Megélénkül a libapázsit,
zöld utak nyílnak, zöld nyarak,
az eperfák alatt
zöld Hold világít.
Gyerekkorom havasát járom
újra a zöld-zöld fák alatt:
rőt rókák, kék lovak
élnek e tájon,
s a lucerna szén-sötét zöldje
rejti – mint éjfél a napot –
káprázó alakod,
magot gyümölcse.
Kapa elnehezült kezemben,
este van itt azóta már,
méh, ló hazatalál,
a szürkületben.
Csokorba szedett vadvirágom
– e rabló nyár gyűrt szirmain
darázs-kalandjaim –
most eldobálom,
s alszom békében gizzel-gazzal,
hisz minden elcsöndesedett,
mintha elégedett
volnék magammal.
Csak te gyökerek járhatatlan,
labirintus-mély otthona,
te ne hagyj el soha
vélt igazamban,
seb tépte arcú rög-szerelmem,
pusztító éhű menedék,
akit tűrnöm elég,
nem kell szeretnem,
ringasd el éjsötét parázson
fáradt karom, fáradt fejem,
égőn és szüntelen,
akár az álom!
