Nem tudta, miért tartozik Jone, Stefano meg a többiek csoportjához. Valójában semmi különös oka nem volt rá. Hacsak nem az az érzés, amelyet Mikel igen találóan úgy fejezett ki, „szégyellem magam, Carlos, úgy érzem, kispolgár lettem, miközben a többiek folytatják a harcot, és ez nagyon bántja a lelkemet”. Igaz, legbelül talán ő is ugyanezt érezheti. Nagyon számít neki, hogy vajon mit gondol róla Jone, meg a szervezet többi tagja, nem szeretné, ha gyengének tartanák. És talán ebben rejlik a titok nyitja, hogy ennyire nyilvánvalóan számít a véleményük, hiszen ha fütyül rájuk, akkor semmiképpen nem megy bele a játékba. Egyébként pedig az ilyen döntéseknél, mint hogy az ember elbújtatja-e Jont és Jone-t vagy sem, nem szokás latolgatni; kapásból kell meghozni őket. Nem olyan ez, mint amikor az ember lassan araszolgat fölfelé a hegyoldal kaptatóján, és van ideje, hogy átérezze, milyen nehéz a feljutás, és milyen veszéllyel jár. Ilyen kérdések azonnali választ követelnek. Mikel azt kérdezte tőle: „Mit tegyünk?” „Ha nem segítünk rajtuk, falhoz kenik őket, mint a legyet.” Ő azt kérdezte: „Meddig kellene bújtatnunk őket?” Mikel: „Legfeljebb egy hétig.” Erre ő, döntésre készen: „Ha így van, akkor vágjunk bele. Emlékezzünk a régi szép időkre, legyen egy eseménydús hetünk.” Hány perc is ez összesen? Kettő? Három? És e három perc leforgása alatt megpecsételődött a sorsa.

Eszébe villant egy fénykép, amely Obabában, a községháza előtt készült. Egy obabai fiú volt rajta, aki Oroszországban halt meg. „Miért ment el a Kék Hadosztály önkénteseivel Oroszországba harcolni? Fasiszta volt?” – kérdezték a bátyjával Miren nénitől. A nagynénjük erre azt felelte: „Elment egy lakodalomba, és a kelleténél többet ivott. A vendéglőből kifelé jövet a lakodalmas nép belebotlott egy csapat falangistába, akik önkénteseket toboroztak Oroszországba. A legtöbben ügyet sem vetettek rájuk, de az a fiú meg két másik társa az ital mámorában ott helyben eldöntötték, hogy ők bizony beállnak. Aztán már nem volt visszaút. El kellett menniük Oroszországba, hogy a németek oldalán harcoljanak. És ott is maradt szegény, arccal a hóba bukva.”

Carlos az íróasztalon hagyta az üres tejes bögrét. Már jobban volt, visszafeküdt hát María Teresa mellé. Kisvártatva el is aludt.

Az igazak álmát aludta, amikor meghallotta a telefoncsörgést. Ahogy öt nappal ezelőtt, a jeges tengernél, Carlos most is tudta, hogy a megáradt, iszapos folyó, amelyet lát, álomkép csupán, és hogy a vízparton táncoló barázdabillegetők is ahhoz a valóságtól távoli képhez tartoznak; azt is tudta, hogy a fülsiketítő csörömpölés Guiomar telefonhívása, de nem, mégsem, a bíró fújt a sípjába a folyó melletti futballpályán, mert szabálytalanságot észlelt. Az álombéli barázdabillegetők azonban – melyek a kedvenc madarai voltak, még azokból az időkből, amikor Kropotkyval sorra járták Obaba környékén a folyókat – lefoglalták agyának azt a területét, amely továbbra is figyelmen kívül hagyta tudatának parancsait, úgyhogy Carlos a párna alá dugta a fejét, és aludt volna tovább. De hiába: a telefon addig csörgött, amíg minden álomképet ki nem törölt Carlos fejéből.

– Ma is gyorsan kell zuhanyoznod. Negyed tizenegy van – közölte vele Guiomar, amikor kiment a nappaliba, és fölvette a telefont.

– Azt hiszem, elaludtam – felelte, miközben kinézett az ablakon. Ragyogó kék volt az ég, a nap teljes erővel tűzött a Montserrat szikláira.

– Én is amondó vagyok – vágta rá Guiomar.

– Mennyi időt adsz?

– Nagyon keveset. Ebéd előtt szeretnék elintézni pár dolgot. Öt perced van.

– És ha nem a Zürichben, hanem az ingatlanközvetítő iroda mellett reggelizünk valamelyik bárban? Akkor mennyi időt adsz?

– Negyedórát. Ami azt jelenti, hogy tíz harminckor lent várlak a szálloda előtt, járó motorral.

– Rendben, Fangio.

Gyorsan lezuhanyozott, odaállt a tükör elé, hogy megborotválkozzon. Sok puszi, olvasta a tükrön. María Teresa a rúzsával írta föl az üzenetet. Egy vizes papírral letörölte a tükröt, és elkezdte szappanozni az arcát. „Féltizenegyes híreinket hallják” – hangzott el a rádióban, amint megnyomta a készülék gombját.

„Két hír az ETÁ-val kapcsolatban. A terrorszervezet végül magára vállalta a felelősséget a tízéves kisfiú súlyos sérülését okozó pokolgépes merényletért. Mint ma megtudtuk, a tegnapelőtti merénylet másik áldozata az ETA fegyveres szervezetéhez tartozott. A huszonkét esztendős fiatalember, Xabier Zabaleta, Vagány, mára virradó éjszaka belehalt sérüléseibe a bilbaói kórházban…”

Carlos kikapcsolta a rádiót, és próbált nem gondolni a hírre. Ám egy pillanattal később már Jone arca jelent meg előtte. Igen, fölösleges elodázni a kérdést. Elérkezett a pillanat. Mikel este hétkor az autópálya kapujánál lesz, nyolckor a szállodában, kilenckor pedig a benzinkútnál. Milliméterek vannak hátra az utolsó csillagig.

– Tíz! – kiáltotta bele a tulajdon arcmásába a tükörben. Mostantól fogva mozgásba lendülnek a számok. A nullához érve minden véget ér.

Ugyanazt a ruhát vette föl, amit este levetett, még egyszer benézett a fürdőszobába, aztán kiviharzott a lakosztályból, hogy időre leérjen Guiomarhoz. Már az ajtóban járt, amikor eszébe jutott az esti gondolata, úgyhogy visszament a szobájába. Kivette a fiókból a Guiomar nevére szóló borítékot, és hozzáírt egy újabb utóiratot a levélhez: Ne csak Pascalnak, hanem María Teresának is adj valamennyit a hagyatékomból. Legalább annyit, hogy a fia tanulmányait fedezni tudja. „Ez az, kérem, már tegnap is megmondtam, aranyszíved van. Még a legszorongatottabb pillanatokban is gondolsz felebarátodra” – jegyezte meg a Patkány. Visszatette a helyére a borítékot, bevágta maga után a lakosztály ajtaját, és rohanvást elindult lefelé a lépcsőn.

Guiomar jobban örült, mint ahogy a telefonban érződött. Amint Carlos beült mellé, rátaposott a gázpedálra, és elindult az autóval a bekötőúton lefelé.

– Mint a régi szép időkben – jegyezte meg Carlos.

– Még annál is jobban – vágta rá Guiomar. Előregörnyedve vezetett, hosszú karjával átnyalábolta a kormányt. – Azelőtt szakmai okokból sofőrködtem, mert hát meg kellett csinálni azt a pár bankrablást, meg miegymás; most pedig merő élvezetből teszem. És természetesen jobban is vezetek. Könnyebben mennek a dolgok, ha nincs felelősség. És ha már az élvezetnél tartunk, nézz csak előre, Carlos, azt figyeld, micsoda bombázó!

– Azok, ott? – kérdezte Carlos a járőrökre mutatva, amikor már majdnem a kereszteződéshez értek.

– Na ne! – méltatlankodott Guiomar.

A Tepsiszájú nem volt ott az ellenőrzőpontnál. Valószínűleg éjszaka teljesített szolgálatot. Fájjon a feje miatta? Igazából cseppet sem érdekelte, ha összeakad vele. A járőrök járőrök; a géppisztoly géppisztoly. Többé-kevésbé mindegyik veszélyes.

– Tegnap szereztem – folytatta Guiomar, miután áthaladtak az ellenőrzőponton. A két képeslapra mutatott, amely a kocsi szélvédőjéhez volt tűzve a műszerfalnál: az argentin és a brazil válogatott volt rajta.

– A világ legjobb játékosai – bólogatott Carlos, miközben elvette a két képeslapot. – És a belépőjegy? Csak nem felejtetted otthon…

– Meghívó, nem belépőjegy. A stadionban kell átvennünk, az ötös pénztárnál. Félórával előbb odamegyünk érte.

– Pompás. És hogy sikerült a tegnapi kirándulás Pascallal? Nem csekély élmény lehetett, el tudom képzelni.

Guiomar elismételte a kérdést, aztán néhány másodpercig tűnődött, hogy végiggondolja. Amíg hallgatott, Carlos tekintete a Montserrat szikláiról az autópálya túloldalán magasló hegyoldalak felé kúszott – teljesen be voltak építve. A napfény egész hosszú szakaszokban beragyogta az úttestet.

– Hát nem. Te talán el sem hiszed, pedig így van. Főleg ma. Tegnap este beszéltünk Ugartéval, és elhatároztuk, hogy kulturáltan fogjuk intézni a dolgainkat. Nagyon elégedett vagyok, az egyszer szent.

– Milyen gyorsan pörögnek az események a szállodánkban – jegyezte meg Carlos, miközben visszatette a két képeslapot a helyére. Guiomar hangvétele miatt rossz sejtelmei támadtak. Nem akart otthoni dolgokról beszélni. Ez a nap nem volt rá alkalmas.

– Ma reggel megnéztük Pán Péter várát. Nagyon szép kis várat épített a La Fontana mögött. Értelmes kisfiú, csak túl élénk a fantáziája – tette hozzá Guiomar.

Carlos elhallgatta, hogy ő is tud a várról, meg azt is, amit Guiomar talán várt volna tőle: „Igen, tényleg élénk a fantáziája, és szavamat rá, hogy amit a pisztolyról mesélt neked, nyolcvan százalékban az is a képzeletének a műve volt. Különben is, már az uszodánál megmondtam, hogy Jon és Jone napokkal ezelőtt elhagyta a szállodát.” Hátradöntötte az ülés támláját, és pillantását az útra szegezte: találkoztak néhány autóval, többet meg is előztek, a kis Renault teljes sebességgel haladt az autópálya felé. Carlos a legtöbb kocsiban Guiomarhoz hasonló embereket látott, olyanokat, akik a gyermekeikre gondolnak. Vajon hozzá hasonló is akad ebben a sokaságban? Valaki, aki szintén a Félelem birodalmában él? Látott egy szemüveges férfit, aki egy Mercedest vezetett; utána két fiatalembert egy Opelben, majd egy barna bőrű asszonyt egy Citroënben. Úgy számolta, összesen úgy hat-hét gyerekük lehet. Lehet, hogy nem túl kényelmes helyzet az övé, de vajon ha ehhez a sokasághoz tartozna? Ha olyan lenne, mint ezek egytől egyig? Ugyanolyan, mint a többiek? „Énszerintem igazságtalan vagy Guiomarral, benned van a tüske, azért vélekedsz így – hallotta Sabino hangján. – Bár alapjában véve neked csak jó, hogy ennyire lelkes. Hiszen ismered a tolvaj történetét, aki kimegy a piacra, és ellopja az aranyat. Én az embereket nem láttam, én csak az aranyat láttam. Guiomarral is ugyanez a helyzet. Nem mer nyíltan rákérdezni Jon és Jone ügyére. Neki az a jobb, ha elhiszi a hazugságodat, és meg is tesz érte mindent, hogy elhiggye. Ő most egyetlen dolgot akar: az új családjára gondolni.”

– Nézd, a hazafelé vezető út – szólalt meg Guiomar, ahogy ráhajtottak az autópályára, és kinyújtotta a karját, Barcelonával ellenkező irányba.

– Hogy te milyen aljas vagy! – csapott rá ököllel a karjára Carlos.

– Már mondtam. Ha akarod, szeptemberben mehetünk – mondta Guiomar, miközben a jobb oldali sávba húzódott a kis Renault-val. Semmire sem volt jó a vezetéstudománya az autópályán. Minden nagyobb teljesítményű autó megelőzte őket.

– Nem is tudom. Igazából nincs sok kedvem hazamenni.

– Ma nem vagy túl jókedvedben, Carlos.

– Semmi baj, csak keveset aludtam. De majd megjön a jókedvem.

– Remélem is. Minden okod megvan rá. Hát nem Barcelonába megyünk lakást nézni, hogy új életet kezdjünk? Különben is, nem mindennap adatik meg az embernek, hogy élőben végignézzen a helyszínen egy argentin-brazil meccset!

– Igazad van.

De képtelen volt osztozni Guiomar örömében. Barátja fesztelen viselkedése ráadásul némi gorombaságot csalt elő belőle, amitől meg aljasnak érezte magát. Csakhogy nem egyedül ő tehetett róla, hogy ilyen hangulatban volt. A Félelem is nagy szerepet játszott benne. Minél közelebb jut az ember a Félelem birodalmának határáig, annál nagyobb a nyomás.

– Ugye, nem a Jon és Jone-féle ügy miatt? Mármint hogy attól lennél ennyire lelombozódva – kérdezte némi bizalmatlansággal a hangjában Guiomar. Végre nyíltan elő mert hozakodni a kérdéssel.

– Szerintem már átjutottak Franciaországba – felelte Carlos, miközben pillantásával az ellenkező oldalon elhaladó autóvontatót követette.

– Annál jobb.

– Ne gondolj semmi egetverőre. Már mondtam, rosszul aludtam, elég morcosan ébredtem. Lehet, hogy túl sokat ittam az este. Tudod, hogy vacsorázni voltunk María Teresával.

– Minden rendben ment, ugye?

Guiomar egyfolytában okok után kutatott. Korántsem megszokott dolog, hogy valaki ennyire lehangoltan üljön az autóban, miközben a Brazília-Argentína mérkőzésre tart. Főleg akkor, amikor új életet akarnak kezdeni.

– Nem egészen. Támadt egy kis félreértés köztünk. Az igazat megvallva, nagyon aggódom – folytatta Carlos. A rákövetkező percek alatt végigpörgette a félreértés részleteit, és a helyzethez legjobban illő vetületére helyezte a hangsúlyt. Nem elhanyagolható a kérdés. María Teresa abban a hitben él, hogy házasságot ígért neki, és nem tudni, hogyan fogadja majd, ha ennek az ellenkezőjét lesz kénytelen hallani.

– Minél előbb tisztázod a félreértést, annál jobb – tanácsolta Guiomar. –De ne emészd agyon magad. Sokkal nehezebbnek látszott, hogy Ugartéval beszéljünk Pascalról, mégis milyen szépen megoldódott minden.

–De Ugarte más tészta. Ő nem most szállt le a falvédőről. De mindegy, majd csak megoldódik valahogy. Nem tudom, mit rágódom rajta ennyit. Az utóbbi időben a legapróbb dolgokon is képes vagyok aggodalmaskodni.

Lassan beértek Barcelonába, és jobb kéz felől, az autópálya vonalában, száz meg száz háztetőt láttak. Szürke füstköd ült felettük.

– Remélem, itt új életet fogunk kezdeni, ha találunk egy kétszintes lakást – zárta le a kérdést Guiomar, miközben a középső sávba hajtott az autóval, és elindult a Diagonal sugárút felé. – Negyed tizenkettő – mondta az órájára pillantva. – Féltizenkettőre beszéltem meg az ingatlanközvetítővel. Most mi legyen, hívjam föl egy fülkéből, és mondjam nekik, hogy késünk egy kicsit?

– Messze van?

– Nem, itt van mindjárt, az Aribau utcában. Csak a reggeli miatt mondom.

– Akkor inkább menjünk. Majd iszom egy kávét valahol az iroda közelében.

Carlos a mellette elhaladó vezetőket figyelte. Átlagembernek látszottak mind, családapának, családanyának, diáknak, irodistának. Azok közül, akiket az Aribau utcáig tartó útszakaszon megnézett, csak négyet vélt a maga birodalmából valónak: egy vékony alkatú, bűnözőkülsejű férfit, egy narkóskinézetű párost, meg azt a sebesültet vagy beteget, akit a szirénázó mentőautó szállított. Azon morfondírozott, hogy ez a csekély szám nem a borongós hangulatának köszönhető, ez a színtiszta igazság.

„Tudod, te melyik szereplőt alakítod, ugye? – hallotta később, miközben a kávéját itta az ingatlaniroda mellett. – Semmi kétség, hogy a Balekot. A Félelem birodalmában sínylődők csoportjában mindig akad egy balekokból álló alcsoport, és te minden bizonnyal oda tartozol.”

Pávai Patak Márta fordítása