Uram, köszönöm

Megváltatlan őszi esték és éjszakák, ti árván elnyújtózó hűvös kérdések, válaszok – nem, nincs értelme, nem is volt, s nem is lesz másként, nem volt jó, semmire sem volt jó az élet, s nem is várható már, hogy a jó megvalósulhasson; minden csak forma, esztétikum, cifrázata a mozdulatlan közömbösségnek, az önmagával telt magaviseletnek, a hiábavalóságát maradéktalanul betöltő jelenlétnek.

A mozdulatok lassúbbodnak, s rituális halálvággyal, felelősség nélkül eljátszunk a tél gondolatával: elmúlunk kicsit a farsang előtt még, a fagy lelassítja munkás szívünk, s minden lehet és magot begyűjtvén elégült fáradtsággal dobog az idő a dermedt csillagközi térben.

Ügyes! Ezt mondja a Létezés (ezt mondatja velem), ügyesen beszélsz, s hogy – egyáltalán – beszélni óhajtasz ezekről a „dolgokról”, ez már maga a marketing-ízű megoldáskeresés, az élet akarása, kabaré, show, való világos, világi magatartás. Négyes. Akkor lehetnél jobb, ha hallgatnál egy elégséges metaforában, (ám ezt magam mint Létezés nem kívánhatom, ezt csak úgy súgtam; lásd, ennyit ér tanárságom).

Tehát gazdaságosan, jól cselekedtél, amikor beszélni próbáltál, s bensődből beszéltél, mint egy érzelmes, prófétáló rendszergazda. A léted: a lélegzésed áthangzik az érzelmes ködök szűrőjén, a vattaszerű kommunikációs hálón. A határozott magatartás, az elhatározás löki át, szűri át az időn, préseli, nyomja, nemesíti egybe személyiséged szétszórt alkatrészeit; az őszi prés szorítja-szabadítja csorranó nektárrá a libertinus harmóniát.

Engedni kell. Engedni a gyűlöletből, engedni a szeretetből. Szabadjára kell engedni a vétlen, kiegyensúlyozó, tétova, ide-oda pakolgató, kataton együgyűséget, az elkülönülő, szerzetesi létformát, a hazug, de fényes utópiát. Hans Arp műtermi fénye ragyogjon be minden ház ablakán – képzavar vagy népzavar? – ragyogjanak az áttetsző házak: a bűvölet szemérmetlen kis katedrálisai, a tolakvó én tumulusai: árnyak, árnyak, felkészült látnivalók; miként s ahogy a – belga? – Amszterdamban ragyog Harmadik Szamárordító Habakuk, a balga. Neutronok, ragyogjatok!

S, persze, másként, fényesedik a széplétbe kényszerített kalász, érik a mag is a porlepett magok legalján.

Raktározni az érzelmeinket modernista gesztus.

Akarjuk a vágyat, akarjuk a fagyot, akarjuk a félelmes születést.

Tudjuk az akarást. Akarni tudunk.

S megadatik. Az élet.

Ősz van.

Megdermedt lélek, feltüzelt jóság.

Jaj!

Isteni magány

Teszek-veszek. A legszebb tevékenység a háztartási. Port le, vizezni át, levegőt be, be a fényt – né! – csak nézni! És rend és rend a gyérülő létezés tákolt titka.

Egy körben, egyedül. Ami a rabnak kín, az a szerzetesnek a legmagasabb rendű élvezet. Ki intézte így, kinek volt érdemesült ötlete a relatív „lenni”? Rendrakás közben megérintem magam: a falam, s az én-bútort, a király-vázát, a jó-függönyt, a semmi-edényt – és énekelek, sosem hallott dallamra felel vissza, zúg a kar, a mozdulatlan tézisdráma; s táncolok közben, felgerjedt Dionüszosz, legyőzöm vérszipoly nemi ellenimet, mered a partvisdárda; és gyilkolok közben, játszva-félve, sértett Coriolanus, miért is nem méltányoltátok, értetlenek, érveimet: feng-shui a lézerkarddal. És kitakarítom a bajt, a vért, az önző ént a társadalmi meghatározottságból.

Egyedül vagyok.

Jézus!

Holnap szenvedni kell.

Egy-kettő. Egyben látom. Az egyeket. Egynek. Egyszersmint. Hiszek. Hiszem, hogy vagyok, hogy légzek, nem azért, mert a tevékenység, hitelesítve önmagát, tevékenységként tételez engem, nem a hajszolt öntudat akarja bennem külsővé vált valóját felfedezni. Nincs megnemesített pillanat, mely órákkal és napokkal felér, nincs kitágult és eltolt idő, mely jelentéssel bírna, s melyben önmagam szemlélhetném, nincs szimbolikus tér, nincs elhelyezkedésre alkalmas kultúra, nincs karantén kéjes és beteges borzongásra, nincs erőteljes kilövellés a csillagok egészséges honába. Nem mondhatja az élet, hogy lüktetek, pulzálok, frikcionálok: hogy fájok, tehát vagyok.

Egyszerűen: elhiszem. Hogy vagyok. S ilyenkor nincs a semmi. Végigsimítom hűlt helyem. A légzést elfeledem. Légzek, mert így akarnak.

Néha elveszik a fonál, néha pirosbetűs Ariadné. Néha kapkodás, néha nem találni vissza. A biztonság sárkunyhójában kifosztott tűzhely, felborult guzsaly, szétrugdalt állatbőrök és áldozati csontok. És nem tudni, merre van a kiszámítható, szépült geometria, az egyenesek és a szögek, merre az elvont tudás. Az útvonal.

Néha a test észrevétlenül liheg. Leheg. Ilyenkor nem vesz róla tudomást a semmi. Ilyenkor van – a levegő.

Szeretem a kánont, mert biztonságot nyújt.

De nem tudok, benne, megmaradni.

Hogy ez romantika vagy betegség, nem tudom.

Élni akarok. Ezt tudom.

Szent Karácsony

Én annyira szeretem az embereket, hogy legszívesebben agyonszeretném őket.

Ezt a jobboldaliak nem értik.

Az ő praktikus eszükben az a megoldás nem fér el. Mert úgy humánus, hogy, közben, megbénítja az embert, e működésre szánt tárgyat. Agyon… Túl közel az ideológia, a test, a hatalmi mámor! Jó, a csalást, a logikai csapdát én is sejdítem, de oly szép, oly jó az önfelszabadító, érzelmi elömlés – a segítségnyújtás jelmezében parádézva, persze.

Baloldali lepke-reklám.

Ám, mégis, végső soron, e színpadias mámor rólam szól, az én engesztelhetetlen adakozásomról, megdicsőülésemről. Ki korlátozhatna még a hideg üzletmenet évtizedei után?

Korlátozzon engem a személyes felelősség, hogy, amit érzek, az követhető legyen az eljövendő nemzedékeknek! Is. Ugyanakkor nem biztosíthatom a biztonságot mindenkinek. A szeretet, nyilván, kibillent az egyensúlyomból, megaláz, ledönt, kutya-gélt szippantat velem betonnal aljazott, széles utcák során, esélytelen porközelben.

És, akkor, New York. El kell ezt is döntenem! Akarom-e a New York-i szeretetet? Nem akarom, de legyen meg a Te akaratod. Legyenek tánccal töltöttek és misztikus-tömegesek a Te templomaid. Legyen a felhajtókon, a mozgólépcsőkön, az éteri hattyú-lifteken le- s felszálló ár, pillangószárnyú elillanás, félig értett, fél-üde szaké-szusi zsibongás; s a jó húst-vett, ájtatos körmenet vonuljon tektonikus tekintetek biztonsági kameraszögén át: hasított körmű, tisztátalan disznó-falka merénylői; üvegfalak pattogjanak, robbanjon ég felé százezer palotaforradalmi szilánk, a rock-alapú meggyőződés ájult erénye, öntudatlansága. Legyen dizájnos a megszeplősített kitárulkozás.

Mert eljön a hiány évada. Amikor majd hullván hull a hó, a lelki, s a végzetes üresség és az átdédelgetett egyedüllét elmúlt mintákért kiált: akkor merülnek fel majd a létből a mitikus, barlangi képzetek. Akkor egymás reményében és leheletében melegednek majd a megrendült testek. Akkor csend, üresség és valami rémült, végső várakozás szorítja abroncsba a csoportozatot, de valami tiszta elszántság, kárhozott és esendő valakire hagyatkozás is feszeng majd a sűrűdött térben.

A torony, persze, kihalt; lengődő, közönyös szél tanyája. S, egyedül, a plébánián, hétköznap, mindig hétköznap, két kötelesség között, halálra várva, szolgáló lélek. Vernek és simogatnak a szavak, talányos, kemény almát rágva készül a szentbeszéd. Legalábbis: a vázlata. Valami harang, valami óra bong és csendül, valami véletlen kéz motoz, karistolja a tölgyet, s a nehéz ajtó kitárul – élők és holtak a beszűkült létben. Ver és simogat a liturgia. Valami tiszta lélegzés: ének, foglyul ejtett és felszabadult élet, valami könnyült törvény, pára leng a boltozat végbe vert tártsága felé.

Én, tényleg, annyira szeretném…

Rakjuk Egybe a szeretetünket!

Kicsi, fényéhes szekta.

Új Európa.