Még át sem vette a diplomáját, már akkor felfigyelt rá a színházi szakma. Főiskolásként játszotta Nyilas Misit – lebilincselően. Alkata, hamvassága csak tetézte tehetségét. Nem véletlenül kapta meg oly korán a Jászai-díjat. Kerekes Éva már gimnazistaként is színész szeretett volna lenni. Fél életét akkoriban a kaposvári Csiky Gergely Színházban töltötte, a másik felét pedig az akkor még működő Táncsics Diákszínpad próbáin és előadásain. Nem érdekelte különösebben, hogy matekból meg akarják buktatni, csak az, hogy mielőbb fenn legyen Thália szekerén.
– Egy művész honnan eredezteti a tehetséget? – kérdeztük Csibét, az egykori kaposvári lányt, hiszen hajszíne, s „madárteste” miatt a legtöbben így nevezték.
– Szerintem hozza magával az ember; jóllehet, útközben lehet még gyűjteni hozzá, de az a legfontosabb, hogy a kapott adománnyal miként gazdálkodom, hogyan öntöm formába. Anyai nagyapám Rákosi Szidinél tanult, ám nem került a pályára, így aztán megmaradt vidéki pártolónak. Somogyszilben rendezett színielőadásokat, és rajongott a rádiós és televíziós színházi közvetítésekért. Édesanyám húga is színházszerető ember, nővérem pedig felvételizett a színművészetire, de angoltanár lett.
– Én a tálentumot isteni adománynak tekintem…
– Lehet, hogy tőle van, én azonban inkább energiatöbbletnek tartom, nem egy emberhez kötöm. Szerintem valamilyen módon mindenkiben megtalálható, és a személytől függ, hogy ki, miként ismeri fel és használja, de mindenképpen ajándék.
– Ahogy figyeljük a pályáját, él is vele rendesen.
– Igyekszem jól sáfárkodni vele; a teljességre törekszem. A bensőm nem engedi, hogy elhanyagoljam ezt az adományt, és ne keressem a legjobbat, a legtökéletesebbet. Igaz, ott a döntés felelőssége: melyik utat válasszam. Nem merem kihagyni a pillanatokat. Hogy ez elég-e, nem tudom, csak azt, hogy esténként a színpadon elégedettséget érzek.
– A múlt évadban nyolc darabban játszott, pedig azt tartják: egy színésznek egy évadban elég lenne két-három is.
– Szerencsére még bírom, s az ősztől további kettő hozzájön még. Ez lehet, hogy azt jelenti: vannak még tartalékaim. Annyi minden és mindenki lakik bennünk; az a feladatunk, hogy legyőzzük egónk korlátait, és engedjük, hogy ránk találjanak a szerepek, hagyjuk, hogy más-más személyiségek bukkanjanak elő belőlünk.
– Huszadik színházi évadjára készül. Nézőként gazdag, de milyen volt a színész szemszögéből az elmúlt két évtized?
– Tartalmasnak érzem, és éppen azért, mert nem skatulyáztak be, nem is korlátoztak. Így aztán naiva és drámai szerep egyaránt rámtalált. Ha egy kicsit visszatekintek, ma is nagy örömmel gondolok Nyilas Misire, Shakespeare Viharának Arieljére, a Babarczy László rendezte Pygmalion Lizijére, vagy Tábori György Jubileum című darabjában Micire, ami szakmai szempontból is nagy siker volt. Tíz éve játsszuk A pulóvergyűjtőt, de említhetném Ionesco Kopasz énekesnőjét, a Nő a múltbólt, Csehov Sirályának Arkagyináját, vagy Molnár Ferenc Testőrének színésznő szerepét, amelyeket most is játszom.
– S a Margarétás dal?
– Szerettem azt is, mint más filmeket: a Simó Sándor rendezte Franciska vasárnapjait, de élvezet volt együtt játszani Lukáts Andorral a Zsötemben, és emlékezetes az Édes Emma, drága Böbe is. Egyébként most éppen egy nyolcnapos forgatásra készülök. Az első filmes Galambos Attila kért fel, hogy A nyomozó című filmjében játsszam.
– Ha jól tudom, volt egy júliusi, előre hozott bemutató.
– Igen, aminek decemberben lesz majd az igazi premierje. A Jurij Kordonszkij rendezte darabban egyebek mellett Széles Lászlóval, Für Anikóval és Végvári Tamással játszom.
– Azzal a Széles Lászlóval, akivel az Örkény Színházban tűnt fel estéről estére két egyfelvonásosban, a Kávécsarnokban és a Tűzoltóban. A kritikusok szerint is fergeteges játék, elbűvölően fegyelmezett komédiázás és színpadi mindentudás jellemezte alakítását. Nem lehet ebben kifáradni?
– Dehogynem, ám szerencsés alkat vagyok, mert két-három nap elegendő arra, hogy kipihenjem magamat. Ilyenkor elég, ha csak ülök és nézek magam elé, csend és béke vesz körül. Ezért jöttem le Kaposvárra az édesanyámhoz.
– Több mint húsz éve elköltözött diákéveinek városából. Hagyja ilyenkor, hogy feltörjenek az emlékek?
– Ezt nem lehet nem hagyni! Jönnek maguktól. Az itt töltött tizennyolc év kitörölhetetlen az életemből. Ahogy gurulok hazafelé, rabul ejtenek a somogyi dombok, s még a levegőt is másként veszem. Szeretem ezt a vidéket, csukott szemmel is felismerem: megérkeztem, itthon vagyok. Édesapám a közelmúltban meghalt, de szeretném, ha anyu még nagyon sokáig itt sétálna mellettem. Ha befordulunk az egykori Szabadság parkba, elkanyarodunk a színház felé vagy elmegyünk a gimi előtt, rögtön megelevenedik a múlt, visszaidéződik a kamaszkorom…
– Szép volt?
– Nagyon, bár a Táncsicsot többször is ott akartam hagyni; különösen a reál tantárgyakkal álltam hadilábon. Csak a színház érdekelt, de dr. Klujber László tanár úr, a Táncsics Diákszínpad Radnóti-díjas rendezőjének, valamint édesanyámnak a közbenjárására – aki szinte kéthetente érdeklődött utánam a gimiben – , mégiscsak sikerült valahogy befejezni. A színjátszó csoport alapot jelentett; olyan lehetőséget, együttlétet és együtt gondolkodást, amely során nagyszerű diáktársakkal oszthatta meg gondolatait, érzéseit az ember, és játszhattunk kedvünkre…
– A főiskolán ki volt a legkedvesebb tanára?
– Huszti Péter és Kerényi Imre volt rám hasonló hatással, mint idehaza Klujber tanár úr.
– S most, az Örkény Színházban kire néz fel leginkább?
– Mácsai Pálra, aki igazgató, színész, rendező és ember. Közeli jóbarátom, és amikor a Radnótiban rendezett, már akkor azt mondta: ha egyszer lesz lehetősége színházat igazgatni, akkor én is játszani fogok ott. Csodálatos művész és remek kolléga.
– Az egyik bulvárlap nemrég összeboronálta Gáspár Sándorral. Éppen A pulóvergyűjtő kapcsán, amelynek 100. előadását követően közösen vágták fel a tortát.
– Csámpit régóta ismerem, sokat dolgozunk együtt, de nem az élettársam. Ennek ellenére felhívtam, és nevetve tanácsoltam: vállaljuk fel, ha már megírta az újság.
– Sokan olvasták, hiszen az emberek jelentős része megőrül a bulvárlapokért, úgy gondolják, azokból lesznek a legtájékozottabbak.
– Elég baj ez. Én is lépten-nyomon érzékelem, hogy erre fókuszálnak. Ezek a lapok bizonyára érintenek izgalmas témákat, de a figyelemre méltó személyiségek is megkopnak egy idő után; olyanok, akiknek nem kellene. Téves és hamis képet mutatnak, és az emberek, sajnos ezt el is hiszik. Tudom, hogy nem könnyű felismerni a csapdákat, meg azt is: vannak olyan sztárok, színészkarakterek, akiknek erre van szükségük. Szerintem azonban a lényeg nem a bulvárlapokban olvasható.
– Mint ahogy az sem általános, hogy egy színésznő – gyermekei miatt – néhány évre elvonul a szakmától, és a lurkóknak él.
– Ármin már tíz éves, Júlia pedig nyolc. Megpróbálok most is sokat együtt lenni velük. A nyáron egyébként somogyszili rokonainknál is pihentek, de édesapjukkal, Silló István karmesterrel is nyaraltak a Balatonnál.
– Egyik sem készül édesanyjuk nyomdokaiba?
– Mindketten szeretik a színházat, de fiamat most a foci érdekli leginkább, lányomról meg korai lenne még bármit is jósolni.
– Ha csupán egyetlen óra lenne vissza e földi létből, kivel találkozna, kivel ülne legszívesebben egy asztalhoz a családján kívül?
– Czukor Balázs és Járó Zsuzsa színészekkel, Katica barátnőmmel, de a társaságból nem hiányozhatna Mácsai Pál sem.
