Laci bááácsi, jöjjön visszaaa!, énekelte a recepciós a pult mögül minden hajnalban, amint meghallotta a földszinti legszélső szoba ajtajának nyikordulását. Nem is kell el ezt megolajozni, mondta a karbantartónak, aki szokásos heti vizitje során végiglátogatta az otthont, hogy mi romlott el, mit kell megjavítani, és megállt Laci bácsi ajtaja előtt, hogy tesz rá egy kis kenőolajat. Hagyd, legalább meghallom, ha szökni akar az öreg. Bár talán már figyelnem sem kell, automatikusan rászólok, amikor meghallom a nyikordulást.

Laci bácsi feltolta a feje búbjára szürke sildes sapkáját, tűnődve megállt a kapuban, és elnézett messzire, nagyon messzire, két-három faluval arrábbra, ahol a disznóól meg az istálló mögött már a dohánypajtájának a teteje is látszott. Megint levitte a vihar a cserepet a szomszéd felől, villant át a fejében, miközben a sivalkodó disznók hangján túl Böske keserves bőgése ütötte meg a fülét. Hitetlenkedve megtorpant, fülelt, hogy hátha tévedett, mégse az, de aztán megkönnyebbülten elmosolyodott. Böske, hát mégis megvan a Böske!, csóválta a fejét, a legjobb tehenem, legalább négyes volt a teje mindig, nem is adtam szívesen, de kérdezés nélkül vitték, elhajtották, esténként a csordásasszony futott utána a nagy furkósbottal, amikor a házunk elé érve Böske befordult a hídon, és kiabált ahogy a torkán kifért, még hátul a fészerben is hallottam, hogy Böske, ne, hun a heled!, aztán hajtotta tovább a közösbe.

Megkerült a Böske! Megkerült a Böske, csóválta a fejét Laci bácsi, és még feljebb tolta fején a szürke sildes sapkát, mozdult a lába, hogy megy, eligazítja alatta a szalmát, leveszi az ablakból a vakarót, lecsutakolja szegény állatot, mert amióta bekerült a téeszbe, úgy néz ki, mint akinek nincs gazdája, tövig fekete a lába szára, mint aki szügyig jár a ganéban. De nem sokáig ringatózhatott az örömben, még annyi ideje se maradt, hogy beszaladjon a nyári konyhába, elújságolja az asszonynak, hogy Te, Rózsi, megvan a Böske!, hallom, ott bőg hátul az istállóban, megyek, eligazítom alatta a szalmát, megitatom, aztán kifejheted, viszem a tejet a csarnokba, csak előbb hátraviszem a disznóknak a moslékot.

Laci bácsi hegyezte a fülét, erősen fülelt, és a traktor hangját is meghallotta, egész hátul járt még, a hostél legvégében, még nem is mentek rá géppel arra a földre, amióta kiszedték a krumplit, most először tárcsázzák, de nem árt, ráfért már, gondolta egy pillanatra, miközben toporgott tehetetlenül az otthon kapujában, hátra-hátra pillogott, mintha onnan várna segítséget valakitől, hogy valaki mondaná meg, merre induljon, vagy legalább szóljon be az asszonynak, hogy menjen hátra a Böskéhez, nehogy megint elvigyék, de nem látott senkit. Nyúlt volna a kilincsért, de nem találta a zöldre festett, automata rácsos kapun, nem volt rajta kilincs, belülről lehetett csak nyitni a mágneszárat, nehogy észrevétlenül kijuthassanak az otthonlakók. Laci bácsi tehetetlenségében nem is tudta, merre mozduljon. Vitte volna a lába előre is, hogy szóljon az asszonynak, ment volna hátra, szólni a traktorosnak, hogy tárcsázza meg az övét is, ha végzett a téeszfölddel, vetne bele egy kis kukoricát, az idén mégis kukoricát vet, borsót vetett már tavaly, hadd legyen az idén egy kicsivel több a jószágnak, de ment volna az asszonyért is, mert az csak nem akar előjönni, biztos megint a lekvárjait rendezgeti a spájzban, ez a mániája, minden nyáron lejjebb pakolja, ami tavalyról megmaradt, hogy legyen hely az újaknak, mintha nem volna mindegy, honnan emeli le, de nem sokat törődött vele, az ő dolga, csináljon, amit akar, csak egyszer megjegyezte magában, hiábavaló, asszonymunka, nem is szólt bele. Ült a konyhaasztalnál, várta a vacsorát, belátott a spájzba, mikor Rózsi néni bement a nagykéssel, hogy vág egy kis szalonnát, kolbászt, hoz egy fej lilahagymát a szakajtóból, akkor Laci bácsi félszemmel besandított a spájzba, és az üres a felső polcok láttán elmosolyodott. De csak egy pillanatra.

Nemigen törődött vele, mit csinál az asszony odabent, az az ő birodalma volt. Rend volt, tisztaság, neki ennyi bőven elég. Most mégis eszébe jutott, bár nem tudta, mi a furcsa, ül az asztalnál, nyár van, tele a spájz, minden polcon csak szilvalekvár, csupa szilvalekvár, mikor annyi meggy meg kajszi termett az idén, főzhetett volna lekvárt belőle, szeretik az unokák, jönnek majd, a szoknyája körül ugrálnak, és mindig az eperlekvár után ácsingóznak. A háttal álló asszony mögött benézett, látta a lekváros üvegeket, a befőtteket, a télire eltett savanyúságot, a tömzsi aludttejesköcsögöt, megcsóválta a fejét.

Laci bácsi még feljebb tolta szürke sildes sapkáját, tűnődve tekingetett hátra, keze tétován mozdult a kilincs nélküli, zöldre festett, automata kapu rácsa felé, ahol a kilincsnek kellett volna lennie. Érezte, hogy valami nincs itt rendben, mint aki fárasztó terepen, mély álomban jár, indulna tovább, de nem engedi, fogva tartja az a mézszerű anyag, melyben elnehezül a lába, emelni se tudja már, és amikor tehetetlenségében megáll, csak azért érzi, hogy húzza lefelé valami láthatatlan erő. Egyre inkább nehezére esett a mozdulat, ahogy lendült a keze, majd fordult a feje is a pillantása után az otthon kapuja felé, mintha onnan várná, hogy valaki megmondja neki, szóljon-e az asszonynak, hogy menjen hátra, fejje meg a Böskét, vagy előbb ő menjen, és csutakolja le szegényt.