Egészen a megállótól kezdve, kék nyilak mutatták az utat. Fázósan és kétkedőn eredtem a nyomukba, Tudtam, egy irodaházhoz, s a benne található kiállításhoz fognak vezetni. A tárlaton pedig fodrozódó felhőket, tajtékzó hullámokat láthatunk majd olajképeken. Ennyi csak? Tudtam még azt is, hogy a két hétig tartó kiállítást olyan keretbe foglalták szervezői, melyek a vízhez és a levegőhöz kapcsolódnak. Jógaórákat, filmvetítést, kerekasztal-beszélgetéseket rendeznek vele párhuzamosan – de vajon miért éppen ebben a térben?

Megérkezve kék tónusokkal megfestett, kavargó, lendületes formákkal betöltött vásznakat pillantottam meg, melyek meghatározzák, mégsem uralják azt a „talált teret”, melyet most időszaki tárlattá változtathatnak át. Örvények, felhők vagy hullámok – dinamikus és ritmusos struktúrák az ablakok között és a rendelkezésre álló falfelületeken. Esetlegesnek, „másodlagosan felhasználtnak”, vagy: ökonomikusnak tűnik mindez. A fő cél a lehetőségekből, adottságokból a lehető legjobbat kihozni. Kiállítást rendezni olyan térben, amely elsődlegesen nem erre termett, bemutatkozási lehetőséget adni fiatal, pályakezdő művészeknek támogatók és önkéntesek segítségével, egy előremutató civil összefogás keretében.

Az aktuális koncepció, hogy minden a kék szín és az örvények köré szerveződik, bátor és meglepő vállalkozás. Kék színű gyertyák világítanak, kék színű, örvénylő italt kortyolgathatunk a megnyitón a kéksajt és kékszőlő mellé, meghatározást kaptunk az örvényekről is – méghozzá áramlástani szempontból, egyenesen a téma egyik szakértőjétől.

A bemutatott képeket nem határolja keret és nem áll mellettük cím. Egy sorozat darabjai, amelyet adott témára komponáltak. Közelebb lépve feltűnik egyediségük – és eltűnik örvénységük. Számos körkörösen egymásra rakódó, egymást átható absztrakt forma alkotja meg a gomolygásnak tetsző, örvénylésre emlékeztető teret. Fenyegető vagy szelíd, komor vagy játékos örvényeket, vízi vagy légi világot képzelhetünk az alkotások mögé – s akár az örvényekben – itt is minden elem kimozdítva, nyugvópontot keresve olvad bele egyedi struktúrájába. Mi volna ez? Hatásos szimbólum, vagy elkoptatott metafora, amihez a vonzás, magával ragadás, pusztítás, aláhullás képzeteit társíthatjuk? Örvények ihlette rímek, dalszövegek, versek – ezúttal képek, melyek mindegyike megfogalmazhatja a vágyat, hogy tartsunk valami felé, majd oldódjunk fel benne. De ugyanúgy a kísértést is, hogy a mélyét, rejtélyét, titkát keressük az ismeretlennek, veszélyesnek vagy épp szokatlannak.

Számos módon viszonyulhatunk egy kiállításhoz, hiszen különféle attitűdökkel indulunk neki, más módokon haladunk rajta végig. Harmóniára, hangulatokra, esztétikumra (ne adj’ Isten pogácsára) éhesen bóklászunk, keresgélünk, és főképp várunk valamit. A képek természetesen magukban is hatnak. Most azonban képzeljük el, hogy lehetőségünk van „személyes” kapcsolatot kialakítani velük. A szervezők célkitűzése nem csupán az volt, hogy a képek közelebb kerüljenek a látogatókhoz, hogy beszélgetést, dialógust indítsanak, hanem az is, hogy kísérői, útitársai legyenek az embernek a projekt által kínált egyéb programokon.

Röviddel a megnyitó után lehetőség nyílt egy családias hangulatú beszélgetésre is a művésszel. A munkák keletkezéséről megtudhattuk, hogy azok gyakran egy zene által inspirált, sajátos belső formavilágot juttatnak kifejezésre, melynek kibontakozásában nagy szerepe van a spontaneitásnak és a pillanatnyi hangulatnak. A természet vagy annak elemei, részletei is lehetnek e művek forrásai, azonban olyannyira absztrahált formában, hogy még sejthető, de mégsem kimondott jelentéseket közvetítsenek. Ennek a fajta elvonatkoztatásnak az ötlete – ahogy az alkotótól megtudtuk – egy falevéltanulmánnyal indult, melynek több nézetből lerajzolt képei ugyanazon a lapon szinte „folytatták egymást”, mintha egy egészbe rendeződne, egyetlen képet akarna alkotni a sok apró rajz. Ennek az egyetlen dolognak a megsokszorozása olyan teret, szövetet tudott létrehozni, ami önmagából áll, s ez kezdett feloldódni, átalakulni a továbbiakban.

A kezdeti kísérletezés is beépült abba a több pontról táplálkozó formavilágba, melyek célja olyan meditatív, filozofikus teret, tereket létrehozni, amiben ugyan sejthető alkotó elemeinek forrása és mivolta, mégis meghagyja az érzetek, asszociációk, jelentésalkotás szabadságát. A képeket kezdetben ösztönösebb, kevésbé kigondolt, előre ki nem számított gesztusok alakítják, majd egyre tudatosabbá válik a kidolgozás. Az elsőként erőteljesebben és vadabban felhordott ecsetvonások sokszor megmaradnak, és erre kerülnek még fel további rétegek. Mégis, a higított színek, lazúros festésmód alól néhol átsejlik egy barnásvöröses alap. Az ecset – néha több is, összekötve – szálnyoma épp úgy változtat a képek struktúráján, mint a festékrétegek játéka.

A bejárattól jobbra lévő kisebb terem végében négy nagyméretű kép hívja fel magára a figyelmet: Benkő Katalin diplomamunkái. Az itt használt, másfajta fényt és felületet eredményező viaszalapú festék elkészítését egy különleges ókori technika, az enkausztika kipróbálása és az ehhez szükséges kísérletezetés inspirálta. Nem a szorosabban vett ősi, beégetéses módszert alkalmazta a művész, hanem egy meglelt viasztömbből és különböző adalékanyagok keverékéből hozott létre egy jól alakítható és tartós anyagot, amit beégetés nélkül vitt fel a felületre. A négy összetartozó kép együtt és külön is működik.

A kiállított munkák közül hogy több kép is hasonló méretű. Ezek szintén összerendezhetők és szét is választhatók, hasonlóan a festőnő négy darabból álló diplomamunkájához. Fontos szempont, hogy a munkák megőrizzék variálhatóságukat a kiállítótérben, ezt szolgálja a képek felcserélhetősége, megfordíthatósága is. Az alkotások nincsenek szignálva, keretük sincs és oldalukon is folytatódik a festés. Így nem csupán sík, dekoratív felületek, hanem térbeli, térbe nyúló tárgyak is, amelyek oldalán, ha megszakadna a festés, folytonossága, folytatólagossága veszne el. Az aláírás ezt és a képek variálhatóságának lehetőségét szüntetné meg. Címet sem találunk – szintén tudatosan – a képek mellett. A kiállítás létrehozóinak célja itt az lehetett, hogy ne befolyásolják, ne határolják be az alkotásokat az adott feliratok. A diplomaképek címét azért hallhattuk: Wortex, mely az örvény, kavargás jelentésű angol szóhoz kötődik. Pontosabban kötődik is meg nem is az adott jelentéshez, hiszen az eredeti szó vortex alakban írandó, a megváltoztatott kezdőbetű ezzel játékra (azonosítom – nem azonosítom) ad lehetőséget, valamint elbizonytalaníthatja az eredeti szó jelentéséhez kötődő értelmezéseket.

Nyitott művek, avagy nyitott kiállítás? A nagyjából egy szín és téma köré csoportosuló munkák – nem túl kevesek ehhez? Egyáltalán nem, ha elindítói valaminek. Akár annak is, hogy szokatlan módon egy jógaóra kapjon helyet mellettük, a kiállítótérben. A képek hangulata lehetővé tette ezt és még más a társításokat is, így később az alkotások izgalmas háttérként, inspiráló környezetként is működésbe léphettek.

Sikeresen kötötték itt össze a képek statikus, önmagában működő világát a mindennapi élet számos eltérő, de rokon területével, azok asszociatív kapcsolatait kihasználva. Az alkotások most hidakká, kapcsolatteremtő erőkké váltak, hogy ez által sikerüljön a képzőművészetet elvinni, bevinni, mintegy bevezetésként használni egyéb területekre is.

Benkő Katalin: Örvények című, a Pepper Art Projekts által szervezett kiállítása 2011. november 20-ig volt látható Budapesten, a Táltos utca 15/b szám alatt.

Galéria>>