A működés erotikája

Mint mindenki. Bohóc vagyok. – „Ez egy bohóc!” – Persze, mint mindenki, csak eltéríti néha képzeletemet az „Érték”. Lebben a ponyva, pózol az igazgató, ordít a teve, és nehezen verekszem át magam a porond felé figyelő alkalmazottakon. Megvagyunk, így, együtt. A trupp. A költői bérmunkások. Malvin egész éjszaka libabőrös fenekét tolja hozzám, s Bogáncsról álmodik. Életet visz az életbe az öntudatlan lét.

Oszkár nagyot mond és nagyot üt. S rettenetes, csillagzó ordítás rezgeti a vadak rácsait. A bohóc vagyok, aki rigorózus, léttelen gyengédségét az „érzésbe” pakolja. Egy már rég nem vegetatív szívbe, mely üt, ver, dohog és indulatoskodik a szeretet nevében. Nincs idő gondolkodni. Az üzemi tanács formákat keres a működéshez, s az éjszakák háborítatlanságát megtöri a felkent festék repedezése. A személyiségvesztés. A minidráma. Fel! Kell! Lépni! Holnap. Ma. Mindig. Egy csőben látom világlani az életem, s én viszem a fényt. Előre. A fénynek. Ha én nem játszom, (a fénynek), betör a sötét, ha én nem látszom, (a fénynek), kihuny a lét. Nincs választás, ez a törvény. S ezt unom meg néha. És leülök, és bambán meredek a semmibe, mint egy Pilinszky-féle „Gondolkodó”. És, hát, ilyenkor esek vissza a cizellálatlan gondba. A primitív, pallérozatlan, gyülekezeti gondolatba. S ilyenkor a cső-tér: katakomba – mozdulatlan, sötét testek, s valahol, (köztük? előttük? mögöttük? fölöttük?) egy önállósult, el-eltűnő, foszlásban lévő láng. S erővel, teljes, mozdulatlan erővel kell azt a lángot megtartani. Képzelettel. Ez az érték. Így néz ki. E miatt nem lehet felhőtlen indulattal művelni az irodalmat. Az alakoskodást. S persze, aztán, e láng rendszert képez. Sok képzelet szerveződik rendszerré, s akkor már mindközönséges a világosság. S akkor már játszani kell, neki, magának, a gondolatnak. Szolgálni kell a gondolatot. És így, tovább. Misztériumból a munkába. Oda- s vissza. Most, én, itt a magamrahagyottság pozíciójából beszélek. Rettenetes, emésztő egyedüllétemben el sem tudom képzelni, hogy valakinek játszani, valakiért lenni jó. El sem tudom képzelni, hogy a trupp működése kihathat a sátor fölötti égboltra, s sziporkáinkat egy hatalmas gyűjtőlencse befogja, s különös utakon valami kósza lángok üresre nyílt szemünkbe visszajutnak. A cyber-tér szerelmesei, persze, mindezt nem értik. Ők a hellenisztikus szolgák, szellemes megváltók. Nekik a működés nyílt, titoktalan és problémamentes. Monomániásan hajtogatják technokrata tételeiket. Pedig a felvilágosodásnak vége. Roncsaival kell gazdálkodnunk, ha meg akarunk belőle tartani valamit. Én? Érték? Bohóc-magány? Nahiszen!

Az idő kitáncoltatása

„Az idő nekem dolgozik.” Egy ilyen mondat szakadékokat nyit az óvatlan gondolkodás előtt. Mert emberi mértékkel mérve nevetséges. Az idő. És akkor már ezzel a szünettel, ezzel a pontnyi szünettel ki is lett figurázva. Az „idő”. Persze az emberi mérték is nevetséges. Értelmezhetetlen. Vagyis nem értelmezett. Olyan kidolgozatlan. Vázoljuk fel anyánkat az időben. Atyámfiai, ugye lehetetlen. Anyánk az idő. Az érzelem, mi hozzá fűz. Minden, ami hozzá fűz, érzelem. Idő. Egyáltalán, ami felfogható, az mind érzelem. Tömény, és jelentéssel teli. Nem akadályozza az ént énségében, megfeszíti a vásznat, színeket locsol az anyagra, bámul és kér, felkéri az ént az önálló táncra, a megengedett megnyilvánulásra, színház és én, én és kulissza, érzelem. Erőszakos az érzelem és egyetlen és ésszerű. Olyan nehéz! Szinte kimondhatatlan. Irányul. Tehát: rád kell néznem. Tehát: te vagy. Te vagy, nekem, és nézlek, és elkezdődik. És lehetek én, hogy te legyél, nekem. Lehetséges lehetek én, mindenekfölött, e teológiai párbeszédben? Teleológiailag? – Én vagyok a te hívásod, kívánásod, harcod és értelmed, csak, hogy te legyél, csak, hogy te szeress. Tényleg szeretet az érzelem, vagy csak fölös imádat, énimádat, s elvérzik minden részlet egy húsvéti hajnalon? Zöld a zöldet kínálja megoldásként az illatos tájban, böjt után, eszeveszetten tompa, hollandi fénykiáradásban, fehéren, szürkén, ólmosan, elvont imában. Törten, zölden. Érzelmes a hűvös kályhatest a nyári hőben. Érzelmes a kétségbeesett méltóság az árulás utáni csöndben. Érzelmes a galaktikus rend az őslakosok szemében. Érzelmes a hívás, az elfogadás, a vágy-sablon. Érzelmes a kritikus szerkezet. És érzelmes minden felnövekvés, minden gyermeki rettenet, áhítása a harmóniának. Állok a táncban. Tévedek. Átirányítom a létet. A térbe. Hazudozom. Össze. Azt üzenem a késő koroknak, hogy undorodom. Lehet, hogy modern vagyok? Mégis! Az egész: – harmónia. Érzelem. Idő.

Az ifjúság dicsérete

Tiszta testtel. A látvány mögé hatoló tekintettel. Mintha másként nem is lehetne. Mintha a mérgezés, az általános mérgeződés puszta feltételezés lenne. Együtt érző figyelem? Ebből elég! Elég az önsajnálatból, a magyarázatokból, a míves felületkezelésből. Felöltöztetett bábuk a kávéház teraszán. Kortárs ritmusnak megfelelő mozgások hitelesítik a szent teret. Az előtérben alakok, a középtérben járművek, a háttérben épületek, az ég hajlata, s a kép mögött egy széttartó mindenség, az igazi esemény. Gyufa lobban, két nézés találkozik. Négy meztelen írisz. Puhán pulzál négy plazmalencse, négy fekete fényelnyelő réteg. Szövött, nyomott, festett gyolcsok rétegei alól párállik és szaglik két esett test, két egyenrangú működés. Az egyik befogadni kész, a másik átadni kész. Ki kezdi? Egyik sem nyílik meg a létnek, egyik sem nyilvánvaló. Van valami? Van némi élet a kulturális térben? Van annyi szeretet, mint a békés barmok szemében? Van annyi kényszeres akarat e lényekben, mint egy tanulékony vadállatban? Van-e itt csak annyi dráma, mint egy vágóhídi, szükséges eseményben? Nincs nagy igény. Nincs nagy várakozás a megváltásra. De hogy még feltételesen se legyenek meg a tények, az attribútumok, a működést elősegítő kellékek, a megváltás feltételei se legyenek adottak… Hogy még beszélgetés se lehessen a szárnyas légben. Két tisztázatlan élet, két tisztátalanság, ezek beszélgetnek egymással a tisztítótűzben. Szavak nem hallatszanak, csak a hús sercegése, csak a csont roppanása hallik. Csak állatok bőgnek és nyüszítenek az izzó ég alatt, csak próféták szamárordítása rezgeti a süket levegőt, csak a nagy várakozás teljes a maga örök és kimódolt nemében. A tér zárt. Kiterjesztett dobozszínpad a föld kérge feletti szűk sáv, s az önelégült s öntudatlan, barokkos nyüzsgés önmagát ajánlja győzelemként. Mert győzni kell. Mindenesetre ezt az elárvult mozgást győzni kell erővel. A magányos erő dominál a kortárs színpadon. Azok a pihék a csuklódon (felcsúszott a fekete, alternatív kabát ujja), az a véres száj a gyógyító szőlőzsír-réteg alatt, az az atlétikára emlékező combizom és farpofa az olcsó farmer rejtekében, az a könnyű sál-habból előmeredő nyak és ízléses kis toka, az az észveszejtő, gyenge magányosság, az a rokontalanság, kivetettség, az a kérelmező-odabújó mozdulat, az a páratlanul finom gőg és önfeladás a prefasiszta világgal szemben. Az a tökéletes, igézetes, testi ifjúság.