Pál Csaba nem konceptművész, hanem olyan alkotó, akinek mindig van koncepciója. Korábbi munkáira a logikai, szemantikai megközelítés volt jellemző. Művei, installációs rendszeri makettekre, technikai kísérletek modelljeire emlékeztettek. Bármit képes azonban átírni, eredeti szövegkörnyezetéből kiragadni és a művészet fogalomkörében emelni.

Pál Csaba tudatos alkotó, aki egy-egy témakört komplexen kíván elemezni, megjeleníteni. Installációi mellett egyaránt készít grafikákat és festményeket. Nem ritka az sem, hogy ezeket párhuzamosan, egymást éltetve-erősítve mutatja be. Művei tömény, ritmikára és többszörös szimmetriára épülnek. Úgy képes belakni a rendelkezésére álló teret, hogy síkban és térben egyaránt gondolkodik. Falra applikál, sőt, a padlót sem hagyja parlagon.

Számos munkáján visszaköszön redukált színhasználata, hiszen a feketén, fehéren, szürkén és ezek átmenetein, árnyalatain túl szinte csak a rózsaszín, földszín, és a vörös villan elő. Nem ábrázol, hanem absztrahál. Bár itt-ott feltűnik nála egy-egy emberalak, egy tölcsér, valami geometrikus elem, egy kubus, egy kocka vagy éppen a nyíl motívuma, de ezek is mintha rejtőzködnének, nem hivalkodnak.

Világító, plexivel borított dobozain síkfilmes, fekete grafikák vagy karcolt lapok jelennek meg. Ezek mindegyike centrálisan helyezkedik el, a mű középre zár, vonzza, fókuszálja a tekintetet. Sorozatain amorf alakzatok, foltok, pálcák, sávok tűnnek fel, roncsolódnak, szétszakadnak az organikusan burjánzó elemek, többször elfolynak, oldalirányba kilépnek. Mindez gyors, de fegyelmezett kidolgozásról árulkodik. A síkkal és a térrel úgy játszik a művész, úgy applikálja a falra alkotásait, úgy lépteti a harmadik dimenzióba őket, hogy akár kisméretű relifeknek, domborműveknek is tekinthetjük azokat.

A megfeszített fekete-fehér testek, absztrakt jelek a munkáin többször körkörös kavargó mozgásba lendülnek, a sebes kivitelezést pacák kísérik, miközben a gesztus egyszerivé, megismételhetetlenné válik.

Másutt, a plexire ragasztott expresszív grafikái esetében a külső fény megismétli a felszín motívumát, önmaga árnyékát rajzolja ki a kalligráfiára emlékeztető elem. Egyszerre van jelen dekonstrukció és újjáélesztés. A visszahajló nyilak az eredeti motívum magja felé mutatnak, kiemelik és újjáélesztik azt.

A képsorozatok, egyfajta kirakóssá állnak össze. Afféle puzzle ez, amit csak a művész tud helyesen összeilleszteni. A képek teljes felülete festett, több esetben pasztózus. Más-más szilánkokat, fragmentumokat látunk, az egész mégis repetícióra törekvő, ritmikusan pulzáló, egyensúlyt tartó. A rejtőzködő részletek, illetve a kitakarás-átfedés jellemzik.

Pál Csaba nem old fel minket, nem ad választ kétségbeesett kérdéseinkre, de eljutott ahhoz a fázishoz, a fontos első lépéshez, hogy szembe mert nézni a realitással. Az alkotó úgy esztétizál a művészet eszközeivel, hogy a jelenről, napjaink valóságáról szóló átiratai arra kényszerítenek minket, hogy továbbgondoljuk a gondolatait.

Annyi az egész, hogy Pál Csaba teszi a dolgát, és ezt jól teszi.

Elhangzott a Magyar Műhely Galériában, 2009. május 13-án.

Galéria>>