Egészen eddig az esztendőig úgy látszott, hogy a Bábeli könyvtár, Borges talán legnyugtalanítóbb elbeszélése, kizárólag az irodalmi berkekre tartozik. Kedves, leleményes irodalmat generált a tény, hogy Borges azonosnak tekinti az univerzumut és a Könyvtárat, amely minden könyv helye, minden lehetséges bejárható út labirintusa. A borgesi elbeszélés ihletésére született legújabb, legremekebb írások szerzői közül elég, ha csupán Julio Ortega és Umberto Eco nevét említjük. Vegytiszta irodalom. Julio Ortega a Mapa de la Biblioteca (fragmento de ciclo solar) [’A Könyvtár térképe (a napciklus töredéke)’] című megrázó esszéjében azt állítja, hogy ő már azt is elhitte, hogy a limai Nemzeti Könyvtár alagsorában van egy cserépedény, a cserépedény alatt meg egy tó. Umberto Eco pedig A rózsa neve című regényében elképzelt egy könyvtárat, amely a borgesi archetípus geometriája alapján épül fel, melyet nyilvánvalóan a leggondosabb őr és „tökéletlen könyvtáros”, ama bizonyos Jorge de Burgos neve sugallt neki. Irodalom, kedves irodalom, semmi egyéb. Ámde ebben az esztendőben egyszeriben kisebb megrendülést váltott ki, amikor az irodalomtól távol álló diszciplínák jeles képviselői is hallatták hangjukat a kérdésben, és hirtelen támadt, mindent elsöprő érdeklődést tanúsítottak a borgesi elbeszélés iránt.

Minden akkor kezdődött, amikor év elején Lucio Lombardo Radice a L’infinito (A végtelen) című könyvében a matematika nyelvén közelíti meg a borgesi témát, és a borgesi koordinátákra támaszkodva kiszámolja, hogy mennyi lehet a „lehetséges könyvek” száma: huszonöt a hatszázötvenhatezredik hatványon. Azonnal fölmerül az emberben, hogy ha számolunk, azzal ejthetjük-e a kérdést, meg hogy ez vajon pusztán csak matematikai kérdés-e. Borges szerint a Könyvtárat „meghatározhatatlan és talán végtelen számú, hatszög alakú galéria alkotja”, ahol a könyvek sorakoznak, melyekben a huszonöt ortográfiai jellel létrehozható összes lehetséges kombináció benne van. Tullio Regge, a Nobel-díjas fizikus elolvassa Lombardo Radice könyvét, majd utána egy nagyon érdekes cikkben felteszi a kérdést, hogy vajon létezhet-e ez a Könyvtár, és az univerzum viszonylatában hogyan helyezkedhet el. Ezzel egy időben azt a kérdést is felteszi, hogy vajon valóban létezik-e Borges.

Tullio Regge szerint még nem szabad végérvényesen elvetnünk a Könyvtár valós létezésének gondolatot. Ám ha létezik, akkor senki se vegye szó szerint a titokzatos könyvtáros, vagyis Borges leírását: „Minden hatszög minden falának öt polc felel meg; minden polcon harminckét azonos nagyságú könyv, minden könyv négyszáztíz oldalas; minden oldalon negyven sor, minden sorban mintegy nyolcvan fekete betű.” Minden könyv összesen hatszázezer betűt vagy jelet tartalmaz. De ne feledjük, hogy a lehetséges könyvek száma egyenlő huszonöt a hatszázötvenhatezredikennel. Amikor Tullio Regge ezt megemlíti, nem átallja a következőket mondani: „Szeretném, ha mindenki figyelembe venné, hogy az univerzum térfogatát köbcentiméterben mérve nyolcvanöt jegyű számmal lehet kifejezni. Felteszem tehát a kérdést: Akkor hogyan tartalmazhatja az univerzum az összes könyvet?” Vagyis Borges Könyvtára azért nem tűnik valószínűnek, mert nem fér el az univerzumunkban.

S ha ezenfelül – a Newton-Eistein-Santeddu tömegvonzás-elmélet alapján – a Könyvtár átlagsűrűségét a víz egytizedének tekintjük, akkor olyan szerkezetet kapunk, melynek átmérője nem lehet nagyobb, mint százmillió kilométer, ennélfogva és még messzebbre menve, nyilvánvaló, hogy menthetetlenül a katasztrofális fekete lyuk felé tartanánk.

De van itt még valami más is, és Tullio Regge nem mulasztja el fölhívni rá a figyelmünket: „Még azt sem remélhetjük, hogy a félmillió kilométert elérjük. A felszínen olyan erős lenne a gravitáció, hogy meggátolná a mozgást, és semmi sem maradna a középpontban. És ne feledjük, hogy milyen nehézséget jelentene egy ilyen szerkezetben az élelem és természetesen a levegő. Ezenkívül hogyan oldanánk meg a hulladék kérdését?” Tullio Regge mindebből azt gyanítja, hogy a Könyvtár lehet ugyan hatalmas, de végtelen nem. A rejtélyes könyvtárosról meg csak annyit mond, hogy az egy közönséges csaló.

A cikk visszhangja nem sokat várat magára. Egy névtelen levélíró azzal fordul Tullio Reggéhez, hogy ő már jó ideje nem bízik ebben a novellában, meg Borgesben magában sem, hiszen amint azt mindenki nagyon jól tudja, az ember élete folyamán legfeljebb félmillió kilométert tehet meg, márpedig akkor megfejthetetlen, hogy hogyan tudta ezt megtenni valaki a Könyvtár labirintusában, és hogyan tudott állandó sebességet tartani a szűk folyosókon és lépcsőkön. „A legjobb esetet feltételezve – írja a titokzatos levélíró – az a könyvtáros valószínűleg helyi, tartományi szintű, és nyilván nem planetáris szintű híreket kaphatott. Egyértelmű, hogy talán a Könyvtár nem tartalmazza az összes lehetséges könyvet, talán csak az összes lehetséges sort. Talán az a mese az apáról, aki állítólag látott egy könyvet, amely a perverz módon ismétlődő MCV betűket foglalta magába, több millió soron keresztül, az egész egyszerűen csak egy ócska csalás, melyet az a Borges úr talált ki, hogy elkápráztasson vele egy gyermeket. Én a magam részéről őszintén remélem, hogy ez így van.”

Néhány nappal a névtelen levél után Tullio Reggének újabb oka lesz a csodálkozásra. Victor Knud is csatlakozik a vitához. Knud, a híres fizikus meggyőződéssel vallja, hogy létezhetnek olyan sík és hatalmas párhuzamos univerzumok, ahol a fizikának más az értéke.

Knud szerint értelmetlen megkettőzni a fénysebességet, mert akkor annak alapján kombinálódna az elemi részecskék közötti erő; az atomok kétszer nagyobbak lennének, ennélfogva a méterrel együtt mi is kétszer nagyobbak lennénk, a fény mehetne a régi sebességével, mi pedig jószerivel észre se vennénk a különbséget.

Knud azzal a vallomással csatlakozik a vitához, hogy amikor elolvasta a Bábeli könyvtárt, belesápadt. Igen. Belesápadt, mert egy pillanatra feléled benne a gyanú, hogy ekkora építmény létezett a párhuzamos univerzum egyik szuperbolygóján, és hogy Borges megtalálta a képletet, amellyel kedvére látogathatja is.

Knud írását elolvasván, George Lutli – századunk egyik eretnek tudósa, az örökmozgás hitelvesztett ellenzője – nem bírta tovább a hallgatást, beleszólt ő is a vitába, és azt bizonygatta, hogy Borges novelláját rejtjelezve kell olvasni, hiszen számára napnál világosabb, hogy az ábécé betűi elemi részecskéket, jobban mondva az elemi részecskék kvantumszámát jelentik. A könyvek térrészecskék, alapvető térfogatok vagy modulok, melyekben az anyag minden lehetséges konfigurációja megvalósul. A mezőegyenletek összes megoldása. A Könyvtár az univerzum. Ez utóbbi már tartalmazta, vagy tartalmazni fogja valamely pillanatban azt az elemi térfogatot, amelyben megvalósul bármely anyagkonfiguráció, melynek részében megtaláljuk majd az abszolút zérust, a Hagedorn-féle maximumhőmérsékletet, vagy a modult talán egy tökéletes kristály fogja kitölteni. Az lesz az abszolút űr. Lesznek benne művészeti alkotások, meg mindenféle elképzelhető hulladék.

Lutli elképzelésének tiltottirodalom-íze van. Az ő felfogása szerint nincs olyan univerzum, amely ne nyílt mezőben helyezkedne el, túl a történéseken, meghatározatlan kiterjedésben. Őszerinte minden egyéb tökéletlen, klausztrofóbiás megoldást eredményezne. Akkor tehát, milyen nagyságú is az az alapmodul, a szimbólum-könyv? Lehet egész kicsi, az atom elenyésző törtrésze. Elérheti akár az úgynevezett Planck-féle hosszúságot is. De illúzió volna egy olyan könyvet elképzelni, amelyben kevés a szó, és egyetlen mondata sincsen. A könyvben mindig van valamilyen jelenet, kell bele egy nem közhelyes történet, hordoznia kell számunkra valamilyen üzenetet. Ebből arra következhetünk, hogy Lutli talán nem is olyan őrült, meg hogy talán ő fejtette meg elsőnek Borges tiltott üzenetét, az univerzum titkának allegóriájába rejtett igazságot. Ellenkező esetben Borges nem létezik.

Pávai Patak Márta fordítása
In: El viajero más lento
Anagrama, 1992