A Bartleby és társai a jelenkori szépirodalomban terjedő ragályos kórról, a negatív késztetésről, azaz a semmi iránti vonzódásról szól. A könyv elbeszélője, aki naplót ír, mely egyúttal lábjegyzetül is szolgál egy láthatatlan szöveghez, remek bartleby-nyomkeresőnek bizonyul, miközben a Nem Útvesztőjét, meg azokat az utakat járja, amelyeken a jelenkori irodalom legfelkavaróbb, legvonzóbb irányzatával találkozik, amely szerinte a hiteles irodalmi alkotás számára megmaradt egyetlen út, és csakis a negatív késztetésből, az elutasításból, csakis a Nem kristálytiszta labirintusából születhet meg az eljövendő korok irodalma.

xxx

Mintha az utóbbi időben direkt szembejönnének velem a Nem-írók. Szép kényelmesen elhelyezkedtem ma este a televízió előtt, és a barcelonai BTV csatornán éppen arról a Ferrer Lerín nevezetű, ötvenöt év körüli költőről adtak riportfilmet, aki kora fiatalságát Barcelonában élte, és jó barátságban volt az akkor még kezdő költőnek számító Pere Gimferrerel és Félix de Azúával. Akkoriban igen merész, lázongó verseket írt – amint azt a riportban Azúa és Gimferrer is tanúsította –, ám a hatvanas évek vége felé itt hagyott csapot-papot, elköltözött a Huesca környékén található Jacába, az igencsak vidékiesnek mondható kisvárosba, amely a tetejében leginkább egy katonai erődítményhez hasonlít. Állítólag ha nem távozik olyan hirtelen Barcelonából, akkor őt is belevették volna a spanyol költészet számára radikális változást hozó antológiába, amely Nueve Novísimos (Kilencen a legújabbak közül) címmel 1970-ben jelent meg José María Castellet szerkesztésében. Csakhogy ő elköltözött Jacába, ahol immár harminc esztendeje él, és megszállottan kutatja a keselyűk életét. Egyszóval keselyész lett belőle. Az osztrák Franz Blei jut róla eszembe, aki bestiáriumban osztályozta kora irodalmárait. Ferrer Lerín nagy madárszakértő, a keselyűket tanulmányozza, a mostani költőket talán, hisz a legtöbbjük úgyis olyan, mint a keselyű. Ferrer Lerín a döglött hússal – a költészettel – táplálkozó madarakat tanulmányozza. Szerintem az ő sorsa legalább annyira lenyűgöző, mint Rimbaud-é.

xxx

Pedro Páramo papírra vetésének története, amit Juan Rulfo, a regény szerzője, fölfedvén önnön másolói mivoltát, ekképpen magyarázott: „1954 májusában vásároltam egy irkát, és lejegyeztem a regény első fejezetét, ahogy az évek során megfogalmazódott bennem (…) Még mindig nem tudom, honnan jöttek a megérzéseim, melyeknek a Pedro Páramót köszönhetem. Olyan volt, mintha valaki diktálta volna a mondatokat. Az utca kellős közepén egyszer csak eszembe ötlött valami, és gyorsan lejegyeztem kék meg zöld cédulákra.”

A regény sikerét követően, melyet szinte diktálás után jegyzett le, Rulfo harminc esztendőn keresztül nem írt semmit. Esetét gyakran hasonlították Rimbaud-éhoz, aki a második könyvének megjelenését követően, tizenkilenc esztendősen maga mögött hagyott mindent, és két évtizeddel később bekövetkező haláláig már csak a kalandorkodásnak élt.

A páni félelemmel, hogy a kézszorítást követően örökre búcsút vesz tőle a főnöke, jó darabig együtt élt benne az olyan emberektől való rettegés, akik folyton azzal ostromolták, hogy publikáljon még. Amikor megkérdezték tőle, miért nem ír, Rulfo általában így felelt:

– Azért, mert meghalt Celerino bácsi, akitől a történeteimet hallottam.

Celerino bácsi egyáltalában nem kitalált személy. Valóban létezett. Az a részeges alak azzal kereste a kenyerét, hogy gyerekeket bérmált. Rulfo gyakran elkísérte, hallgatta a mesés történeteit az életéről, melyeknek a fele sem volt igaz. A Lángoló síkság elbeszélései kis híján Celerino bácsi meséi címmel jelentek meg. Rulfo nem sokkal Celerino halála után hagyta abba az írást. Celerino bácsi az egyik legeredetibb kifogás, amit a Nem írói valaha is kitaláltak magyarázatul, hogy miért fordítottak hátat az irodalomnak.

– Hogy miért nem írok? – hangzott el 1974-ben Caracasban Juan Rulfo szájából. – Hát azért, mert meghalt Celerino bácsi, aki a történeteket mesélte nekem. Mindig beszélgetett velem. De nagyon hazudós volt. Szemenszedett hazugság volt minden, amit elmesélt, márpedig akkor, magától értetődően, az is mind szemenszedett hazugság, amit én írtam. Némelyik története arról szólt, hogy micsoda nyomorban élt. Pedig nem volt ám szegény Celerino bácsi. Köztiszteletben álló ember lévén, ahogy a helyi püspök is megerősítette, őt nevezték ki, hogy sorra járja a falvakat, és gyerekeket bérmáljon. Merthogy veszélyes vidékek voltak ezek, és a papok féltek odamenni. Én sokszor elkísértem Celerino bácsit. Mindenhol, ahová bérmálni mentünk, fizetséget kért a bérmálásért. Nem írtam meg a teljes történetet, egyszer talán majd megírom. Érdekes, ahogy faluról falura végigjártuk a ranchókat, és bérmáltuk a gyerekeket, Isten áldását adtuk rájuk, meg hasonlókat, hát nem? Egyébiránt Celerino istentagadó volt.

De Juan Rulfo nem csak Celerino bácsival szokta indokolni, amiért nem ír. Időnként a marihuánásokat okolta.

– Mostanság – mondta – még a marihuánások is könyvet írnak. Mindenfelé rengeteg a fura könyv, nem így van? Úgyhogy én inkább csöndben maradok.

Juan Rulfo titokzatos elnémulásáról írta Monterroso, a mexikói másolók irodájából származó jó barát A legbölcsebbik róka című szellemes állatmesét. A Rókáról szól, aki írt két sikerkönyvet, úgyhogy okkal töltötte el a megelégedés, ám ahogy teltek-múltak az évek, semmi egyéb nem jelent meg tőle. A többiek már összesúgtak-búgtak a háta mögött, egymást kérdezgették, vajon mi történhetett a Rókával, s amikor baráti összejöveteleken találkoztak vele, odamentek hozzá, és nógatták, írjon még. Hiszen már két könyvet is írtam, mondta erre fáradtan a Róka. Mégpedig nagyon jót, hangzott a felelet, éppen ezért kell még írnod. A Róka ugyan nem mondta ki, mégis azt gondolta, az emberek igazából arra várnak, hogy jelenjen meg végre egy rossz könyve. Ámde ő lévén a Róka, nem tette meg.

xxx

Valójában régre nyúlik vissza ez a betegség, a Bartleby-szindróma. A jelenkori irodalomban immár járványos kór ez a negatív késztetés, a semmi iránti vonzódás, ami miatt bizonyos irodalmi szerzők látszólag sohasem válnak szerzővé.

Századunk tényleg egy példás Hofmannstahl-szöveggel indul (1902-ből való a Levél), melyben a bécsi szerző hasztalan ígéri, ő bizony egyetlen sort sem ír többé. Franz Kafka egyvégtében, leginkább a Naplóiban arra célozgat, hogy lényegét tekintve mekkora lehetetlenség az irodalmi matéria.

André Gide megalkotja az egész regényen végigvonuló szereplőt, akinek szándékában áll megírni a könyvet, melyet sohasem ír meg (Paludes). A tulajdonságok nélküli emberben Robert Musil magasztalja, szinte a mítosz szintjére emeli a „terméketlen szerző” gondolatát. Monsieur Teste, Valéry alteregója nemcsak hogy lemond az írásról, hanem a könyvtárát is kihajigálja az ablakon.

Wittgenstein mindössze két könyvet publikál: a híres Tractatus Logico-philosophicus és egy osztrák tájnyelvi szótárt. Nem egyszer utal rá, milyen zsigeri nehézséget okoz neki, hogy kifejtse gondolatait. Kafka esetéhez hasonlóan az ő életműve is befejezetlen, kiadatlan szövegek, vázlatok, könyvtervek kompendiuma.

Ám elég csak egy pillantást vetnünk a 19. század irodalmára, máris rádöbbenünk, hogy a „lehetetlen” képek vagy könyvek szinte logikus örökségeink, maga a romantika esztétika hagyományozta ránk őket. Francesco, Az ördög bájitala egyik szereplője sohasem képes megfesteni az általa tökéletesnek képzelt Vénuszt. Az ismeretlen remekműben Balzac egy festőről mesél, aki egyebet nem képes formába önteni, mindössze álmai hölgye lábának egyetlen részletét. Flaubert sohasem fejezte be a Garçon-t, mégis ez ad irányt egész életművének. És Mallarmé is csak a kereskedelmi számítgatásaival firkált tele több száz oldalt, ennél alig valamivel több, ami megvalósult a tervezett hatalmas Livre-ből.

Úgyhogy bizony régről származik a modern kép, hogy ezek az emberek csak állnak bénultan az alkotást kísérő abszolút dimenziók láttán. Csakhogy paradox módon az írástagadók is alkotnak. Amint Marcel Bénabou is írja a Miért nem írtam meg egyik könyvemet sem című művében: „És legfőképpen nehogy azt higgye, nyájas olvasó, hogy a könyveim, melyeket nem írtam meg, puszta semmik. Épp ellenkezőleg (tisztázzuk egyszer s mindenkorra), olyanok, mintha fönnakadva lebegnének az egyetemes irodalomban.”

Bartleby és társai
Geopen, 2009.
Pávai Patak Márta fordítása