A baltavári Kelemen lányok közül anyám legkisebb húga, a szépnevű Rózsa tartott a keresztvíz alá. Ő lett az én Keresztanyám. Zrínyi József plébános úr csorgatta rám a májusi, orgonavirágos oltár előtt a keresztvizet. Sivalkodtam, ahogy illik: rúgtam a pólyát, s a pólyán át a boldogan piruló, sírásomat csitítga­tó Keresztanyámat. De legalább él, s lám, mennyire!, sóhajtott föl a népes família, s él Édesanyám is, akivel ugyancsak meggyötörtük egymást világrajö­vetelem hosszúra nyúlt napján. Lehet, hogy már akkor mindent megfogadott a Teremtőnek a bábaasszony körül sürgölődő legkisebb Kelemen lány, amit a keresztszülőknek, ha komolyan veszik hivatásukat, a keresztelés alkalmával kell hangos szóval a pap kérdéseire megerősíteniük. Hogy hitre nevel, vigyáz­za lépteimet s imáival közbenjár értem, afféle nagyon is valóságos őrzőangyal­ként ott áll mögöttem. 1949-ben ezt rebegte el Kelemen Rózsa a keresztelőkútnál.

Nos, az én Keresztanyám eddigi életem minden keresztútján ott állt mellettem: ő lett a Kereszt. Mert neve is így rövidült, csupaszult, így magasult: jelként, figyelmeztetésként s nemcsak előttem, de az egész család előtt is. Anyám he­lyett is anyám, aki megtanít különböző imádságokra s azokat be is vasalja, aki ministrálni küld, aki személyes agitációjával eléri, hogy szüleim egyházi közép­iskolába küldjenek Szent Márton hegyére, ahová ő kísér el s ő látogat legtöb­bet. Aki szerette volna, ha a papi pályát választom. De csalódást okoztam… pedig ő talán ezért imádkozott legbuzgóbban. Szép lány volt, városon tanult, aztán a háború után visszajött a falunkba, hogy a keresztanyám legyen, s hogy ne találjon férjet magának. Így lett a népes család esze, mozgatója. Férfiakat megszégyenítő határozottsággal vitte a keresztet, figyelmeztetett mindennap a keresztre: ő volt a Kereszt. Az én Keresztanyám, aki eltemette szüleit, öccsét, nővéreit. Most egyedül él az ősi házban. Keresztként meggörbülve tapossa 84. évét. Naponta látogatja az Isten házát, két falu temetőjét. Utazik, beteget ápol. Kimerülésig dolgozik, süt, főz. Főleg a szomszédoknak, mert maga már alig eszik. Időnként összeesik, aztán fölkel. Tavasszal még mindig kimeszeli a házat. Minden este megnézi a tévében a híradót s az időjárásjelentést, utána elimádkozza az Úrangyalát. Az élőkért és holtakért külön személyre szóló fo­hászokat mond. Így is nehezen lesz éjfél. Reggel az első harangszóra már tal­pon, mintha csak valahai kenyérsütéshez kellene befűteni a kemencét. Medi­tál, imádkozik, tervez. És már reggel Keresztet vet erre a napra is. De ő elmúlhatatlanul a Keresztanyám marad: ő az örök Kereszt. E jelben, bárhol is kerül elém, mindig feltűnik az ő arca is. Tudom, hogy egyszer rábízattam. Felel és imádkozik értem. Helyettem…