Volt egy országunk: Somogy.
Zöldből idelátszik
maradékul úgy, ahogy
ősök csontvázáig.
Röntgenképül. Ez a múlt –
értünk éltek holtak.
Imádkozni így tanult,
kiért majd itt fognak:
Jöjjön el a Te országod,
ám addig is esdve kérünk –
óvd, Uram, Somogyországot,
mert az volna a leglelkünk.
Költő vagyok, azt álmodom,
mit rendelt az Isten:
csúszni kaposi dombokon,
vagy, ahol születtem,
Dráva mentén – ott ahol még
pogánykorom éltem:
mintha első gyónód volnék
a nagy sekrestyében:
Belénk ültetted nagy álmod,
amit kereszténnyé éltünk –
áldd, Uram, Somogyországot –
a mi koppányságos lelkünk!
Mert hol híja van szüretnek –
a jó torok száraz.
Ki kanásznak nem születhet,
költőnek se jó az:
Csurgótlanul Csokonai,
Berzsenyi Niklátlan,
apadnak Füred borai,
haha Kaposvárban.
Uram, ahhoz mérd világod,
amit így sem érdemeltünk,
ha óvod Somogyországot,
érted mi is még a lelkünk!
Rómahegyből Rippl-Rónai
Vaszaryra gondol,
s idekacsint Fodorbandi
a fonyódi strandról:
halálnak is ott a helye,
ahol élők hálnak,
Fruzsinának is ideje
ott, hol Dorottyáknak.
Bölcsőnkhöz ültess borágat,
hogy Tehozzád énekeljünk:
áldd, Urunk, Somogyországot:
a mi kanászságos lelkünk!
Amíg bé nem lep a humusz –
a somogyi ráér
fütyörészni kanászhimnuszt
legszebbik anyánkért.
Ki földben is – mennyben. Ahogy
hűtlen fia kéri:
gázolna még, érted, Somogy
csollányosban térdig.
Uram, szívünk ha kifárad,
akkor lesz hazai röggé:
jöjjön el Somogyországod
nékünk örökkön örökké.
- Mosdósra készülőben