A végzet hatalma

A kutya szidja a macskát, a macska az egeret, az egér a cickányt, a cickány a pókot, a pók a legyet, a légy a hangyát, a hangya a bolhát, de mivel a bolha olyan kicsi, hogy nála kisebb állat nincsen, a kutyát szemeli ki, és támadásba lendül ellene.

Lincoln sugárút

Eszembe jut az a nap, amikor X. megjelent a Lincoln sugárút 23-ban, ahol a szüleim laktak, hogy megkérje tőlük a kezemet. Az egész család alig várta ezt a pillanatot. A desszertnél történt meg. Kiitta a kávéját, mindenkit csendre intett, engem pedig arra kért, hogy álljak fel. Fölálltunk mind a ketten, kicsit összeért a vállunk, a szüleim meghatódott pillantást vetettek ránk.

Ekkor X. gyengéden megfogta a jobb kezemet, ajkához emelte, és roppant élvezettel elkezdte enni az ujjaimat. Aztán szép lassan mindent elborított a vér, olyannyira, hogy pontban négy órakor azon a június harmadiki délutánon az erkélyládákból alábukó virágok módjára lecsorgó vérvörös zuhatagból a szomszédos épületek lakói is tudomást szerezhettek az örömteli eseményről.

Weil

A weili ácsok minden esztendőben fából faragnak madarat, színesre festik, s a fák csupasz ágaira helyezik őket, mikor beköszönt a tél. Tavaszközeledtével pedig hatalmas máglyát raknak belőlük a falu főterén; mondják, éneküket is csak akkor hallani, ott a lángok között.

A szokás hatalma

Olvasom az újságban, hogy Constanza kisközségben a sírásó nyert a helyhatósági választásokon; polgármester lett, és most az irodájában fogadja a képviselőket; még földes ásója az asztalnak támasztva.

Az utazó

Az utazó csak nem érkezik meg. Családja nyugtalanul várja. Nem értik, hol késhet ennyi ideig. Pedig tekintélyes summát áldoztak a csalira, és a legkiválóbb minőségű sajtból kerítettek rá díszeket.

Lovak

Minden csütörtökön megyünk a slaughterhouse-hoz, nézni, hogyan rakják a levágott lovakat Mister Winner teherautójára. Mikor odaérünk, felállunk a szökőkút lépcsőjének a harmadik fokára, onnan jól látunk, és senkit sem zavarunk.

A slaughterhouse a közvágóhíd, ott dolgozik Tom édesapja, meg Bessyé is, meg az enyém is, igazából az összes falubeli férfi, már elég régóta.

A slaughterhouse lovakra szakosodott: az élő lovak hatalmas, barna teherautóra zsúfolva érkeznek, aztán feldarabolva, bezacskózva távoznak, mikor fehér hűtőkamionokkal elszállítják őket. Mindig ez a rend.

A múltkor a barátaimmal sikerült belógnunk a vágóhídra; csütörtök délután volt, hárman mentünk be, és elbújtunk a fűrészporos zsákok mögött a bárdoknál. Nem vettek észre bennünket. A bárdok hatalmasak: a csarnok közepét teljesen betölti az a gép, amelynek irgalmatlan nagy kerekeihez erősítve lógnak vastag láncokon. Olyan erővel sújtanak le, hogy egyetlen csapással elmetszik a lovak nyakát.

Munka közben úgy néz ki az a gép, mint egy óriási, dühöngő fenevad, és éktelen nagy zajjal, megállás nélkül forognak a kerekei meg a bárdjai. Apám mindig azt mondja, sokkal jobb így, mert a fülsiketítő robaj legalább elnyomja a rémült nyerítést. A lovak ugyanis mindeközben hatalmas, fekete számokkal a hátukon várnak a sorukra a gép két oldalán. Így aztán a slaugherhouse környékén élők sem tudják, hogy a lovak mennyire félnek, és nyugodtan elfogyaszthatják a bifsztekjüket.

Az élő állatot először megmérik, súlyra és méretre is. Ezt a munkát végzi az édesapám. A lovat felvezeti a fémplatóra, majd egy füzetbe feljegyzi, mit mutat a mázsa, aztán egy fából készült mérőrúd segítségével leméri pontosan a ló fejét, a lábát és a hátát.

Egyszer régen egy stuttgarti ló agyonrúgta azt az embert, aki az apám előtt ott dolgozott. Úgy fejbe találta, hogy az ember csak gurult, mint a rongylabda, le a lépcsőn, bele egyenest a tűhegyes horgokba, melyekre a lovakat szokták felakasztani a nyúzáshoz. Azóta erős bőrszíjon vezetik föl a lovakat a mázsálóra.

Édesapám is visel valami sodronyingszerűséget, ami eltakarja a mellét meg a hasát, a fejére pedig zsákvászonból készült csuklyát húz, mert a ló állítólag így nem ismeri föl az embert, nem nagyon érti, mi történik vele, meg van zavarodva, jobban viselkedik, és nem rúgkapál.

Ha rossz fát teszünk a tűzre a testvéreimmel, akkor előfordul, hogy édesapánk, aki nem tudja, hogy mi már tudjuk, milyen munkát is végez ő a vágóhídon, velünk is ugyanazt végigcsinálja, amit a levágni vitt lovakkal szokott: felvisz bennünket a padlásra, ott fölveszi a sodronyinget meg a csuklyát, szíjat köt a derekunkra, megméri a súlyunkat és a magasságunkat, aztán egész napra felzár bennünket a padlásra; mikor aztán elpárolog a mérge, feljön, leveszi rólunk a szíjakat, visszaakasztja őket a mérőrúd, a sodronying meg a csuklya mellé, a betört ablakhoz, amelyik mindig csukva van.

A jelmezbolt

Nagyon meglepődtem – mivel a farsang még elég messze volt –, mikor az a sovány, magas, feketeruhás, gyászos képű férfi eltűnt a Bálkirályhoz címzett ismert jelmezbolt ajtajában, majd kisvártatva teljesen átváltozott külsővel lépett ki: tekintélyes piros orral, hatalmas, narancsvörös, lekonyuló bajusszal, a fején pedig egy olyan sapkával, amilyent a kínai mandarinok hordanak. A figyelmes szemlélő előtt azonban nem maradhatott rejtve, hogy arckifejezése ugyanolyan rezzenéstelen maradt. Néhány percig követtem, de hamarosan szem elől tévesztettem a sok turista közt, mert akkor is éppen tele volt velük a város.

Visszatértem portási őrhelyemre, és el is felejtettem az esetet, mígnem hónapokkal később a kórházban, a betegfelvételen, sorsdöntő szívműtétem előtt az operációt végző orvos arcában ismertem fel annak a komor, végtelenül sápadt férfinak a vonásait.

Igazságszolgáltatás Santa Reparatában

Miközben a lány nyakát szorongatta, Giovanni egy pillanatra sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a bűncselekményben, amit éppen elkövet, ő maga, Giovanni Specchio fog eljárni, hiszen ő az egyetlen vizsgálóbíró Santa Reparata községben.

Magyarul megjelent: Julia Otxoa: Különös küldemény, Patak Könyvek, 2007.

© Hungarian translation Pávai Patak Márta / Patak Könyvek

© Julia Otxoa

Galéria>>