A félszemű kutya

Kutyám, mint az öregedő kutyák általában:
érzelmes kissé. Minden simogatástól meghatódik.
Tekintetében furcsa pátosz van,
ebben az sem zavarja, hogy félszemű.
Macskaként képes dörgölődzni,
pedig talán már haláláig vedleni fog.
Jól megvagyunk. Ő dörgölődzik,
én törlöm kabátomról az őszes szőröket.
Összeszőröztél megint — mondom neki.
Néz rám, picit oldalt hajtja fejét.

Ülünk. Más gazdákról emlékezik.
Én más kutyákról. Gyermekkorom kutyáiról.
Az útról, ahogy eljutottam velük a félelemtől
megértésig, szeretetig,
onnan egyszer megint vissza a félelemig.
Örökös játék ez félelemtől szeretetig s vissza,
tudjuk mindannyian, kik a kerítés mellett
szaladgáltunk egykor,
ismerjük a kőért lenyúló kéz horgadását,
gyűlölet és rettegés fehéredését a körmökön,
tudjuk, mi van, ha a tél
a külső és belső odvakat befújja,
ismerjük az emlékek végigcikkanását a genincen,
akár a régi gazdák avaskolbász és kiásottcsont arcképeit:
egyképpen felszínre dob bennünket időnként
egy sosemvolt-nyári szukaszagú szél.