Az ökrök lassúsága (részlet)

2.

Kezdetben volt a csönd, a lángra gyúlt szuharok, a víz-oszlopcsarnokok, a keserű datolyafüzérek csöndje.

Az volt az egyedüli bizton fölidézhető pillanat.

S ha a semmi tenyészik a történelem tajték-káváján, mikor összeszövetkeznek majd a lángok a kőboltozat alatt, mit ér akkor már kitekinteni az idő fémszívén?

Mibe kapaszkodjék a lélek, mikor eszüket odahagyják a guzsalyok?

Az erdő tövisei nem karistolhatják össze az első szót, esők sem hozhatnak enyhülést a sebekre, melyek a félelem eregette párából rakódtak le a mozdulaton.

Mert itt az a hely, ahol a feledés futóhomokja létre kel.

Mert itt az a hely, a bánattól püffedt hasú asszony eredendő csókjának kesernyés hűsében, ahol a vigasztalanság láthatatlan fiókáját költik.

S mégis, nem megy le senki a csápos kutakhoz, hogy igyék a keserű vízből. Senki sem emlékszik majd az első kiáltásra.

Az első szóval születik a félelem, s a félelemmel lángra kap a megismerés és a feledés száraz avarszőnyege.

De nem elég fejet hajtani, mint a zsenge napraforgószár

Kevés szétszórni az utolsó tábortűz zsarátnokát.

Az első törvény a nyírfák kérgére van írva, s létezik előzőleg egyeztetett teendő, mikorra kitör majd a fáradság.

Mit számít hát, hogy idő előtt szétroppan a táj, vagy hogy vörös bozót állja el a kivezető utat minden oldalról?

Eljön a pillanat, mikor a kétség már nem lesz jó tallérnak.

Eljön a pillanat, mikor a legédesebb, legfagyosabb csönd is tovasurran, mint macska a félelem szűk pinceablakában.

Kilátás sem marad tehát a visszatérésre: hisz a mézesmadzaggal tűzdelt májusfák sűrű erdejét nem lehet egyetlen nap alatt kivágni.

Pávai Patak Márta fordítása