Ha belegondolunk abba, hogy a huszadik század képzőművészetének egy jelentős hányadát a katalánok határozzák meg, el kell gondolkoznunk azon is, mi is az a „duenda”, e spanyol szóba rejtett „titok”, ami a művészetük lényegét jelenti.

Pablo Picasso, Juan Gris, Salvador Dalí, Joan Miró, Antoní Tápies, a festészet huszadik századi meghatározói és megújítói nagyrészt mind katalánok voltak. Mind szuverén, szabad, öntörvényű művészek, akik csak saját lelkük és belső titkaik erejéből táplálkoztak. A határtalan invenció mellett, mindegyikük nagy értéke a szín, a kolorit s a színek adta lelki mélységek, a megnyugtató belső harmóniák keresése.

Mintha a szintén katalán Pablo Casals kijelentéséhez hasonlóan a hangok színeket is jelentenének, a katalán festők nagyszerű munkáiban a zene és az összművészet lényegét érezzük, melyek egyszerre varázsolják el érzékeinket katartikus erővel, mint egy szuggesztív hatalom, maradandó emléket hagyva bennünk. Spanyolországról tudjuk azt, hogy a sok évszázados vérkeveredés kedvezett a tehetségek kialakulásának, mégis különösen hatott mikor egy sevillai zenészt megkérdeztek, hogy kik vagytok ti, hogy a forró érzelemtől a hűvös intelligenciáig, a nagy lendülettől, a töprengő finomságig, minden megvan a ti hihetetlen gazdag művészetetekben. És akkor a zenész azt válaszolta: mi spanyolok, baszkok, katalánok, zsidók, mórok, cigányok vagyunk. A sok vérkeveredés adta meg a gazdag érzelmi reagálást, a muzikalitást és a színérzéket.

A művészettörténet legnagyobb koloristája Diego Rodriguez de Silva y Velázquez ugyan ibériai, portugál eredetű, nem is beszélve a görög eredetű Dominico Teotocopulisról, az El Grecónak nevezett, és a spanyol lényeget talán legjobban kifejező festőről. De az összspanyol, merész zsenialitásról beszélve meg kell említenünk a baszk szobrász Antonio Chillida nevét is, aki Constantin Brâncuşi és Henry Moore mellett a legnagyobb újító szelleme volt a múlt század szobrászatának. De mivel a zsenialitás, a nagy tehetségek elismerése általános Spanyolországban, szobrait megtaláljuk a köztereken Madridban, Barcelonában is, azaz nem csak Bilbao múzeumaiban.

Ez a csodálatos művészi összefogó erő jellemző egész Spanyolországban, ahol a nagy tehetségek mellett jelentős az újító erőnek, a zseniális újszerű gondolatnak a tisztelete is. A katalánoknál a fent említett vérségi keveréken túl egy másik érdekes származási tényezője is van. Ők a vizigótok, azaz az északi kelták és germán törzsek leszármazottai is. Én személy szerint itt érzem tehetségük hihetetlen ötvöződő erejét, hogy az északi logosz, akarat és folyamatos, kitartó munka ötvöződni tudott a déli temperamentum, lendület, érzelmi gazdagság és szeszélyesség értékeivel.

E két irányból jövő vágy tudta megteremteni azokat a remekműveket, melyek érzelmileg és színben radikálisan újat hoznak, ugyanakkor az is igaz rájuk, hogy szellemi indíttatásukban logikusak, tiszta gondolattal alátámasztottak. Megdöbbentő ez a szuggesztív művészeti hatás, amely még Francóra is hatott. Arra a Francóra, akiért Picasso ötven éven keresztül nem lépte át a francia-spanyol határt. Franco tábornok, aki 1936-ban a német fasiszták segítségével lebombáztatta Guernicát, a baszk várost, s aki a polgárháború idején elsősorban a baszkokat s a katalánokat tartotta ellenségnek, ez a Franco tábornok 1936-ban felépítteti Barcelonában a katalán képzőművészeti múzeumot. Bizonyára nem a szeretet vezette cselekedetét, de arra mégiscsak rádöbbent, hogy a katalán művészet olyan európai nagyhatalommá vált, hogy értékeit meg lehet és meg is kell mutatni az egész világnak.

Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a huszadik század második felében, a világ festészetének igazi központja talán nem Párizs, Berlin, New York, hanem Barcelona volt.