Drótposta-fiókomba tömörített csatolmányként érkeztek a somogyi képzőművészek alkotásai. Azon tűnődtem, vajh miféle algoritmus képes bitekké butítani színeket, érzéseket, hangokat és hangulatokat, mi tesz virtuális linkgyűjteménnyé műveket, életeket és életműveket? Micsoda lelketlen mechanizmus csomagolja képfájlokba a vásznakat, és megint csak mi változtatja őket ikonná operációs rendszerem asztalán? S máshonnan: ugyan melyik kiállítóteremben férnének el az óriásfájl rejtette műalkotások? A műtermek átmeneti szállásai csak a festményeknek, mint az ispotályok egy középkori zarándoknak. A tárlatok meg rocksztárokként turnézzák körbe a világot. Testőrök vigyázzák álmuk, rendőrök biztosítják szállításuk. Ha valóságosan vannak jelen, élénk plakátok ünneplik őket városszerte. Azonban, ha idézőjelbe tett jelenlétüket, vagyis reprodukcióikat tekintjük, a benjamini „itt” és „most” nemhogy megszűnt, de megsokszorozódott. A technikai sokszorosítás által megvalósuló reinkarnáció így nemhogy deszakralizálja az alkotást, de szakralizálja a teret, ahova helyeztetik. A Festők Városa alkalmából például szlalompálya épült Rippl-Rónai csacsifogatának Kaposvár Fő utcáján. Az akadályokat somogyi művészek munkáinak reprodukciói díszítették, hadd vizslassa az öreg mester korunk vásznait, míg szekere a bójákat kerülgeti.
A számolatlan virtuális imágó személyes és intim „itt” és „most”-ot teremt. Egy záróra után, tea mellett, sőt hálóruhában is bejárható inspiratív galériát, ahol a képek testüket vesztik. Hogy miként, azt szemléltesse a következő gondolatsor. Tudni való, hogy Muszorgszkij az Egy kiállítás képei című zongoraciklusát Viktor Hartmann poszthumusz kiállítása ihlette. A jó Mogyeszt Petrovics órákat, napokat tölthetett egy málló vakolatú kiállítótérben, hogy zenévé írja a jóbarát festészetét. Nem telik el ötven esztendő, míg Ravel nagyzenekarra alkalmazza a zongoraversenyt, majd újabb félszáz év, és megjelenik az Emerson Lake & Palmer szintetizátoros rockoperája. A britek immár a zenéhez írnak szöveget, lemezük borítójához pedig William Neal festette meg a tételeket. Vagyis Hartmann képeivel azonos című, ám az ELP zenéje által ihletett vásznakat. Az eredet homályba vész, a gondolat viszont tovább él. Slusszpoén: a borító belsejében a dalok címe felett üres képkeretek lógnak. A hartmanni mű odalett és éppenséggel halhatatlanná vált.
Nem feledem Muszorgszkij ötletét: a verbális barangoláshoz is dukál a promenád. S ha már somogyi képzőművészek alkotásai között vezet sétám, Somogyból indult muzsikusoktól kölcsönzöm sétatémáimat is. Ahogy átlépem a küszöböt, a fülhallgatóban Zságer Balázs, azaz Zagar: Parachute to Eternity-je duruzsol. Az ejtőernyő lassan süllyed a végtelen felé. Az első kép ‒ mely szinte elgázol ‒ a fiatal Leitner Barna munkája. A vászon filmvásznat mímel, méretaránya is klasszikus 16:9. Sportkocsi száguld felénk, a sebesség elmossa a hátteret. Filmkép ez, vagy képregény? Stílusa D’Arcangelo Út-sorozatát, vagy Roy Lichtensteint, színei Tom Wesselmant idézik. A témája pedig? A Hartmann-féle eltűnéstörténet fonákja: egy feltűnéstörténet. Az autó utasai ugyanis a Clockwork Orange hősei. Burgess kultikus könyvéből Stanley Kubrick készített hasonlóan kultikus mozit, gazdagítva-torzítva a regény vizuális világát. Aztán a Toten Hosen nevű német punkbanda jelentkezett a könyv, illetve a film inspirálta lemezzel. Leitner pedig a filmkép alumíniumra vetítésével beszéli tovább a mítoszt. Kőbe vés? Kanonizál? Szimplán más környezetbe ültet. A sportkocsiból a Rock and Roll goes to girls dübörög. Mikor megérkezünk Baktay Patrícia alkotásai elé, Ligeti György rekedtes hangja épp azt kérdezi, hogy ha nem megy a séta miért nem repülünk inkább?
Baktay művészete föld és ég között lavíroz. Felteszem, ő is felteszi a fenti kérdést Ligetivel. Ősi, misztikus-totemisztikus ábrázolásmódja merít a sztyeppei nomádok és a honfoglaló magyarok motívumkincséből, de a prekolumbián Amerikáéból is. Angyalainak szárnyán azonban mégiscsak a keresztény kultúrkör felé lebegnek Baktay munkái. Az alkotások ősi, vad harmóniája olyan történelem előtti időbe repít, ahol nem vált még el szakrális a mindennapitól, az égi/művészi a földitől. Ezt az elrugaszkodást, magasba vágyást és egybe tartozást az Álom elegáns könnyedséggel ragadja meg. Az Álom a földművelő kultúrák szelíd ám archetipikus életképe tán. Ahogy a Nap lehanyatlik az égről, úgy száll az égbe éjjelente – még az igavonó barom erejéből? ‒ a dolgos lélek.
A művész figuráinak elnagyoltsága tökéletesen illeszkedik világába, világrendjébe. Egy világrendbe, melynek a kialakulását, (Mióta világ a világ) kialakításáért folytatott küzdelmet, (Bajjal vívó) fenntartását, (Világőrző) vagy kialakításának vágyát (Álom I-II. és Házi mozi) a művek címei is kifejezik. Tréfás, ahogy a Házimozi borostyánba ragadt, neolit lények időtlenségét hasonlítja össze a televízió képcsövének tizenöt perces hírnevével. Finom a hasonlat az ég csillagai és a csillogó érmék, talizmánok, talentumok között is, amiket az égből kapunk ‒ talán az istenektől, talán az angyaloktól.
És csak rajtunk áll, hogy mint sáfárkodunk a talentumokkal, hogy milyen földbe vetjük a magvakat. A szőlőtő termését és az emberi munka gyümölcsét. Kevés ősibb, erősebb, kultúrák fölötti szimbólum létezik a termésnél. Éltető és reményt hozó. A múlt fáradozását és a jövendő kenyerét rejtő. Jól tudja ezt Weeber Klára is, amikor Magot formáz. Alkotásán úgy öleli körül a kő a fémet, mint lágy részek a csonthéjat, de úgy is, mint elkopott korszakot a csillogó új éra, vagy mint anya a gyermekét. Egyszerű, tökéletes forma, kiterjedt, kalandozó szimbolika. S vajon nem ugyanazon a gömbön áll tótágast az Európa park udvari bolondja? Nem épp így próbál ‒ karneváli kedvében ‒ elrugaszkodni a Földtől, a termés és termelés világától, s vágy az ég felé?
Égből kapott ajándék, ég felé vágyás. E cirkuláris után még egy pillantást vetek Baktay munkáira. A művésznő finoman szövi a szférák emeletességét. Úgy is, mint középkori ábrázolási hagyományt, avagy a mennyei, földi és pokolbéli hierarchia vertikális ábrázolását. Ennek a szakrális földrajznak a leírására törekedett Dante Isteni színjátéka is – jut eszembe, ahogy Yonderboi: All we go to hell-jének feszes ütemére, és naiv gyermekkórusára megérkezem Horváth János Milán Dante és Beatrice című képe elé.
A festmény fakóneon színvilága afféle historizáló (poszt)modern dísztávirat a Cinquecentoba. Keith Haring színezte Boticelli kép. Figurái származhatnának bármely reneszánsz mester vásznáról, de alkothatta volna őket akár távol-keleti művész is. Kompozíciója a klasszikus középkori-reneszánsz figurális beltér/előtér, illetve szimbolikus táj-háttér perspektívát idézi. Az épített környezet helyett azonban nagyon erős természeti/transzcendens motívumokra nyílik a várablak: a fa és a víztükör archetipikus motívumai a felső világ ‒ a Mennyország? Éden kertje? ‒ ígéretét festik. Hiába azonban a napfény künn, ha az élők odabenn vannak a sötét szobában, vagyis az árnyékvilágban – suttog a vásznon a középkor aszketikus világa.
Kedvem tartja, hogy kitárjam a kastély ablakát. S hogy a tóparti fát lesem, tekintetem lassan ‒ mintha fontolva fémesre satíroznánk a vásznat és élesebbre a napot – egy másik fa ágai közé téved. Ligeti a Where an other Sun Shines-t énekli. Annyira finom az átúszás, hogy csak a levélerezet betűi döbbentenek rá: Gera Katalin Életfája előtt állok gondolatban. Több ez egyszerű bronzszobornál. Egy évszázados performansz, mely minden újszülöttel újabb hajtást, újabb értelmet nyer. A Malomtó szelíd vize meg úgy táplálja a gyökérzet gránittömbjét, mint a kaposvári anyák a tündéri csöppségeket. A Színházpark Tündérrózsájának néma-naiv tavi tündére tán a legifjabbak közül várja játszótársait a halk csobogásban, szállok tovább gondolatban. Egy szempillantás és újra Dante és Beatrice társaságában vagyok a fénytelen vártoronyban.
Horváth képei ‒ származzanak bár tematikailag a keresztény ikonográfiából ‒ megidézik számomra a japán és az angolszász képregényművészetet is. Egyszerre hatnak hát frissnek és tradicionálisnak. Így alkotnak két világ egymásba ojtásával egy harmadikat. A Vándorének főalakja feltűnhetne egy sötét manga lapjain is, a Bolond a hegyen pasztell-pillanatképe mozdulatlanságában egy megállított rajzfilmkockának hat, a Stáció-kép pedig imádságos könyvből is származhatna, vagy illusztrálhatna fantasy-regényt ‒ fantáziálok.
Fantáziavilágot fest Szabados János is. Boszorkányos vásznain lidérceket, manókat, maskarásokat és pegazusokat idéz meg. Színei álomszerűek, és olyan fátyolos-áttetszőek, hogy szinte simogatják retinánkat. Légiesek, vagy lebegők a figurák, a képek maguk meg halvány idézőjeleket rejtenek. A Parnasszus sokadalma Dalíra, formái a kubistákra, hangulata pedig Magritte-ra emlékeztet. A régi Teleki utca alakjai – vágánsok, goliard-ok, kóbor lelkek, törpék és gólyalábasok – és kompozíciója is Hieronymus Bosch rettenetkeltő vásznait juttatják eszembe. Csak délibábok, a fény játékai – remélem, ahogy a Fata Morgana dallamára odahagyom e könnyed, mégis zord felnőttmesék kísérőjének ható festményeket.
Virtuális esszé-galériánkban Bátai Sándor képei elé érek és a Three Seasons Fall borongós baritonja épp azt duruzsolja a fülembe, hogy „Nálam a négy évszak közül három mindig ősz lenne”. Ahogy a lemezlovas a bakelitet karcolja, úgy barázdálja Bátai a rézszín mártott papírt. Ahogy a dalban a nyugodt és kettétört ütemek marakodnak, úgy harcol egymással Bátai felületein a szabályos és a szabálytalan, a zabolátlan és a rendezett. Mert a felülettel dolgozik, felületeket dolgoz meg Bátai Sándor. Sorokba, körökbe rendez ősi kódrendszereket. Altamira falrajzai, kőkorszaki termékenységszobrok sejlenek fel képei nyomán. A műveket egyszerre hatja át titokzatosság és keresetlenség. Mindahány alkotás hommage és palackposta-küldemény a művészet hajnala felé. A barnás szín és a barnás forma – az alkotások a tanúi, létezik ilyen – állandó visszatérése sokszínű monokromitást eredményez, és a hrabali zsebkendőnyi területen való cselezést juttatja eszembe. Földírás ez, ahogy az egyik cím vezet. Zaklatott és letisztult.
Letisztult, mégis zaklatott Kling József kőírása is. Kővel ír, mert egy sosemvolt és a művész szívében öröktől létező kultúra dolmenjeit formázza egyre. Keresetlen, megmunkált márvány-monumentumok ezek, a primitívek égbe kiáltásának vadságával, a transzcendens megélésének rettenetével. Súlytalanság, erő és ragyogás árad a szobrokból. A túlnan létezőkkel és az ég hatalmaival kötött kiengesztelő áldozat gesztusa rejlik mindahány alkotásban. A jelkészítés magabiztossága, meg a kétség, hogy az égbe szálló lélek anyaggá görbíthető.
Zaklatott és letisztult – írom megint, ahogy Yonderboi Fairy of the Lake című dalát hallgatom és Ikafalvi Farkas Béla képei előtt időzöm. A dal és a festmények is a vízfelszín csodájáról vallanak. S ha már vallomás, hitvallás: elsőnek A keresztről szippant magába. Szigorú, fénytört manifesztum ez a hitről és megismerésről. Hogy másként, mint víztükör által homályosan? Ahogy A kereszt vízre írt betűi, úgy a Balaton áldozatainak emlékére vízre bocsátott monolitjai és a Víz és gyökerek hullámzó, szétfolyó formái is gyönyörű metonímiák. Vízzel festi ugyanis Farkas a vizet. Vízfestékkel hagy vízjelet a papíron. Akvarell-színei pillekönnyűek, képei mégis erősek, expresszívek. A vízzel játszik Kurucz Miklós is, amikor esőáztatta várost fest. Úgy mossa el vásznának templomtornyát a csapadék, mintha párás lenne palettájának objektíve. Yonderboi Riders on the Storm értelmezésének akvarell-hangzása vezet át Harangozó Ferenc vásznaihoz.
Harangozó munkáin rendre visszatérnek a tákolmányokba, számokba, néhol pedig figurákba görbülő rúnák. Állandó jelenlétük hasonlatos Aknay védjegyszerű angyal- és rovásírás motívumaihoz. Ezek a kies indák hívogató partitúraként járják be a felületet, így szememmel rögvest a művész nyomába eredek. A fogócska végeztével döbbenek csak rá, hogy mennyire kietlen formák és mennyire fenyegető színek labirintusába tévedtem. A formák és színek lebegnek bár és füstölnek. De nyugtalan lebegés ez és zavart füstjelek. A ki nem töltött felület torzsága és az elveszejtő fekete sávok tovább fokozzák a feszültséget. Idegen, kietlen a tájék. Yonderboi Sinking slowly című dalát hallom, de már csak messziről, hisz magába ránt a táj. Érzem, hogy belesüppedek gonosz mocsarába. Egy medencében arra eszmélek, hogy sildes sapkás kisfiú dobál felém (napfény)morzsákat. Vágner Mátyás képe előtt állok. Kifújom magam, az ég újból tiszta.
Az erős fény miatt szemhéjamat szűkre zárom. Négy tétova vándor kontúrját rajzolja ki a horizont. Dombos vidékre kerültem, a magaslaton Veszprémi Imre Emberi komédiája dereng. A tájék sziklás, a fű kiégett, a tető alakjai meg nem az eget kémlelik, mint a Húsvét-sziget szobrai, hanem mintha egymással beszélgetnének. Szárnyat bont, égbe vágy viszont a mester Világszálló madara, s súlyos kőteste súlytalan repülésbe kezd szüntelen. Szabadsága határtalan, szemben A Gulág emlék masszív márványának kiszolgáltatott megkötözöttségével. Elbólintok az elbódító fényben. A fülemben zakatoló While You Sleep ébreszt. Új kalandok várnak Leitner Sándor vásznain.
Leitner műterme ugyanis valóságos tükörterem, idézetekkel teli útvesztő. A Festő asztal című alkotás egyből a művész boszorkánykonyhájába invitál. Bal kezében olajfesték, a vásznon inneni jobbjában feltehetően ecset, szemben meg a készülő kép. Ősi önreflexió ez, mégis bensőségesen hat. A voyeurség kiváltságát kínálja. Olajfestéket fest olajfestékkel, vásznat a farostra, egy teli asztalt és egy el nem készült festményt is. A Szüreti bábu ‒ táblakép szintúgy ‒ témájából adódó statikusságát a színek élénksége oldja. Úgy hiszem nem volna Leitner mester ellenére, ha hetyke anakronizmussal azt írnám: Glenn Brown vásznainak színei. Hisz mindketten tükörtartók, idézetgyűjtők. A Kilépés című elektrográfia is kacifántos feladvány. Korábbi önmagát idézi ugyanis Leitner, ám a parafrázis újabb idézőjelet rejt. Van Dyck IV. Károly-képét gondolja még tovább, ám immár a magyarázó gesztust is magyarázza. A felület rétegei között szédületes és feszült a cikázás, mégis létezik az átjárás.
Kilépés és átjárás. Felcsendül az utolsó tétel laptop-galériám wurlitzerén, a séta végéhez közeleg. Formálódjanak bár a vászon színei hangjegyekké, vagy karakterekké, mutatkozzék bár a festmény vokális vagy grammatikus Próteusz-alakban, üzenete, története bennünk él, bennünk formálódik tovább és átjár minket. Ahogy bezárom a képeket rejtő könyvtárat, nem lépek ki egyszersmind a képek világából. Ahogy kilépek a napsütésbe, a Dorian Gray’s Dilemma dallamát fütyörészem. Jól esett, jól esik a séta. Elmosolyodom. A festményeknek örök életük van. A vásznak nem öregszenek.