Carmen Laforet: A semmi című regénye mellett A Jarama volt egyetemi éveim legmeghatározóbb regénye, és amikor – majd’ húsz év elteltével – újraolvastam őket, egyik sem veszített hajdani varázsából. A semmi lett a Patak Könyvek gondozásában megjelenő Spanyol Elbeszélők című sorozatom első darabja, A Jarama az ötödik talán. Egyet azonban biztosan tudok: a Sárga eső után A Jarama volt életem legnagyobb fordítói élménye, és azt hiszem, az is marad, mert biztosan tudom, szeretni fogok én még jó néhány fordítást (hogy túl messzire ne menjek, máris szeretek), de olyan mélységben, mint a Sárga eső vagy A Jarama, azt hiszem, semmi sem érinthet már meg. Nem véletlen, hogy egy spanyol műfordító kollégám, amikor nagy lelkesen meséltem neki, hogy A Jarama lesz a következő regény, amit fordítok, gondolkodás nélkül vágta rá: Te lefordíthatod A Jaramát! Hogy ezért én mennyire irigyellek! Persze, olyan is volt, aki azt mondta: A Jaramát? Te nem vagy normális!A Café Comercialban találkoztam Ferlosióval. Megjelent botjával, nézett rám gyanakvó szemekkel, mintha nem hinné el, hogy tényleg én vagyok, tényleg azt az átkozott regényt akarom lefordítani, ami legalább annyira idegtépő, mint egy Antonioni-film, vagy bármelyik, amit álló kamerával fényképeznek. Aztán leült, megválaszolta a kérdéseimet, lerajzolt minden tárgyat, amiről úgy gondolta, hogy le kell, hogy jobban megértsem. Én meg néztem közben májfoltos arcát, kissé reszkető kezét, és legszívesebben megöleltem volna, ott, helyben, de tudtam, hogy nem lehet, úgyhogy csak a pillantásommal, a hangommal cirógattam végig, amíg ott voltunk, mikor már nem a regénybeli kérdéseimről, hanem egész másról beszélt, akkor is.

Ferlosio, csak így nevezik, és a háta mögött mindenki kicsit bolondnak tartja, legfőképpen a keresetlen megnyilvánulásai miatt, és mert nem értik, talán soha nem is értették, de arra még mindenki emlékszik, amikor A Jaramát ért ostoba támadásokra reagálva egyetlen tőmondatával fityiszt mutatott az egész irodalmi életnek, kánonostul, mindenestül. Ferlosio nem írt több regényt A Jarama után. Írni írhatott volna ugyan, élményanyaga is volt hozzá bőven, tehetsége is, csak éppen az esszé mellett kötött ki, és adja Isten, hogy még sokáig művelhesse. Ragyogó elme, ámde más srófra jár az esze, mint a földhözragadtaké, akik sose értették, mert nincs két önálló gondolatuk, csak szajkózzák, amit a kritikusoktól olvasnak. Ők mindig csak a mogorva vénembert látták benne, aki visszautasít minden elismerést. Így aztán nem csoda, hogy egész Spanyolországot meglepte, amikor Ferlosio 2004-ben átvette a Cervantes-díjat, minden spanyol nyelven alkotó író legnagyobb kitüntetését, de még jobban meglepte a hallgatóságát Jellem és sors című beszédével, melyet a díjátadáskor olvasott fel.

El tudom képzelni, ahogy ültek ott feszengve, várták a pezsgőt, a fogadást, tudom is én mit, hogy gratulálhassanak mosolyogva, és ez az ember csak mondta, kíméletlenül. Pedig egyszerű képpel indult a beszéd, a lányával sétáltak a Retiro-parkban, 1959 nyarán, a színpadon épp egy bábszínházi előadás zajlott, megálltak, és a lánya az első mondattól kezdve együtt élt a darabbal, mindegy, hogy nem látta az elejét. Erről beszél, de már a második mondatánál elveszti a fonalat, aki csak a felszínen lubickolva szeretné élvezni az anekdotát, mert Ferlosio kíméletlen. „De hát miféle darabot néz ez a kislány?; az előadás már elkezdődött, már zajlott, ő meg úgy nevet, úgy élvez minden jelenetet – vagy mondatot –, mintha önálló egység volna, és a kontextus nélkül is megállná a helyét, amelyből értelmét nyeri; önmagában komplett egység, amely nem egy láncszem a kauzális láncolatban, hanem, éppen ellenkezőleg, a jelentés autosufficieniája, önmagában elégséges volta, az önmagában való tiszta beszéd, mely adott jelentéstartományon belül emancipálódott mindennemű megállapodottságtól” –  nagyjából így hangozhat magyarul egy mondata, csak a példa kedvéért, a szövegből kiragadva fordítottam most le. Nem csoda, hogy a hallgatóság a pezsgőt várja, mondhatnánk erre, de én azt mondom, sajnos Ferlosiót nem lehet fél füllel hallgatni, rá nem lehet félig-meddig figyelni, ő egész embert kíván, nem éri be felszínes olvasattal, közhelyes értelmezéssel. Ferlosio egyszerre lát részt is és egészet, és sokszor hirtelen vált, azt hihetnénk, próbára akarja tenni hallgatóját és olvasóját, hogy elég éberen figyel-e, pedig ő egyszerűen csak ilyen.

A Jarama címe hallatán arc nem marad kifejezéstelen, mindenkinek van róla véleménye, olyan etalon, mint a Don Quijote. Az is érvel mellette vagy ellene, aki végig se olvasta, mondván, hogy nem történik benne semmi. Igen, semmi különös nem történik, pontosabban mindaz megtörténik, ami egy augusztusi vasárnapon éppen történik Madrid közelében, San Fernandóban, a Jarama folyó partján, valamikor az ötvenes évek legelején. Nem történik semmi különös, de közben feltárul előttünk egy világ, megelevenedik a táj, tespedt mozdulatlanságában is jár a levegő, ahogy haladunk előre a regény olvasásában. A felszínen persze még mindig nem történik semmi, mert a lényeg a felszín alatt van. Ezt a regényt ismernie kell mindenkinek, akit komolyan érdekel Spanyolország jelene, mert ez a világ is hozzátartozik, éppen-éppen közvetlen előzménye mindannak, ami most van. E nélkül nem is lehet megérteni, illetve csak közhelyeket lehet záporoztatni róla. Almodóvart emlegetni, meg a movidát, bólogatni okosan, hogy igen, ez Madrid, ez Spanyolország, már csak a bikaviadal, a duende meg a flamenco hiányzik, hogy összeálljon a kötelező sztereotip Spanyolország-imázs. De aki ma leszállni készül, a négyes terminál felé tart vele a gép, és éppen megpillantja a repülőtér épületén a Paracuellos de Jarama nevet, és nem jut eszébe róla semmi, az nem is tudja, milyen rengeteget veszített.

Rafael Sánchez Ferlosio: Hajóroncsok

Rafael Sánchez Ferlosio: A Jarama (részletek)