A jól szervezett grafikai háló – márpedig Damó István mestere a szakmának – nemcsak a kép-egész megmutatására alkalmas, hanem az alkotó bátor önkifejezését is jelzi. Vagyis jellemtanulmány arról a művészről, aki irónjával (tustollával, olajrúdjával, stb.) megpróbál kiszakadni – paradox, mégis annak gyötrelmét és örömét közvetítve – a szorító mindennapi valóságból.

Látomások által?

Azáltal is, de még inkább eme látomások rendjét megalkotva, hiszen csak ez a bonyolult, a történelmi emlékezést a kultúrtörténettel vegyítő, olykor irodalmi és képzőművészeti alkotások esszenciáját is tartalmazó megidézés tudja visszaadni a kozmosszal való párbeszéd összetettségét. Mert az álom szürreális valóságában is ott vannak a sejtelmes lét jól-rosszul rendezett építőkockái. Hiszen az álom nem menekülés a valóság elől, hanem az anyag fölemelése folytán annak kiteljesítése.

Csak az alkotáslélektan, eme jobbára ismeretlen terrénum tudna feleletet adni arra –  az ihlet pontos forrását megnevezve –, hogy egy minden rezdülésre érzékeny grafikus miért erre, és miért nem arra fordul. Mikor közlekedik az egyetemes szomorúság pallóján – az emberlét golgotai sötétségét az adja, hogy halállal van telítve –, és mikor tekint (félelmeit elűzve, fölszabadulás gyanánt) a szakrális körök, az ég magasában lelhető igazság felé.

Három nagy grafikai sorozat – Sármadár (2007, színes tinta),  A megnyugvás ösvényein (2007, olajpasztell), Lélekrajzok (2009, ceruza) – és több bibliofil remeknek, ugyanakkor műtárgynak is titulálható művészkönyv vall a grafikusművész technikai virtuozitásáról, gondolatairól, világképéről. Természetesen más-más módon, vagyis az absztrahálás megannyi fokán, de eme sajátos grafikai univerzum törvényeivel összhangban. Damó István nem tagadja le – le sem tagadhatná – erdélyiségét, ám vonalhálója nagymértékben elüt a klasszikusnak tartott, leginkább Nagy Imre életművével fémjelzett vonulattól. Ő a rácshálót sosem zárja be, hanem több szépséggyököt összekötve állandóan nyitva tartja. Innen az absztrakthoz közeli fél-figurális vonalháló, s azon belül az „ember”- és „állat”-alakok szünetlen lebegése.

Huszonhat lapból álló sorozata, a Sármadár már évekkel ezelőtt központi helyet foglalt el az életműben (miként azt a 2009-es miskolci tárlat tanúsította). Az agyagból, sárból való építkezés – az Úr nem ilyen anyagból gyúrta-e az embert? – bibliai, mítoszi gyökerű, mint ahogyan a madár is (a többi szárnyas lénnyel együtt) az éghez, az isteni szférához tartozik. Lélekszimbólum. A pszichikai háttér, szinte összes koordinátájával, tehát adva van.     Csakhogy Damó nem elégszik meg az istenember – akár több formájú – teremtésével, az ő „madara” poétikus összevonással az angyali természetű fenséget és a huszadik századi gépvilágot (repülő, helikopter) együtt jeleníti meg. A szakralizálódó test sosem akar – mert vele egylényegű? – fölkapaszkodni az ég grádicsára, hanem inkább megmarad a félúton: a színnel kitöltött, nemegyszer foltszerűvé váló artisztikus gyermekrajz-formákat (Dubuffet) találékonyan lebegtetve.

Hallatlanul érzékeny egyensúlyhelyzetek jönnek így létre. Ha a szürrealitást (az álom-anatómiát) is ihletet ösztönző erőnek tekintjük, szinte cirkuszi módon. A manézsba balettcipővel belépő figura („gépemberként”, „puccos dámaként”, „a trapéz örömös foglyaként”) azt a nem egyszerű szépségformát testesíti meg, amelyben a bizonytalan, a végveszélynek kitett, a gépszolgaként az angyalokkal kvaterkázó, némelykor saját megfeszítését is elszenvedő test – a rengeteg címnélküli rajzzal szemben lásd a megrendítő Nagypénteket – egyszer csak megigazul. Damó teremtett lényei – lett légyen köztük test, fej, büszt, organikus vagy mitológiai jellegű madár – nem vonzzák az ünnepélyes aktusokat, mégis mintha a katedrálisok megszentelt kőoszlopairól szakadtak volna le. Absztrakt „kőcsipkék” a tisztulni vágyó, s minden forrongásban tisztulást kereső ember-művész grafikai arzenáljában.

Másik nagy sorozatában, az A megnyugvás ösvényein huszonhat olajpasztell-lapján sincs másképp. A fájdalommal átitatott derű utalhat-e az egyik alapélményre, a sajnos szinte elfeledett Karácsony Benő azonos című regényére? Nyomokban minden bizonnyal. Ám a kiismerhetetlenségében is tündéri – mert az invenciózus kréta visszafogott bársonyával is tündérkedő – lét, az ember önmagával (és a világgal) megvívott szabadságharca van annyira bonyolult téma, hogy az alkotó újra és újra nekigyűrközhessék.

A csillagközi térben lebegő alakok, amorf csillagképek és találkozási pontjaikban sokszor drámaian ütköző figurák némiképp túlléptek a gépvilág bálványain. Organikus absztrakt voltuk jobbára élénk – sosem földközeli – lények Hold-sétájára utal. A finom vonalhálójú, a folthatással csínján bánó Lélekrajzok pedig a rezgő lég, a semmitlen – pontosabban, megnevezhetetlen – semmi megjelenítői. Az érzelemtartomány – paradox – avval dúsul, hogy az egzisztenciát jelentő vonal nemegyszer elvékonyodik. Ebben a húsz grafikai lapot számláló sorozatban újdonság – noha másutt is volt rá példa – a páros alakzatok gyakori jelenléte, méghozzá úgy, hogy a figurák asztrális teste, hol az illúzió cérnájával, hol az életet védő köldökzsinórral van összekötve.

A tárlat egészen különös részét képezik a művészkönyvek. Az egyetlen példányban készült remekekben a rajzi invención túl a grafikusművész megannyi emlékképe, elementáris műveltségélménye, irodalomra való fogékonysága tükröződik. Ezúttal is a lapokat betöltő absztrakt művekről – merített papírra rajzolt, festett foltokról, vonalakról – van szó. Az én cellám (2007) kalligrafikus kazettákba szorított némasága, a Küldöm a könyvet Kafkának (2005) színes foltokból álló, kazamata-létet sugalló véghetetlen keserve, a Brassó közeli gyermekkori barangolások élményét fölelevenítő, a havas csúcsot könyvoldal formájában visszaadó Hegyes könyv (2003), a Bach-kottát fölnagyító – ugyanakkor kinyitható – fekete-fehér oszlopú Hommage a Bach (2003). És nem utolsósorban a szarajevói öldöklést a képzőművészet erejével drámai módon megjelenítő Könyvsirató (2005) mind-mind érzékeny tanúja a Damó István-i univerzumépítésnek.

Az írás a kecskeméti Kulturális és Konferencia Központban, 2011. november 22-én elhangzott szöveg szerkesztett változata.

Galéria>>