Egy éve temettük el “BP” hamvait. Kertjében azóta is a maga alkotta, kedvenc “Madárijesztő-cum-Szélkakas” kereszt alakú figurája hordozza emlékét és a közelállók koszorúit. “Hivatalos” sírhelye a kaposvári temető.

Tizennyolc éves kora óta voltam vele szoros barátságban, és bár én később sokáig külföldön éltem, végül is megoszthattam vele élete utolsó húsz évét, figyelhettem és csodálhattam az utolsó percig fékezhetetlen alkotólázát.

A szakma és szélesebb közönsége úgy ismerte meg, és könyvelte őt el, mint textilművészt, aki elsősorban a “hagyományos” szőnyegszövéssel tűnt fel, majd apránként, de kitartóan feszegette annak kereteit, végül abból minden irányba kitörve sosem látott dolgokat hozott létre, mindenféle másnemű anyagokat is felhasználva példátlan fantáziával.

Hihetetlenül gazdag, egyéni és lenyűgöző színvilággal párosítva, a háromdimenziós szoborvilágba is betörve, e széles világ legkülönbözőbb régi kultúráiból is ihletet merítve, utolsó pillanatáig tartó, éjjel-nappali, fizikailag is kemény munkával hozta létre azt az impozáns életművet, amely sajnos korai halála miatt megszakadt. Ez a kép maradt meg bennünk, de a Róla alkotott teljes képhez, az “indulás” és irányvétel szakaszához a következő kiegészítés kívánkozik:

Patríciát egész fiatal, művészi “kölyökkutya-kora” óta ismerem. Akkor még vad álmokkal és érzelmekkel, még nem kialakult, gomolygó elképzelésekkel volt tele. Mint később nekem elmondta: “démonoktól is üldözve” élte át a pályakezdő művész dilemmáit és “önmagakeresését”. Patrícia minden műfajban egyaránt tehetséges volt. Lehetett volna azonos eséllyel grafikus, festő, fotóművész vagy akármi más. Korai, a nagyközönség előtt nemigen ismert munkái mind ezt bizonyították. Köztük nagy mennyiségű linóleummetszet, amelyek amúgy teljesen kiforrott, önálló grafikai stílusról tettek tanúbizonyságot, amiket aztán sajnos, szabadulni akarván a “démonoktól”, pusztulni hagyott.

Saját, felismerhető stílusa, sokoldalú grafikai- és kompozíciós készsége mondhatni kezdettől adott volt. Veleszületett. Ezen a téren neki később sem volt mit tanulnia, sem iskolákban, sem másoktól. Persze lehet beszélni – mint a műkritikusok joggal teszik – áthallásokról, bizonyos rokon-ihletettséget mutató kapcsolatokról kortárs- és régi művészekkel, vagy egész kultúrákkal, de hát nincs olyan alkotó, aki vákuumban munkálkodna. Ha van, azt jobb nem nézni a közönségnek… Pedig egy alkotást elsősorban nézni kell, aztán megint nézni, majd pedig, ha kell, hát megbeszélni…

Ugyancsak kezdettől magával hozta egyik legjellemzőbb erényét, azt a hihetetlenül gazdag és egyedileg kombinált színvilágot, ami már a legelső pillanatban megragadja közönségét. Ami a színkezelést illeti, azon évekig teoretikusan is keményen dolgozott. Szak- és pedagógiai tanulmányok sorát írta, és gyakorló szakpedagógusként később alkalmazta is. Fennmaradt egy sor nagyméretű, Op-art stílusú korai olajfestménye, amelyeken a nyíltan Vasarely-szerű kompozíció minuciózus színtanulmányoknak adott keretet. Ezek első, diákkori kiállításán a fehér falra akasztva azt a benyomást keltették, hogy az egész terem színekben gyullad ki.

Mindez a felhalmozott őstehetség, és sokszor gyötrő belső kétségei, lelki érzékenysége, és fiatalkori súlyos betegségei nagy nyomással nehezedtek rá. A – sajnos sok hasonlóan ígéretes fiatal művészt is – fenyegető veszély: a szétszóródás és a kiégés elől menekülni akart. Talán egészséges női ösztöne is segítette ebben, és ő, aki egyébként nagyon gyorsan, szinte odavetve tudott alkotni, hirtelen szinte minden mást félretett és – mondhatni gyógyterápiaként – “rávetette” magát a szőnyegszövésre. Ez a technika, ami egyébként általában nyugodtabb lelkületű művészek szűkebb területe, és mindenekelőtt fegyelmezett rutinú, nagyon időigényes fizikai rabszolgamunkát követel meg, számára “feltörendő szűzföld” volt és visszafogott minden csapongást, vad tobzódást színekben és motívumokban. Így kényszerítette magát önként a lenyugvásra.

Ez persze nem tarthatott soká. A fantázia elkezdte magát áttörni, de a műfaj és a technika szűrőjén keresztül, s a már ismert eredményre vezetett. Közben energiái – amelyek a tematikus alkotásnál “tartalékfelesleget” mutattak ki – széleskörű, sikeres kísérletekhez, eredményekhez vezettek minden technikával és anyaggal, ami a kezébe került. Mohósága itt nem ismert határt – ez végigkísérte egész életét –, a szőnyegek mellett nagyon sok kézműves jellegű  műtárgyat is alkotott, említésre méltó ezek közül az általa kifinomított, színes gyapjú-nemez technika, amivel air-brush-szerű grafikai hatást lehetett elérni, két- és akár három dimenzióban.

Később aztán “elszabadult a pokol”. A szelíd, visszafogott szőnyegszövőből az lett, akit később megismertünk: a végtelen fantázia művésze, de immár fegyelmezett, önmagával valamennyire egyensúlyra törekvő érett egyéniség. Egy “gyötrelem” azonban végigkísérte életét: a fékezhetetlen munkavágy.

Még egy megjegyzés ide kívánkozik: Patrícia hamar rájött, hogy békés, befelé forduló természete és vidékisége nemigen predesztinálja, hogy “sikeres és befutott” művészi karriert hajszoljon. Így viszont megtagadhatott minden ahhoz szükséges kompromisszumot. Magának alkotott, megalkuvás nélkül. Szeretettjeinek, kedvenc állatainak, kertjének élt békésen, a háttérben. És fáradhatatlanul ontotta a humort és drámát egyaránt hordozó szépet, de minden magyarázat, ideológia, műfaji besorolás és címke nélkül!

A “Madárijesztő” a kertben nem annyira ijeszti, mint inkább vonzza a madarakat. És talán emlékszik arra, hogy ezzel Patnak örömet tudott okozni. Ahogy Ő is nekünk műveivel. Egész életében. S most is…