélyű igazgatója nem értette, de sohasem ellenezte fia művészi ambícióját. Tudta, hogy a biztos pályát bizonytalanra cseréli fel. A közelben nem élt olyan művész, akinek példája ismert és vonzó, követésre méltó lett volna. Csak a nagyon távoli Oroszországban működött cári udvarban a Somogyból származó Zichy Mihály, mert hazájában nem tudott érvényesülni. Az elhivatott Rippl-fiú útra kelt az ismeretlenbe. Mecénást keresve, grófi gyermekek házitanítójaként készült a művészeti akadémiára. A Müncheni Akadémián három éven át rajzolt természet után, emberi modellről. A rajz mesterévé vált. Meg sem próbálkozott festő osztályba iratkozni, mert egyáltalán nem vonzotta a korában dívó akadémikus történelmi festészet, például Benczúr Gyula pályaképe. 1887-ben Párizsba ment, s Munkácsy Mihálytól kért tanácsot a további művészeti tanulmányt illetően. A jómódban élő, hírneves Mester meglepetésszerűen felkarolta a szimpatikusnak talált fiatal honfitársát. Magához vette segédként. A korábban megfestett, sikerrel eladott képeit másoltatta vele újra, műkereskedelmi célból. A hálától lekötelezett Munkácsy-tanítvány huszonnyolc éves korára egy túlkomplikált művészi helyzetbe jutott, amelyből mindenáron szabadulnia kellett. Az 1889 körül valóságos festészeti kohóként működő Párizsban következett be a radikális döntés, hogy változtatni kell az addig elsajátított felfogásán. Régi, akadémikus és új és még újabb művészetek bonyolult szövevénye vette körül. Egy újrakezdési gondolat vezette a művészeti stílusújítók, a művészforradalmárok sorába. Rippl, immár szélesebb tájékozottság birtokában, az epigonná válás veszélyét felismerve, két év múltán hagyta el Munkácsy biztonságot nyújtó műtermét. Az „Emlékezéseiben” írja: „… a párizsi művészi viszonyok, kiállítások, könyvek, kritikák megismerése révén rájöttem, hogy annál nagyobb értéke van a művésznek, minél eredetibb módon interpretál s ennélfogva munkája minél kevésbé emlékeztet egyik vagy másik ’beérkezett’ művész fakturájára…”

Rippl még a pazar Munkácsy-estélyeken barátkozott össze egy skót festőművésszel, James Pitcairn – Knowles-al. A művelt és jól tájékozott barát szerettette meg vele az egyéni utakon járó művészek, például Whistler festészetét. Magával hozta festőiskolai társát a Colarossi magánakadémiából, Aristide Maillolt. Rippl-Rónai, Maillol és Knowles barátsága modern szellemű szövetkezés, egyfajta „nabi – különítmény” volt. „Mi hosszan, évekig csak hárman tartottunk össze, mi csak egymást kultiváltuk és nagyon törekedtünk – mindegyik a maga zsánerében az ízléses és szép dolgok megteremtésére – egy kicsit el is bizakodtunk – azt hittük, hogy igen kevés, talán 3 – 4 embert kivéve mindenki banális, ízléstelen, és még hozzá érdekhajszoló is. Knowles még abban az időben symbolikus dolgokat rajzolt, és nagyon érdekes, szép fametszeteket csinált – míg Maillol kis faszobrokat farigcsált igen nagy ízléssel – de a kutyának se kellett. Mi bátorítottuk, ő pedig bennünket.”- emlékezett vissza rá Rippl-Rónai. A skót festő és kedvese, valamint Rippl és párja, egy francia lány 1892-től 1899-ig együtt, egy házban is laktak a párizsi Neuilly negyedben. Knowles-al – írja a művész „…Sokat beszélgettünk egymással régi és modern jó festésről és irodalomról; sokat gondolkodtunk egymás társaságában és kicseréltük eszméinket… Együtt búvárkodtunk, együtt fejlődtünk.” Knowles gyenge művész, de jó ízlésű és mélyen gondolkodó emberként Rippl-Rónai szellemi támasza volt. Az évekre beállt szegénységben hazulról jött a rendszeres segítség élelmiszer csomag formájában. Feladója a vasutas foglalkozású, idők során műgyűjtővé és múzeumalapítóvá fejlődött Ödön öccse.

A Munkácsy körével való szakítással Rippl-Rónai bölcsebbé vált. Így vall róla: „Nagyon szeretem azonban, hogy megismertem ezt az életet is, igen sokra tanított meg, az összehasonlítás révén mindinkább humánusabb gondolkodóvá tett… kezdek többé-kevésbé higgadtabban gondolkodni, mindent a legegyszerűbb módon fölfogni és azt a legegyszerűbb módon átültetni – úgy művészi, mint magán életemben.” – „Ez az egyszerűség keresés, melyet életmódomnak is főprincipiumává tettem a magja az én festési faktúrámnak. Minél kevesebbel minél többet, sokat kifejezni: ez ma is a művészi mottóm. Úgy érzem, ez szokott is sikerülni, de érzem azt is minden alkalommal, hogy – festvén – egy-egy kis revolúció megy végbe bensőmben. Mintha mindent újból és mindig újból kellene megtanulnom…”

1888-tól egy francia leány, Lazarine Baudrion jelent meg a művész életében. Osztozott az idegenségben, magányban tengődő festő sorsában, akinek nyelvét soha nem tudta tökéletesen megérteni. Lazarine lett a későbbi feleség, aki azzal is kitüntette magát, hogy Rippl gobelinterveit sajátos varrottas technikával kihímezte. A „Hímző nők” (1894 k.) című kép egy bensőséges, titokzatosnak tűnő munka hangulatát jeleníti meg. A női szoknyát behálózó kusza szálak deréktól felfelé, „Ariadné által megmunkált varázslattal” szürkén hömpölygő vonalkontúrrá nemesedik és átszövődik az egész képtérben. A címben azért a többes szám, mert a hímzésben Lazarine húga, Clodin is részt vett. Szegények voltak és boldogok. A francia kultúrában honos hímzések sikert arattak a kiállításokon. Rippl-Rónai 1889-ben beiratkozott a Julian Akadémiára – „…két hétig a Julian iskolában is voltam, de itt láttam, hogy jobb lesz a magam érzése után menni.” Fölvette a Rónai nevet, s talán ezt a lépést is az újrakezdés nyitányaként vehetjük.

Az új kísérlet során születtek a „fekete korszakos” képek. Rippl-Rónai fekete képei valójában nem teljesen feketék. „Nem mintha feketének láttam volna a dolgokat, hanem mert a feketéből kiindulva akartam azokat megfesteni. Az a meggyőződés támogatott ebben, hogy az ily festésnek épp úgy jogosultsága van, mint a lila, kék vagy más színből kiinduló s abban megoldott festésnek.” – állította. Képeit, mint általában minden korabeli festő, fekete szénnel vázolta fel. A vázlatból Rippl egy kontúros, rajzos ábrázolási rendszert fejlesztett ki. „ Most csak igen vékony festékkel lekötni a rajzot a vászonra: nem baj, sőt úgy hat természetesnek, ha maga a rajz is mindenütt kilátszik alóla. Készen vagyunk. Hogy aztán mások azon tűnődnek, olajfestmény-e ez, vagy ’grafika’ – az már igazán nem a művész dolga.” – Így beszélt a „Kuglizók” című kép megfestéséről, immár a bevált stíluskísérlet letisztult eredményéről.

A „Kalitkás nő” (1892) című főművel Rippl-Rónai az új művészeti stílus élvonalbeli mestereként áll előttünk. A kényesen hátra hajló, karcsú derekú nő modellje Lazarine volt. Ezt az érdekes adalékot az a híressé vált előtanulmány erősíti meg, amely az utóbbi évtizedben Amerikából került Magyarországra. A sötétlila ruhás, foszforeszkálóan zöld kalitkát tartó, sárga madárra figyelő nő ezoterikus jelenség. Elkülönült, bensőséges dimenzióban létezik. Ha származását keresnénk, kompozíciós mintaképe az akkori időben Párizsban divatos amerikai festő, James Abott Whistler (1834-1903) keskeny, álló formátumú, nőalakos képei lehetnek. A mélyebb, az új női ideált teremtő gyökerek a XIX. századvégi Párizsban szintén divatos angol preraffaelizmusban (1848), Edward Burne-Jones és William Morris művészetében találhatók meg.

Rippl-Rónai az 1892-ben a Palais Gallierában, az Osztrák – Magyar Követség kerti pavilonjában rendezett önálló kiállításával lépett először a párizsiak színe elé. Három teremben 60 művet állított ki. Az újságok írtak a kiállításról, s a fogadtatás pozitív. Néhány kritikából kiragadott mondat:

Les Temps: „…A figurák, melyeket néhány sommás krétavonással és szabálytalan kontúrokkal teremt, meglepő pontossággal adják vissza a formát – egyébként a semmiből csinált fiatalasszony-profilok oly könnyű kézzel formáltak, oly szubtilisen odavetettek, hogy az ember álomarcnak hiszi őket.”

Gil Blas: „…Nyugtalan szellem, végtelen szenzibilitással interpretál lényeket és dolgokat, érzékeny lélekelemző és kiválóan egyéni kolorista.”

Le Banquet: „…a finomság, az intimitás, az igazság és a poézis elragadó hatását éri el…”

A stílus újító Rippl gyűjtötte, asszimilálta a Párizsban látott inspirációkat, haladt a maga útján. Vonalszerű ábrázolási módja, dekoratív síkokra redukált felfogása közelálló volt a Párizs művészeti életében éppen azidőben feltűnő újabb irányzatnak, az „art nuoveau”-nak. Művelői fiatal francia festők voltak, akik Paul Gauguint tekintették példaképüknek. Gauguin volt a meghatározó jelentőségű festőművész, akinek a „szecessziója”, azaz kivonulása Párizsból Tahitibe művészi hadüzenetként hatott. Az új csoport tagjai az impresszionizmustól harcosan elhatárolták magukat. A pillanatnyi érzéki benyomás helyébe az állandóság került.

A „nabi” héber szó, magyarul prófétát jelent. A szimbolisták Franciaországban az első szecessziósnak nevezhető festőművészek közössége nevezte így magát félig komolyan, félig tréfásan. Fennállásuk 1888-tól 1900-ig tartott. Rippl 1894-ben találkozott össze a nabikkal. Az „Öreganyám” képpel nyerte el a Nabik szimpátiáját és az invitálást. A nabi-csoporthoz való csatlakozás nem okozott hirtelen változást a művészetében. Örült a közösségnek, de továbbra is visszahúzódó, magányos farkas maradt. Vuillard festési módszere kiváltotta érdeklődését. Az ellesett faktúra kezelést néhány évvel később, Kaposváron fogja hasznosítani. A Nabik eszmei alapvetéseit nem vette magára nézve szigorúan kötelezőnek. Nem járt el a szeánszokra, nem kapcsolódott bele az elvont tartalmú beszélgetésekbe.

Sokat tanult másoktól. Megvolt benne a birodalomterjesztő, hódító-felfedező habitusa. A vándorlásban és a hazatérésben megnyilvánuló szellemi izgatottság mélyén valami állandó „őserő” rejlett, amit a szüleitől örökölt. – Apja sváb, anyja horvát származású, de születésük és kultúrájuk alapján magyarok. A művész a családi összetartozásból való anyagtalan szellemi kinccsel gyúrta össze a vándorlással felhalmozott idegen kulturális javakat. Sikerre törekvőn, a boldoguló életfelfogás hitével többször is visszatért pár napra a szülői házba, hogy merítsen valamit, ami Párizsban új emberként éltette őt. A hazatéréskor azzal számolt be távoli életéről, hogy festett. Olyankor családi vonatkozású képek születtek, mintha egy előkelő fényképész műterembe látogattak volna megörökítés céljából. Általuk az ősi és rokoni kötelékek váltak ünnepélyes komolysággal, vallomásosan szorossá, erőt demonstráló hatásúvá. – „Ezeknek a lelke, szíve, mindene nemes – okmány nélkül. Én, az árnyékukba sem lépek. Ős erők.” – írta a Kaposváron élő apjáról és anyjáról a művész. A vallásszerű, ikonként alkotott, családi érzést felemelő tartalom vált Rippl-Rónai stílusának éltetőjévé, a fekete kontúrok a lelki abroncs szerkezetévé.

Rippl-Rónai nabik körében érvényes specifikumát már rég meg kellett volna fogalmazni. A halasztódás jelentős presztízsveszteséggel járt. Azzal, hogy elhagyta az élvonalbéli küzdőteret, az ismertséget jelentő nyugati karrier tört meg.

1900-ban további vándorélet tervével hagyta el Párizst. Moszkvában és Szentpéterváron színházi díszlettervezőként jó fogadtatásban részesült, de majdnem belebetegedett az orosz télbe. Végül Magyarországon kereste a jobb sorsát. Eközben a Nabi művészek Párizsban egyre inkább ismertek és sikeresek lettek. Rippl-Rónai neve és művei kikoptak a franciák emlékezetéből. A csoporton belüli rangot megállapító összevetésből, amelyre egy – egy jól válogatott kiállítás nyújtana alkalmat, hiányzott a Rippl-Rónai mű.

A francia részről való újra felfedezés sokáig váratott magára. Az elmúlt tíz év során rendezett párizsi, brüsszeli, frankfurti Rippl-Rónai kiállítások óriási sikerrel zárultak. A külföldi szakirodalom méltó módon rangsorolja művészetét Vuillard, Bonnard, Serusier, Ranson, Denis társaságában.

A kérdésre, hogy mekkora a jelentőséget tulajdoníthatunk Rippl-Rónai jelenlétének a Nabis mezőnyben? – A válasz: a tágas horizont, az európaiság miatt korszakos és sorsdöntő. Párizsból tekintve a magyar művészre, a jelentős művészcsoport nagy egyéniségének kijáró, sajátos értékei miatt külön, méltó módon megbecsült, magányos művész rangja az övé. A franciaországi képeket hosszasan elemezhetjük, hogy mennyire európai és mennyire magyar. Rippl-Rónai József az első modern magyar festő az európaiak közt és viszont, első európai a magyarok között.

Művészünk kaposvári műhelye többszöri megújulás forrását jelenti. Egy párizsi, két kaposvári és egy budapesti festői korszakot különböztetünk meg. Ezen rendkívül fontos művészettörténeti esetekben a bohóctól minduntalan elvett trombita juthat eszünkbe. A tarka köpeny zsebéből meglepetésszerűen előkerül egy újabb trombita, „van másik!” – felkiáltással. Ugyanazon „köpenyből” került elő a párizsi után az enteriőr-, a kukoricás- és a pasztellportré-korszak.