H.Sz.-nek

Most aztán meg ne szólaljatok hazáig, gondolta a férfi, és a két kislányra szegezte a tekintetét, miközben billegett velük a szerelvény a síneken. Két órája utaztak, az utolsó kilométereken nehéz szakasz következett, állítólag a Monarchia óta nem cseréltek itt síneket. Harminc kilométer ötven perc alatt. Ötven percem van még veletek, gondolta a férfi, miközben nézte a két kislányt. Szemben ültek. A végére egész tűrhetően sikerült befonnom a hajatokat, mosolyodott el, és tekintete a nagyobbik ölébe siklott, nézte, amint a kislány lesütött szemmel babrál a vékony, hosszú lábú, rózsaszín tüllruhás, szőke hajú babán. Le-föl huzigálta a baba lábán a magas sarkú, piros cipőt, aztán amikor elunta, lejjebb csúszott az ülésen, fejét kicsit oldalra billentette, copfját maga elé húzta a bal vállán, kinyitotta a szemét, rámosolygott az apjára, sóhajtott egyet, majd behunyta a szemét.

Nem kéne már elaludnod, gondolta a férfi a kislányra pillantva, most csak erre az egyre, a nagyobbikra, mert az imént még átfogta pillantásával mind a kettőt, egyik szemét az egyiken, másikat a másikon pihentette, egyszerre fényképezte őket a tekintetével, mintha ezt a pillanatot szeretné elraktározni magában, amint ülnek itt némán a vonatülésen vele szemben, piros szalaggal a hajukban, mind a ketten az új ruhájukban, amit le se vetettek szinte, amióta megvette nekik. A babájukkal együtt, melyet egy pillanatra tettek csak le, legszívesebben a biciklire is ráültették volna, a kisebbik fogta a kormányon, úgy akart elindulni vele, de lebeszélte róla, mert ez így veszélyes, mondta, még nem tartod elég biztosan a kormányt, ha hirtelen mozdulnál, kiejted a kezedből, elgázolod, keresztülmész rajta a bicikliddel, kórházba kell szállítani, mi lesz vele, összevarrják a fejét, megsérül a lába, eltörik a keze, inkább hagyd itthon, fektesd le, ne félj, nem megy el, megvár, amíg hazajövünk.

Mondanom kéne valamit, nyelt egyet a férfi, miután már jó tíz perce leszállt az a nagymama korú nő, aki végig velük utazott, a lányoknak meg be nem állt a szája, egymás szavába vágva mesélték neki friss élményeiket, ő meg időnként szinte pironkodva intette csendre őket, aztán amikor nem bírta, felállt, nyújtózott egyet, milyen kár, hogy nem dohányzom, gondolta, most kimehetnék, kiállhatnék az ablakba, fújhatnám kifele a füstöt a nyitott ablakon keresztül, nem kellene irigykednem, amiért ez az idegen nő annyira érti a dolgát, biztos naponta többször is felteszi ezeket a kérdéseket, tudja a hívószót, mellyel megoldja a nyelvüket, nekem meg, ha hónapokon át gyakorolnám, akkor se hagyná el a számat ilyesmi, meg se fordulna a fejemben, hogy effélét megkérdezzek. Lényegtelen dolgok ezek. Hogy mi a neve a babának, milyen ágya van. Csak azért kérdezi, hogy ismeretlenül is belopja magát a gyerek szívébe. Hiába, ő is nő. Ért hozzá. Ehhez értenek, mind, egyformán. Kérdéseket feltenni, olyanokat, amilyenekre a másik válaszolni szeretne. Folyton kérdezni. Úgy tenni, mintha nem tudnák, nem értenék. Hogy a férfi büszke lehessen magára, lám, ezt is tudom, közben meg ki tudnák ugyan mondani helyette, de inkább hülyére veszik, hagyják, szenvedjen a szerencsétlen. Lehet, hogy az anyaság tanította meg velük ezt? Hogy azt hiszik, attól, hogy még gyerek, gyengeelméjű is egyben? Nem bánta, hogy leszállt végre az a nő. A lányok integettek neki az ablakból, ki is hajoltak, de beparancsolta őket, üljenek le, maradjanak nyugton, egész úton beszéltek, zsong a feje, ezt ugyan nem mondta nekik, de érezte, majd szétrobbant, hiába, nem volt hozzászokva, hogy három nő, folyamatosan, egyszerre beszéljen mellette; igen, három nő, mert hiába hatévesek, nők ezek a lányok már, hatévesen is nők, csóválta meg a fejét, aztán elhessegette magától a gondolatot, és inkább megnyugodott, legalább neki nem kell beszélnie, nem kell mondania semmit, kívül maradhat szinte a helyzeten, nem kell mutogatni a vonatablakban elsuhanó tájat, a mocsár mellett szedegető gólyát, a vonat hangjára inaló, majd kellő távolságból visszatekintő őzet, a fácánokat, a mező fölött szitáló réti héját, elvan ez a három nő, van témájuk, ismeretlenül is, ő meg úgyis csak a szokásos sablonos dolgokat mondaná most nekik.

Hiába iparkodott, nem tudta lenyelni, se kiköpni azt a kesernyés ízt a torkából, ami végig benne volt, azóta, hogy az állomáson megcsapta, és felszálltak erre a vonatra. Nem is gondolat volt, inkább valami érzet, csupán ott leghátul lehetett valami gondolattöredék, válaszra váró kérdésféleség talán, ha valaki megfogalmazza, és megkérdi, vajon mi lehet, úgysem tudta volna megmondani, hogy vasútállomások restijének, rozsdafoltos mosdókagylóinak, szúrós szagú piszoárjainak, vaskályhás, füstös, kormos, kátrányszagú emlékeinek íze keveredett benne, formálódott gombóccá a torkában, az elutazások előtti izgalom érzetével vegyülve, mikor mindegy is, meddig, milyen távolságra megy el, de az állomáson megcsapja orrát ez az íz-, szín- és szagkavalkád, ami együtt jár azzal, hogy utána fel kell szállni a vonatra, el kell indulni, és ott, ahová majd megy, ott egy időre minden más lesz majd, mint eddig volt. Az elutazás íze. Nem tudta legyűrni a torkán a gombócot.

Számtalanszor elhatározta, nem bánkódik, nem tépelődik többet rajta, hogy miért nem inkább fia született, legalább az egyik lány helyett. Azzal vigasztalta magát, amíg kicsik voltak, milyen természetes mozdulatokkal pelenkázta őket, egy pillanatig sem számított, hogy lány, másképp néz ki, mint egy fiúgyerek, aztán ahogy nőttek, akkor sem sajnálta, olyan kedvesen bújtak hozzá, ahogy a fiúgyerek talán sose bújik az apjához. Eszébe jutott az utolsó jelenet, mikor elutazásuk előtti napon indultak hazafelé a térről, a futballpálya mellett mentek el, ösztönösen benézett, megállt, nézte a suhancokat, ahogy a tizenhatosról teli csüddel kapura küldik a labdát, hadd szóljon, hálószaggató gólt akar rúgni mindegyik, még nem tudják, somolygott magában, hogy a labdát ésszel kell kezelni, nem erővel, de majd rájönnek, túl fiatalok még, sóhajtott, aztán elindult a két lány után, mert már jócskán megelőzték, utánuk kiáltott, hogy várják meg, közben fél szemmel még hátrasandított, a fiút leste, úgy követte a lányait, nem is tudatosult benne, hogy a szeme sarkából a fiút figyeli, később, ott a vonaton villant csak be, a lányokkal egykorú fiú lehetett, hét-nyolc éves forma, a pólója alá dugta a labdát, a hasára kapta, felpattant vele a kerékpárra, és elsuhant előtte keresztben az úton, miközben ő a két lányt nézte már, ahogy állnak ott tétován, tekingettek előre-hátra, mintha nem ismernék az utat, amelyik hónapos nyári otthonuk felé vezet, ahol évente talán összesen sem töltenek ennyit időt, pedig ide születtek.

A férfi felállt, nyújtózott egyet, előrébb hajolt, hogy kilásson az ablakon, kinézett, már kiáltott volna, hogy odanézzetek, ott egy róka, aztán mégis elakadt a hangja, ahogy hátrapillantott. Csukott szemmel ült mind a kettő, a kisebbiknek meg-megrándult az ujja a baba derekán, ahogy tartotta, a nagyobbik is szorította erősen, mintha attól félne, álmában elveszik tőle. Meghalnék értetek, most, ebben a pillanatban, gondolta, aztán visszaült a helyére, a fejét ingatta, és csak nézte, nézte őket tűnődve, virágosra pettyezett körmüket, a félrecsúszott szalagot a kisebbik copfjában, aztán kis híján felkacagott magában. Nők, ti nők! Egyformák vagytok ti mind.