1.

Nem olyan régen egy francia folyóirat felmérést végzett a világ legjelentősebb írói körében. Mindössze egyetlen kérdésre kellett válaszolniuk, mindenkinek ugyanarra az egyre: Miért ír? Nyilvánvaló, a válaszok között akadt ilyen is, olyan is – ennyire konkrét és ennyire képtelen kérdés nem is hozhat más eredmény. Volt, aki azt mondta, megélhetésből, olyan is, aki elismerte, hogy csak időtöltésből; ki azt állította, hogy csábító szándékkal, ki meg azt, hogy embergyűlöletből. A beérkezett válaszok közül nekem egy regényíróé tetszett legjobban (azt hiszem, Stephen Vizinczey küldte be), aki mindössze ennyit mondott: „Nézze, én nem tudom, miért írok. Én csak azt tudom, hogy gyerekkoromban nagy lódító hírében álltam, és az összes író, akit ismerek, egytől-egyig ugyanezt vallja.”

Az érett asszony karjaiban című regény szerzőjéhez és az általam ismert legtöbb íróhoz hasonlóan én magam is elismerem, hogy nagy füllentő voltam gyerekkoromban is, meg mindig is, még azelőtt, hogy a magyar származású regényíró válaszát elolvastam volna (már ha tényleg ő mondta); bennem mindig is motoszkált a gyanú, hogy az írás lényegében talán nem is lehet más, mint hogy az ember a gyerekkora után is büntetlenül lódíthat tovább. Hisz végtére is micsoda, ha nem lódítás, amikor az ember kitalált történetet, eseményt, anekdotát beszél el, amelynek szereplői sosem léteztek?

Minden vallás, társadalom, korszak, minden ország rossz szemmel nézi, esetenként üldözi is a hazudozást, mert aki nem mond igazat, az bűnt követ el, vagy legalábbis méltatlan cselekedetet hajt végre – három kivételtől eltekintve: büntetlenül hazudhat a gyermek (akit persze megdorgálnak a viselkedéséért), a bolond (akit betegsége okán többnyire békén hagynak), és a regényíró (aki különös módon annál nagyobb tiszteletnek örvend, minél nagyobbat hazudik, jó esetben még fizetnek is neki érte, hogy kitalált történeteket mesél).

Az első esetben, amelyet mindnyájan átéltünk, elnézik a hazudozást, bizonyára azért, mert a gyermek még nem képes különbséget tenni, mi igaz és mi kitaláció. A bolond esetében a mentális betegség ad felmentést, a társadalom azzal indokolja viselkedését, melyre egyéb tünetektől eltekintve pontosan az a jellemező, hogy az illető fejében állandó a zavar valóság és fantázia között. A regényíró esetében nehezebb indokot találni, amiért a társadalom elfogadhatja, arra meg még nehezebb, hogy alkalmasint miért tartják olyan nagyra, hacsak nem antropológiai okokra vezethető vissza, melynek gyökereit ködbe vesző évszázadok legsötétebb homályában kellene keresnünk.

Amikor az afrikai őserdő sűrűjében a törzs mesélője, vagy bármely európai ház konyhájában a család, különösen a gyerekek figyelmét magára vonó nagyapa elkezdi mesélni a történetét, lényegében nem tesz mást, mint akaratlanul föleleveníti a rítust, amely egyformán ismétlődik, mióta világ a világ. És amikor az író leül az asztalához, és elkezdi írni a regényét, abban a reményben, hogy egyszer majd valaki el is olvassa, akkor ő sem tesz mást, mint hogy gyakorolja a világ legősibb mesterségét, amely az általános vélekedéssel ellentétben nem a prostitúció, hanem a mesélés, az ámítás. És mi egyéb volna a prostitúció is, ha nem szerelemmel való ámítás?

Mire jó az ámítás? Mire jó a regény, amelyet sokan elolvasnak, aztán fölteszik a polcra, s amelyre sokunk élete legjavát rááldozza? Én azt hiszem, ugyanarra, amire már akkor is szolgált, amikor az ember még négykézláb járt a földön: hogy az ember elviselje a félelmet, elűzze a szellemeket, hogy leküzdje a hideget, hogy esténként lekösse magát valamivel, vagy ha minden kötél szakad, akkor leginkább arra, hogy próbálja valahogy megértetni magával a világot. Az a világot, amely mindennek ellenére ugyanúgy forog utána is, bármit tehet az ember, akkor sem áll meg, hiába meséli tovább a kitalált történeteit.

2.

José Ángel Valente, a galíciai költő mondja a költészetről szólva, hogy a vers (a cselekmény nélküli regény) olyan, mint a máglya: képek, szavak, metaforák, ritmusok lángolnak benne, és ha elégnek, hamu lesz belőlük. Aztán jön a szél – ami adott esetben az idő –, magával sodorja a hamut, emlékezetünkben pedig, akár a kémény falán, végül csak az a vékonyka szürke, olykor szinte láthatatlan nyoma marad. Valente azt mondja, hogy na, ez a nyom, ez a költészet.

Amit Valente a költészet kapcsán állít, az minden bizonnyal igaz az egész irodalomra is. Sőt. Ez a metafora szerintem még érthetőbb is a regény vonatkozásában, hiszen abban sokkal nyilvánvalóbbak, összetettebbek és sokszínűbbek a lángoló anyagok, melyek azért égnek, hogy az olvasóban fölszítsák az irodalom lassú tüzét: a szavak, a képek, a ritmus mellett a regényben még a szereplők is égnek, különösen pedig a történetek, amelyekben azok a szereplők életre kelnek. Magát a történetet szép lassan el is felejtjük, akárcsak a vers képeit, és idővel hamu marad a helyén, később pedig az a nyom, mely, ahogy Valente mondja, maga az irodalom.

Igaza van a költőnek. A regény, akárcsak a festmény vagy a film, végül is nem más, mint az a nyom, az érzés, ami megmarad bennünk, amikor már elfelejtettük, miről is szólt, mi volt a cselekménye; vagyis amikor elfelejtettük a kitalációit. A Jarama vagy a Casablanca, hogy egy regényt és egy filmet is említsek, történetet mesél el, különféle anekdoták, szereplők tűnnek fel bennük, és egy időre leköti az ember figyelmét, ami a regényben vagy a filmben történik velük (előbbiben a váratlan, tragikus véget érő kirándulás, utóbbiban pedig az őrült szerelem, háttérben a háborúval), ám amit Rafael Sánchez Ferlosio és Kertész Mihály igazából elmesél vele, az nem több, nem kevesebb, mint az a távolba vesző érzés, amely történetéből bennünk marad, amikor már elfelejtettük, hogy pontosan mi is történt benne. Az a távolba vesző tehetetlenségérzés az előbbiből, nosztalgikus az utóbbiból, melankolikus és epikus mindkettőből, ami megmarad bennünk, s amit az idő sem tud kitörölni, hiszen már lényünk részévé vált. Úgy is mondhatnám, hogy miután elolvasunk bizonyos regényt, miután megnézünk bizonyos filmet – képet, videofilmet vagy fotót –, már egyikünk sem lesz ugyanaz, aki előtte volt. (…)

Pávai Patak Márta fordítása