Az ember, ha túlér élete delelőjén, meg-megpróbálja fölérni a lécet, amely a bölcsesség magasságát mutatja. De előbb még hátratekint, mint az állat, amikor megriasztják; szaladna vissza a vackába. Az én gondolataim is minduntalan a múltba révednek. Újraélem életem szép és megjegyzendőnek vélt élményeit, a rosszat meg szinte már régen el is felejtettem. A gyerekkoromra gondolok. A mai idők távolából ugyan boldognak és zavartalannak tűnik ez az idő, de emlékezetemben úgy maradt meg, hogy nem szerettem gyerek lenni. Talán mert pedagógusok szülöttjeként agyon voltunk nevelve a nővéremmel.
Ki hiszi el, holott igaz: öt éves koromra megtanultam írni, olvasni. Naphosszat ott csetlettem botlottam az iskolában édesanyám szoknyája mellett. S látom ötéves magamat, amint levelet írok haza a kórházból, erősen érdeklődvén, hogy a kiscsirkék kikeltek-e már?
A tudomány (vagy mondjam inkább, hogy az ismeretek) úgy ragadtak rám, mint a kódistetű, amivel rendre tele lett a ruhánk, ha a Kongó nevezetű állóvíz partján csatangoltunk, máskor pedig a kertek alatt húzódó erdőbe vonzott a kóborolhatnék. Ami akkor valóban merészségnek számított, mert az én gyerekkoromban még fel nem robbant aknát, sőt bombát is lehetett találni, lévén, hogy a falu alatt húzott a háborúban Margit-vonalnak nevezett katonai állás. Géppuska-lőszer is bőven bújt a talajban. Legnagyobb sajnálatomra a bandázást viszont nem engedték a szüleim.
Az udvar, az iskola udvara reggeltől estig tárva-nyitva állt. Gyülekeztek is focizni a társak, de csavarogni nem mehettem, így nem sok csibészséget tanultam kortársaimtól. Ám annál több férfinak való ismeretre tettem szert meglett emberektől. És persze ott voltak lovak! Ahogy most a hároméves unokám minden autómárkát ismer, én a magam emberpalánta idejében minden falubeli ló nevét fejből fújtam. A Nagy Pista bácsi Lengő nevű lovára éppúgy emlékszem, mint a Vizsralekék Sári és Manci nevű zabhengereseire. Az öreg Virág Pista bácsitól tanultam boronálni. Büszke lehetek-e rá: a parasztszekér minden alkatrészét máig fújom. Fürgető, tisa-fa, lapicka, vendégoldal, srágla, avagy köznapi nyelven mondva saroglya, nyújtó stb. Szita bácsi egyes fogatát sokszor kaptuk kölcsön, ilyenkor mindig én hajthattam. Egyébiránt Szita bácsi lovát nemigen kellet kormányozni. Ment az végig magától. A gazdája sokat olvasó hajdani kereskedő volt. Beült a kocsiderékba, mert ülésdeszkája nem volt, elővette a könyvét, s amíg a ló ki nem ért a gadányi hegyen lévő birtokára, egyfolytában csak olvasott. Apám leggyakoribb látogatója volt a helyi kis könyvtárban.
Különben az életben maradáshoz, a túléléshez szükséges alapvető gyakorlati ismeretekkel is felvértezhettem magam a falumban. Vizsralek Pisti bácsi például megmutatta nekem, hogy miképpen kell viselkedni egy falusi gúnár támadásakor. Ha jól meggondolom, hogy ezt a kiképzést akkor kaptam, amikor testméreteim nagyjából azonosak voltak egy megtermett lúd méreteivel, mondanom sem kell, nagyon nagy hasznát vettem az ebbéli ismereteknek. Pista bácsi persze tajtékosan cselekedett, midőn támadólag közelített feléje a lúd: elkapta a csőrénél fogva, s mint egy kalapácsvető, többször megforgatta feje fölött a derék szárnyast, s úgy hajította a szerencsétlent át az istálló fölött, mintha vad vándorló társai után küldené tanulmányútra.
Ennyi ismeret forrásába kóstolva hogyne szerettem volna a falusi életet. Ha nem otthon voltunk, akkor a nagyszüleinknél nyaraltunk egy kis Dráva menti faluban. Ott még több a gazdálkodással kapcsolatos jártasság ragadt rám. Zsuppfedeles talpas, tornácos ház volt a nagyapáé. A szoba, ahol laktunk, keletre nézett, és reggel fél hatkor vénszülém elvette a táblát a pici ablakból, zúdult az áldott keleti fény az arcomra. No igen: ezt akkor pont fordítottan éreztem: istenkém, minek is jöttem a világra, ha ilyen korán kell kelni. Mindenesetre ennyi év távlatából hálás vagyok nagyapámnak, hogy megtanított a korai ébredésre és a munka becsületére.
Apám jóvoltából részesülhettünk a közeli Balaton hűsítő ölelésében. Kevés pénzükből szüleim családi vityillót építettek, ahogy mi azt akkoriban neveztük. Gyerekkorom szép emlékei ilyeténképpen három lakhelyhez is kötődnek. Sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy melyik településen lévő házat válasszam igazi otthonomnak. Természetesen a szülőfalumban van a szülőház. Nekem még megadatott, hogy ne a városi kórházba szülessek, hanem otthon. El is maradt születésem napján a litánia, lévén, hogy világra jövetelem éppen vasárnap délutánra esett. Mégsem lehetett, hogy vajúdó édesanyám méltósággal viselt sorsának halk sikolyai megzavarják az áhítatot. Egyébként is nagy volt a várakozás a lánygyermek születése után; pontosan egy évre és egy napra, ki fog születni, gyerök-e vagy lán? – ahogy ezt akkor nálunk mondták. De sokkal később is, már inkább lányoknak való piros kocsiban tündöklő féléves fiamról kérdezte a falunkban egy atyafi: Gyerök-e vagy lán? Kisfiú, Bálint, mondtam meghatottan. Akkor jó, legalább nem csinálik föl, ha nagy lesz, volt a megkönnyebbült válasz.
Tehát, ha minden igaz, volt szülőházam, ahova nemcsak a bábaasszonyt hívták meg elővigyázatosságból, hanem az öreg Pipást is, Végh Pista bácsit, az akkori körzeti orvost. Mint később kiderült, szükség is volt rá, mert halva születtem, mint azóta sok gondolatom.
Szóval kék álhalál, mondta később Sütő András egy novellája címében a hasonló esetre. Még szerencse, hogy a köldökzsinór nem fojtott meg. Csak annyira szorította a nyakamat, hogy világrajövetelkor nem sírtam fel, mint általában születéskor az emberfia. Később a doktor bácsi újszülöttet nem kímélő atyai pofonjainak hatására adtam életjelt. Attól, hogy a család nevét továbbvivő utód megszólalt, édesapám annyira megörült, hogy rohant ki a szobából az utcára és az első ismerőst, aki történetesen Vizsralek Mariska néni volt, ölébe kapta és pördült vele párat vidáman kiáltva:„Fiam van, Marink!” Ez a mondás szinte szállóigévé vált a családunkban. Így fejeztük ki, ha valami nagy öröm ért bennünket.
Különös, hogy felcseperedvén, az első személyigazolványomban, valami hiba folytán, Keleviz helyett a szomszéd falu neve szerepelt szülőfalum gyanánt. Akkor ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, nem javíttattam ki mindaddig, amíg új igazolványt nem kellet készíttetni. Az igazi csalódás akkor ért, amikor édesanyám is nyugdíjba ment és jóhiszemű jogcím nélküli lakássá vált otthonunk. Ezért, amilyen gyorsan lehetett, szüleim saját házukba költöztek a városba. A szolgálati lakás léte kétségessé vált. Működött ott varroda, majd raktár lett belőle, később le akarták bontani. Mígnem a kései utódok jelentős állami támogatással új otthont varázsoltak belőle. A kultúra otthonát. Ennek megnyitására kértek fel, mint a faluból elszármazott kultúrmunkást. Az ünnepségre édesanyámmal mentem, aki több mint húsz éve nem lépte át a ház küszöbét. Szomorúan emlegette, hogy fiatalságuk színtere ebek harmincadján van. Most, hogy meglátta a felújított szobákat egybenyitva, régi tanítványai gyűrűjében, feledte a hajdani bánatot. Ráncai kisimultak. Hajlott háta kiegyenesedett, egy pillanatra szálfa egyenes termetét láttam a képzeletbeli katedrán.
Ahogy híre ment a faluban, hogy az utolsó tanítójuk is eljött az ünnepségre, egyre többen gyülekeztek, én pedig egyre tüzesebben és őszintébben beszéltem arról, hogy milyen megtisztelő számomra, hogy az egykori szoba, melyben születtem, most a kis közösség szellemi fellegvára lehet. Hirtelen melegség öntötte el szívemet s elszakadva a leírt szövegemtől megjegyeztem, hogy bizony ebben a szobában sírtam fel. És tulajdonképpen a vén Pipásnak köszönhetem az életem. Erre a sarokban a megilletődéstől szerényen hallgató Vizsralek Pista bácsi hangos zokogásba tört ki. Gondoltam magamban, én nem akartam ennyire személyes lenni, de hát a hely szelleme meg a környezet. Tudtuk, hogy valami rendkívüli történt, nemcsak azért mert azon a napon kis falum is belépett az Európai Unióba, hanem azért is, mert most már végérvényesen és visszavonhatatlanul megleltem szülőházamat, amihez ragaszkodhatom, amire már büszke lehetek, utóvégre mesterségem címerét rejti a felirat, mely ezentúl a ház falán hirdeti, hogy íme, itten a Tudás Háza Könyvtár.
Az ünnepség végén odamentem a derék, jó Vizsralek Pista bácsihoz. Hát bizony nem az a délceg katona állt előttem, akire gyermekkoromból emlékszem, s aki – mikor szabadságra jött haza – árvalányhajat hozott nekem, meg ajándék narancsot. Most egy törődött, sok mindent megélt ember ácsorgott velem szemben, s még mindig szipogott. Szerettem volna átölelni, személyében az egész falut átkarolni, mert ez a hely, mint tékozló fiát magához vont. Meghatódva kérdeztem:
– Mi a baj Pista bátyám?
– Pontosan úgy volt a születésed, ahogy mondtad, de azt nem mondtad, hogy ki hozta ki az orvost?
– Azt nem mondtam, mert erről nem szólt a legendárium, csak arról, hogy édesapám örömében megpörgette a Pista bácsi édesanyját.
–Hát tud meg, én hoztam ki lovas kocsival az orvost. Születésedtől kezdve mindig drukkoltam neked. Tudtam, hogy olyan becsületes ember leszel, mint édesapád volt. Azért sírtam örömömben, merthogy ezt is megértem.
Azóta gyakran felötlik bennem egy kép, különösen akkor, ha nagyon elfáradok a rohanásban.
A Manci meg a Sári nevű lovak vágtatnak. Pista bácsi, az orvos-lakáshoz tartozó hintóba fogva hajtja a derék paripákat. Mögötte Vég doktor úr komótosan pipázgat és nyugodt hangján, nagy bajusza alatt, csak azt hajtogatja biztatón, amit születésemkor mondott édesanyámnak: „Gyerököm, gyerököm nincs semmi baj!”
