Én, Patak Márta, az összes szerző közül, akit életemben valaha is fordítottam, bátran kijelentem, hogy Enrique Vila-Matasnak köszönhetem a legtöbbet. Mindenkitől tanultam, nem is keveset, mégis ő volt az, aki valami rettenetesen fontosra ráébresztett. Személyes dolog, nagyon is az, de ha már olyasmit ígértem ebben az összeállításban, ami nekem valami miatt fontos, akkor ezt is elmondom. A Bartleby és társai című esszéregényén dolgoztam, amely még ott is egy csapásra ismertté tette a szerzőt, ahol addig nem ismerték, és egyszer csak elérkeztem a fordításban ahhoz a részhez, amely után gyökeresen megváltozott az életem. Rájöttem valamire. Pofon egyszerű dolog, semmi különös, általában ilyenek a nagy felismerések: semmi sem tökéletes.

A Bartleby és társai olyan írókról szól, akik valami miatt abbahagyták vagy, uram bocsá’, el sem kezdték az írást. Így fordulhat elő, hogy tele vagyunk meg nem született regényekkel, amelyek ott lebegnek valahol, fennakadva a világirodalom egén. Ha igaz a Kányádi Sándornak tulajdonított mondás, miszerint amit nem írtak meg, azért nem is kár, akkor ez így rendjén is volna. Ezt gondoltam, és nyugodtan hátra is dőltem a karosszékemben az alatt a jó húsz év alatt, amíg elodáztam az írást, mondván, hogy amíg azt a jelenetet nem tudom megírni úgy, ahogy szeretném, addig minden erőfeszítésem fölösleges, és akkor jött a Bartleby, meg az a bizonyos portugál Maria, akivel Párizsban találkozott a regény elbeszélője, aki szintén szakmabeli.

Maria akkor az első regényén dolgozott, gondosan tanulmányozta a nouveau roman képviselőinek műveit, következetesen alkalmazta részletes leíró módszereiket a készülő regényben, pontos megfigyeléseit nagy műgonddal és szorgalommal vetette papírra nap mint nap. Amikor elváltak útjaik, Maria még nem fejezte be a regényt. Hosszú évek múltán a véletlen összesodorta őket ismét, és elbeszélőnknek természetesen az volt az első kérdése Mariához, hogy mi lett a regényével, mire Maria azt felelte, hogy a regénye ugyan még nem készült el, de már talált magának megfelelő, regényíróhoz méltó művésznevet. Ekkor jött el az a pillanat, hogy legszívesebben falba vertem volna a fejemet: hogy lehettem ennyire ostoba, éveken keresztül mentegettem magam, hogy nem tökéletes, amit csinálok, soha nem is lesz, abba kell ezt hagyni, többet ér, ha fordítok… Mi tagadás, ez részben igaz is. Nem véletlen, állítólag Nemes Nagy Ágnes is arra ösztönözte egyszer fiatal kollégáit, ha elbizonytalanodnak, írjanak kevesebbet, fordítsanak többet. Nagy igazság. A fordítás kordában tartja a csapongásra hajlamos fantáziát, a lustaság ellenszerének is kiváló, hiszen csak oda kell ülni a kész szöveg mellé – amúgy ez az az illúzió, ez az a mítosz, amely körbelengi a fordítást, és csak laikus mondhat ilyet, ugyanis fordítani egyáltalán nem könnyebb, sőt, sokkal nehezebb, mint írni. (Természetesen már ha van mit írni. Mert ha nincs mondanivaló, az megint más tészta.)

Visszakanyarodva a lényeghez, még azon az őszön megállapodtam magammal a feltételekben, és azóta szigorúan tartom magamat a megállapodáshoz. Tudom, hogy nincs tökéletes, vagy ha van is, az akkor csakis Allah műve lehet, ahogyan az afgán szőnyegszövő asszonyok is mondják, akik hódolatuk jeléül helyenként szándékosan elvétik a mintát, és beleszőnek a szőnyegbe egy-egy hibát.

Visszatérve szerzőnkhöz, Enrique Vila-Matas otthon is, Franciaországban is nagyon népszerű, mondhatni jelenség, nem tud úgy megszólalni, hogy ne sziporkázzon. Sajátos világlátása, humora minden mondatán érződik, már ahogy a színpadra lép, még ki se nyitja a száját szinte, és ugyanúgy él, ahogyan ír, vagy megfordítva, ugyanúgy ír, ahogyan él, mert nem tudhatom, mi miből következik nála. Nem elég kifejező rá, hogy szellemes, mert sokkal több annál, nem egyszerűen humoros, hiszen minden megnyilvánulásából süt az intelligencia, már abból is, ahogyan megszólal, és megjelenik az a fanyarkás mosoly az ajka szegletében. Minden mondata cinkos kacsintás a hallgatósághoz, az olvasóihoz, Lám, már megint túl komolyan próbáltátok venni ezt az életet, saját szerepeteket is túljátszottátok megint… Vagy épp ellenkezőleg? Felelőtlenül elmentek mellette, és hagyjátok, hogy mások játsszák el helyettetek?

Enrique Vila-Matas: Valóban létezik Borges?

Enrique Vila-Matas: Írók, akik nemet mondtak az írásra – részlet a Bartleby és társai című regényből