Mayer Éva grafikusművész technikájára a folytonos kísérletezés, témáira leginkább a tabukkal való szembesítés jellemző. Munkáit áthatja az őszinteség, a nyitottság, a tudatosság, a pszichológiai és szociális értelemben vett érzékenység. Művészetén keresztül segít túllépni korlátainkon, szembenézni félelmeinkkel, amelyek gúzsba kötnek bennünket. A szabadulás útja az odafordulás, a szembenézés és az elfogadás. Szakítópróba című grafikainstallációját idén szeptemberben mutatták be Budapesten.

A kiállítást György András református lelkész nyitotta meg, aki Krisztus szavait idézte János evangéliumából: „Az igazság szabaddá tesz titeket.” Az igazsággal való találkozás lehetőségét Mayer Éva őszintesége, nyíltsága adja meg. A tagadás megtagadása. Az a világ, amit megteremtett „reménnyé váltja önmagát”. A lelkipásztor szavakká formálta, amire a művész alkotásával buzdít: bátorságra és határozottságra ösztönöz, s arra, hogy „merjünk azok lenni, akik valójában vagyunk”.

A kiállításon nem is igazán tehetünk másként, itt nincs kibúvó.

Miközben elindulunk a zarándoklaton, Mayer József klasszikus gordonművész hanginstallációja szólal meg, ami Eccles g-moll szonátájával kezdődik, majd a maga által szerzett, népzenei betéteket felhasználó, újragondoló kompozíció következik. „Indulj el egy úton…” Megkezdődik az alámerülés.

A sötét pincehelyiségben csupán kis zseblámpák világítanak a kezünkben. A fénycsíkok közül csak egyet irányítok én. Vagy azt sem?

A hely, ami körülvesz, egyfelől kicsi, másfelől hatalmas – mondhatni beláthatatlan. A sötét magunkba zár minket, miközben a teret a végtelenbe tágítja.

Tizenkét útjelző tábla alakú, úgynevezett reflexfóliára nyomtatott kép között bolyongunk. Keressük a „helyes” utat, de nem létezik egyetlen helyes út – valójában mindegyik út lehetőség. Az egyedi alkotói technika szinte megeleveníti az éppen megvilágított képet. Közelebb lépünk, majd vissza, mintha lenne egy konkrét nézőpont, egy módja a megvilágításnak, ahogy a képet nézni kell. Ez a koreográfia ismétlődik képről képre.

Minden egyes stáció ugyanazokat a kérdéseket veti fel, újra és újra megkérdőjeleződik a bizonyosság. „SZERETHET ENGEM ISTEN, HOGY ENNYIRE PRÓBÁL” – olvashatjuk nagy, nyomtatott, fekete betűkkel egy fehér stoptáblán.

Egyedül érzem magam, miközben minden képnél legalább ketten állunk egyszerre. Saját lámpánk fénye megváltoztatja a másik érzékelését, és mindkettőnkét másítja a mennyezetről lelógatott képek saját mozgása. Nincs az egész teremben egyetlen biztos pont sem.

Ami új, az már ismerősnek tűnik, amivel már találkoztam, új arcát mutatja.

„Mindenki az élet felé tart”, de hol tartok most? Nincs, amire támaszkodni lehetne.

„Találd meg az otthonod”, de mi az az otthon? A cél? A vándor számára éppen a kiindulás.

Órákat el tudnék tölteni itt. Újra megpróbálva, máshogy kísérletezve. Talán már órák óta itt vagyok. „Szögre akasztott idő”.

Minden lényegesnek tűnik, ha megpróbálok ráfókuszálni. De ha kikapcsolom a lámpát, itt tulajdonképpen nincsen semmi. Ha bekapcsolom, újra itt van minden, végtelen számú formában.

A mindenható fény forrásával a kezemben paradox módon úgy tűnik, folyvást változtathatom az állandót, miközben a változatlant kutatom.

A félelem és a biztonság, az egyedüllét és a sokaság, az ismeretlen és az ismerős állandó váltakozása kialakít egyfajta bizonytalanságot, de egy idő után ez lesz az a kizárólagos létállapot, amiben el tudom képzelni az ittlétet.

A keresést keresem. És mikor rálelek, biztosnak érzem a bizonytalant, válasznak a kérdést. Ezen a ponton érzem, hogy sokkal nagyobbat léptem magamban, mint amekkora utat a képek között haladva megtettem.

Már nem érzem, hogy kényszeresen keresek valamit, nem érzem, hogy valami itt tart, ahogy azt sem, hogy el kell innen mennem.

Egyszerűen világos, hogy továbblépek, hogy újra útra kelek, hogy mind testben, mind lélekben folytatom saját vándorlásomat, hogy az én utam folytatódik.

Mayer Éva régóta kísérletezik a grafika műfaji határainak kiszélesítésével, pontosabban összevonásával többnyire a fotóművészettel, annak is különböző lehetőségeivel. Olyan műtárgyakat alkot, amelyek három dimenzióban „működnek” kilépve a sík térből.
2007 óta készít fotogramokat, melyeknél a fekete, illetve fehér tónusok kontrasztját az határozza meg, hogy a tárgy milyen hosszan van megvilágítva. A fotogramok többnyire a tárgyak árnyékát rögzítik. Ezt a technikát fotográfiai és számítógépes eljárásokkal ötvözi. A Szakítópróba című installáció útjelző tábla alakú darabjai úgy készültek, hogy ún. reflexfóliákra nyomtatták az így elkészült munkákat, amelyek apró szemcséket tartalmaznak, s emiatt ezek a felületek egészen sajátos módon verik vissza a fényt. (Ilyen reflexfóliák borítják a tényleges útjelző táblákat is.)

A fiatal művésznő témaválasztásai meghökkentőnek tűnhetnek. Meglepő lehet például, hogy a „Diagnosis” című kiállításán huszonegy-két évesen a betegség tematikáját boncolgatta. A Szakítópróba pedig részben az elmúlásra irányítja figyelmünket.

Mayer Éva olyan témákkal szembesít, amelyek tabunak számítanak, amelyekről az emberek nem szívesen beszélnek. De célja nem a polgárpukkasztás, távol áll tőle az öncélú hatásvadászat. Elmondása szerint, „valahogy” mindig olyan élethelyzetekbe kerül, hogy megtapasztalja azokat a dolgokat, melyeket munkáiban interpretál. A megélt élményeket igyekszik általánosítani, „nem ásódik bele saját problémáiba”, hanem keresi a kollektív élményt és tapasztalatot, hogy másoknak segíteni tudjon.

Sokat foglalkozik pszichológiával, igyekszik minél inkább felhasználni a kapcsolatot a lélektan és a művészet működése között. Akár ars poeticája egy elemének is felfoghatjuk azt az elképzelést, miszerint a szubjektivitást háttérbe szorítva valamilyen szinten kollektív tudattal kell gondolkodni, és olyan vizuális kódrendszert kialakítani, ami érthető, amiből a befogadó olvasni tud, és amire ezáltal önkéntelenül is reagál. Így képes lesz túllépni azon a bénultságon, amit maga a téma válthat ki belőle.

A Szakítópróba című installációban a halál kérdése az élet mint vándorlás témakörével bővül ki. Az életút, a lélek belső vándorlása és a személyiség változásának útja, formálódása analogikus kapcsolatban állnak egymással. Ebben a kontextusban nem csak a halál elkerülhetetlensége (és az ehhez kapcsolódó tabu), ami mindannyiunkat összeköt, hanem az is, hogy ugyan saját utunkat járjuk, ezek az utak lényegében nem különböznek annyira egymástól, mint ahogy azt általában gondoljuk.

Mayer Éva Szakítópróba című kiállítása 2011. szeptember 7. – 2011. október 2-ig volt látható Budapesten, az Óbudai Társaskör kiállítótermében.