Ahogy múlnak az órák, Bescós háztetőjének árnyát s a hold végtelen korongját szép lassan elmossa a sárga eső. Ugyanolyan, mint minden ősszel. Ez az az eső, amely maga alá temeti a házakat, a sírokat. Amelytől megöregszik az ember. Amely apránként tönkreteszi az arcát, a leveleit, a fényképeit. Ez az, amely egy este, ott a folyóparton, a lelkembe is belevette magát, és már nem költözött ki belőle életem hátralévő napjaira.

(…)

Mindig is ilyennek képzeltem el az egészet. Hirtelen elárasztja majd ereimet a köd, megfagy a vérem, mint januárban a hegyszorosok forrásai, s mikor bevégeztetett, megválik majd tőlem az árnyékom, s elfoglalja helyemet odalent a tűz mellett. Talán mindössze ennyi csak a halál.

Mindig is ilyennek képzeltem el. Már akkor is, amikor még olyan távolinak tetszett. De most, ahogy közeleg, most, hogy az idő lejár, s a köd már az ágytámla rácsára, az emlékeimre is rátelepszik, megint behunyom a szememet, s azokra a napokra gondolok, és akkor egyszeriben föltámad bennem a sejtés, hátha kezdettől fogva ott ül már az én árnyam is a tűz mellett az övékével együtt.

Nem először jut eszembe ilyesmi. Azóta nem hagy igazán nyugodni ez az érzés, amikor éjszaka először megjelent anyám. A homályos, megfejthetetlen érzés, hátha én is halott vagyok, s hogy mindaz, amit attól fogva megéltem, nem egyéb, mint a csöndben széteső emlékezet utolsó rezdülése.

Attól az éjszakától fogva, hogy először megjelent anyám, soha többé nem néztem tükörbe. Egyik a tornácon lógott egy gerendára akasztva, az a kicsi tükör, amely előtt állva esténként borotválkozás közben néztem, ahogy lassan, könyörtelenül terjed arcomon az elmúlás, a halál – pontosan azon az éjszakán vágta földhöz egy erős fuvallat –, a többi meg, amit imitt-amott találtam a faluban, már mind törött volt, az idő rozsdájától homályos. Biztos, hogy egyik-másik még viszonozhatta volna a pillantásomat, csak le kellett volna róla hántanom a csöndréteget. De soha nem volt hozzá elég bátorságom, hogy megtisztogassam valamelyiket, s szembenézzek az igazsággal. Mindig, az utolsó pillanatban mindig hiányzott belőlem a bátorság, hogy a meredély szélére álljak, ami kétségtelenül ott várt volna a tükör másik oldalán.

(…)

Sohasem féltem tőle. Még gyerekfejjel sem. Még akkor éjjel sem, amikor a sárga eső fölfedte előttem a titkát.

Sohasem féltem tőle, mert mindig tudtam, ő is csak egy magányos szerencsétlen, aki öreg kutyákra vadászik.

Mikor láttam, hogy csak nem jön el, egyszer még arra is gondoltam, talán ő is elfeledkezett róla, hogy én még élek, s én magam is ott tartottam, megteszem, amit Sabinának meg neki már rég meg kellett volna tennie. De nem volt hozzá erőm. Már a szándék is puszta gondolat maradt bennem. Mindig, az utolsó pillanatban mindig hiányzott belőlem az elszántság, hogy a fogaim közé kapjam a puska csövét, meghúzzam a ravaszt, és érezzem, ahogy az utolsó töltény szétrobbantja a fejemet.

De tőle, őtőle sohase féltem. Őtőle, aki kutyákra vadászik, hívtam is sokszor éjjelente az utóbbi esztendőkben, s kértem, tegye meg már végre velem, amit én ma megtettem a kutyával.

Sokáig tartott, mire végre meghallgatott. Sokkal tovább, mint amennyit magam is gondoltam, hogy képes leszek kibírni. Annyi ideig vártam rá, hogy most már attól félek, ez is álom csupán, és nemsokára megint rámvirrad.

De nem. Nem álom. Ő az, aki a nevemen szólít az éjszaka csöndjében. Ő az, aki lassan már jön is fölfelé a lépcsőn. Ő az, aki végigjön a folyosón. Ő az, aki közeleg ehhez az ajtóhoz, amely itt van előttem, de én már nem is láthatom.

Sárga eső
Európa Könyvkiadó, 2000
Pávai Patak Márta fordítása