Épphogy beesteledett. A biztonság kedvéért magamhoz vettem a zseblámpát.

Mikor visszamentem, Aida még mindig ugyanott állt.

Elindultunk. Tettünk egy kis kerülőt, hogy minél előbb kijussunk a vízesés felé vezető ösvényre, ahonnan később letérhetünk a falu irányába. Felkapcsoltam a lámpát.
Semmi szükség rá, mondta Aida.

Mellette biztonságban éreztem magamat, de azért jobbnak láttam, ha nem rajtam gyakorolja látnoki képességeit, ráadásul épp egy ilyen sötét hegyi terepen. Úgyhogy mégis bevilágítottam a teret, ahová léptünk.

Kis idő múltán Aida rám szólt, hogy túl gyorsan megyek.

Jól van, feleltem.

Félretolt, és csak úgy odavetette: Ilyen éjszakákon, mint ez a mai, az erdőben fények gyúlnak, egész éjjel szól a muzsika, és a fákra tűzött fáklyákat is égve hagyják.

Te megőrültél, mondtam. Miről beszélsz, gondoltam. Honnan szeded ezt.

Ez nem dalszöveg, felelte. Csak azt mondom, amit a saját szememmel láttam. Gyere, nézd meg, ha nem hiszed.

Futásnak eredt előttem.

Aida, ne kényszeríts, hogy kövesselek, kiáltottam.

Hirtelen belecsapott a levegőbe, aztán megállt.

Igyekezz, mondtam. Várnak bennünket vacsorára. De lépéseim nem visszafelé vittek az úton, amit megtettem utána. Hanem követtem őt a hegy túlsó oldala felé, keresztül a sáron, a sűrű bozóton.

Hosszú, sötét bőrű nyaka úgy reszketett, mint fán a zsenge levél. Halkan beszélt, rám se nézett közben. Lábát önálló szándék vitte. Ez a kokainbál, mondta. Ha egy kicsit figyelsz, meglátod, te is hallod. Mindenki a bálba igyekszik. Az is, aki tudja, az is, aki úgy tesz, mintha nem tudná. Egész éjjel táncolnak. Egész nap dolgoztak, és rájuk mosolygott a szerencse, kiadós eső esett, a koka még egyszer annyit termett.

Olyan zihálva kapkodtam a levegőt, hogy szinte nem is hallottam tőle.

Kik ezek a férfiak, kik ezek az asszonyok, akikről beszélsz, kérdeztem.

Siess, különben nem látod meg a sétáló fákat.

Hirtelen megtorpantam. Azt mondtam, ha továbbra is fának nézi az embereket, a disznókat meg halottaknak, akkor én otthagyom.

Aida megrántott a karomnál fogva. Kezemet a kezébe vette.

A koka műve, gondoltam. Aida betépett, beharapott.

Itt haljak meg, ezen a szent helyen, ha nem a tulajdon két szememmel láttam, amit mondok.

Ha még egyszer megcsókolod a talizmánodat, én itt hagylak, mondtam neki.

Kinyitotta a száját, mint aki rögtön elsírja magát.

Jól van, mondtam.

Kezét a szájára tapasztva megesküdött, hogy ismer egy másik utat is a falu felé, azon vissza tudunk menni, senkinek nem fog feltűnni, hogy késünk.

Hamisan esküszöl, mondtam.

Hagytam magam vezetni. Szomjas voltam. Az éjszaka súlyos, mozdulatlan levegője arra kényszerített, hogy a tulajdon leheletemet lélegezzem vissza.

Gondolatom nem tud követni, de a gumicsizmámban több lépéssel is előtted futhatok.

Siessünk. Minél előbb látni szeretném, amit meséltél. Gyorsan nézzük meg, aztán itt se vagyunk.

A hegyen óvatosan kell mozognia a lábnak. Hagytam, hogy a térdem gyorsabban szaladjon, mint a lábam szára. Ösztönösen megnéztem, hová lépek. Több ízben is megbotlottam és elestem.

Volt nálunk egy bot, azzal toltuk félre az ágakat meg a cserjéket. Elég világos este volt. Aida időnként nyújtotta a kezét, és átsegített az akadályokon.

Félúton eszembe jutott, ha valaki meglát, és fölismer, az Wilsonra nézve veszélyes lehet.

Ne gondolj Wilsonra, mondta. Ő tudja, mit csinál.

Mit tudhatod te azt, gondoltam.

Elfáradtam, panaszkodtam.

Hamar visszamegyünk, biztatott. Akkor már tudni fogjuk, mit tegyünk.

Suttogva beszéltünk, hogy tudjuk, nem tévedtünk el. Ahogy haladtunk előre a sötétben, meggyőződtem róla, hogy Aida igazat mondott. Harsány és fojtott hangok hallatszottak a hegy belsejéből.

Már idehallatszik. Mindjárt odaérünk a láphoz, mondta.

Igen, vágtam rá.

Az ünneplés hangjai szóltak, még távolinak tetszettek olyan fül számára, mely inkább a lábunk elé figyel, és nem az idegen hangok neszére. Eleinte inkább elektromos tamtamnak tűnt a sötétben az a dübörgés, ami Aida szerint a mulatságot kísérő muzsika volt.

Aida hirtelen visszahőkölt. Ha úgy érezte, valaki utunkba kerülhet, egy huszárvágással megoldotta a lépést, egyszerűen elkanyarodtunk útirányunktól.

S kanyarban haladtunk. Pillanatonként megálltunk, majd újból nekiiramodtunk. Mint a rákok.
Várj, mondtam. Valami belement a szemembe.

Az élők halott emlékei. Űzd el őket. Bocsásd útjukra őket.

Behunytam a szememet, és néhány pillanatig csukva tartottam. Nem szűnt a fájdalom, de egy időre sikerült elfeledkeznem róla.

Ha Aida leguggolt, én is kerek nullába kunkorítottam a testemet. Ha újból nekilódult, igyekeztem szorosan a nyomában maradni. Most tökéletesen ki kellett számítanunk minden mozdulatunkat. Közel voltunk valamihez, amit még nem láttunk.

Egy kézmozdulattal jelzett. Megállj. Itt van.

Fölösleges volt.

A néger Aida felpúpozta a hátát, mint a zsákmányra leső macska, a szeme ide-oda ugrált a bozót meg az aljnövényzet között.

A diszkózene a hegy szívében bömbölt, s alig-alig hallatszott tőle a táncparkett közepén rángatózók sikongatása, akik a féktelen zenebona ütemére vonaglottak. A kokainünnep helyszínétől tíz-tizenöt méter magasságban lehettünk, takart bennünket a sűrű növényzettel benőtt kis hegyhát. Nem is láttunk rá teljesen a mulatság helyszínére. Olyan érzésem támadt, mintha egy vulkán torkában lennék, amely láva helyett részeg orbálást okád magából. Amennyire csak tudtam, tágra nyitottam a szememet. Alig akartam elhinni, hogy ilyen hatalmas táncterem nőhet a semmiből az erdő zsigerei közt, a legeldugottabb szegletben. Odalent több száz láb ropta-csattogta az ütemet. A harsogó zene arra szolgált volna, hogy elnyomja a hangzavart, ám a kettő együtt inkább csak fölerősítette egymást.

Alig több mint félórás gyaloglásba telt az út a tengerparti házunktól a rögtönzött mulatság színhelyéig. Nagyjából ugyanannyi, bár ellenkező irányú út volt, mint amit Bahía Negrába menet esténként megtettünk. Alig akartam elhinni, hogy ekkora ricsaj támadhat a közvetlen közelünkben, nem messze onnan, ahol úgy élünk Wilsonnal, mint két eltévedt, elfelejtett hajótörött.

Aida hónaljával a vállamat súrolta. A fülébe súgva kérdeztem: És Wilson, ő vajon tudja-e.

Majd meghaltam a türelmetlenségtől, hogy mielőbb elmesélhessem neki, amit látok.

Itt nőttünk fel, mondta Aida. Az utolsó időkig ugyanabban a sárban jártunk Wilsonnal, de Wilson Cervantesnek nagyobb szerencséje volt, ő időben el tudott menekülni innen.

Haragos arcéle mögött megpillantottam a szíve hófehér árnyékát. Biztonságban éreztem magam mellette. A hátán is volt szeme, érzékeny csápot viselt a szája sarkában.

Éppen időben érkeztünk, mondta. Most jött el a pillanat, hogy a fák alvó kísértet módjára sétálni induljanak.

A történetnek ezen a pontján már semmi okom nem lehetett rá, hogy cenzúrázzam csodát és hazugságot. Elég volt néznem, és a hitetlenkedés függönye máris felgördült a látvány előtt. A földön szép lassan egy fénykéve rajzolódott ki a háttérből. Dús lombú fák indultak el kétoldalt libasorban, ki tudja, miféle rejtélyes erő mozgatta őket. Egyszerre lépdeltek, olyan lomha járással, mint a menetelő óriások, vagy mint a karneváli mulatság lassan elvonuló díszes hintói. A mozgó fákra akasztott fáklyák lángja megsokszorozódva világított, s közben szemünk előtt feltárult a hatalmas kör alakú tér, ahol férfiak és nők táncoltak és iszogattak.

Semmi sem az, ami, jegyezte meg Aida. Azt képzeled, most egy szabadtéri diszkó előtt állsz. Igazad van. Most táncparkett, de később titkos leszállópálya lesz. Közben meg kokaültetvény is. És nemrég, kicsivel azelőtt, hogy ideértünk, ez a táncparkett, amit itt látsz, levélmorzsoló laboratórium volt. Holnap pedig befektetési piac lesz.

Gondolatban próbáltam nyomon követni a folyamat lépéseit. Ez itt egy gyár. A táncoló, nevetgélő emberek egyszerre dolgoznak is.

Nincs az a hivatalos repülőgép, amelyik ilyenkor, éjnek évadján az erdő fölé merészkedne. Nappal járnak, de olyankor nem látszanak a kokaültetvények, mert eltakarják őket a fák. Ha a fák elindulnak, az azt jelenti, elmúlt a veszély, megnyílhat az út az ég felé, hiszen a kokalevelek megfelelő taposásához levegőre is szükség van.

Egy vastagnyakú, hordóhasú férfira mutatott. Ez a kiabáló férfi a gazda, mondta. Fehér inget, sötét napszemüveget viselt. Úgy mozgott a feje, mint a világtalanoknak. Kiabálása az asztaltól jött, ahol ingyen sört meg pálinkát mértek. A gazda csuklóján női karkötő lötyögött, a nyakát súlyos aranylánc húzta le.

Fájt a térdem. A bozótban guggoltunk, alig tudtuk megmozdítani a lábunkat. Fekete, zöld, kék, tűzpiros nők nyüzsögtek odalent. Úgy számoltam, húsz négerre ha egy fehér jut. De ránézésre kevesebb volt a néger, mert a fehérek nagyobb biztonsággal, fesztelenebbül mozogtak, a négerek viszont ügyesebben, önfeledtebben táncoltak.

Egy pillanatra sem állt meg a mulatság. Azt hittem, egész napra süket maradok a hangzavartól. Meghúztam Aida ruhájának szélét, majdnem le is rántottam a földre.

Maradj, mondta. Észrevehetnek bennünket.

Ne ijesztgess, gondoltam. Reszkető lábam gyökeret vert volna nyirkos földben.

Többen voltak a táncosok a táncparketten, mint a bámészkodók, akik csak nézték a fékeveszett iramú táncot. Több volt az a puszta táncnál. Két szám között egy másodpercre sem pihentek meg a táncosok a táncparketten. Mihelyt elhalkult a zene, rögtön felcsendült a következő dal. A táncosok azt az utasítást kapták, hogy ne zökkenjenek ki a fergeteges ritmusból. Úgy suhantak ide-oda az éjszaka füstjében, mint a falkában érkező sakálok.

Elfogott a félelem. Ugyanaz a félelem, amely már korábbról lappangott bennem, mint hogy Wilsont megismertem.

Aida a vállamra tette a kezét. A másikat félig a fülemre tapasztotta.

Most csak annyi a dolguk, hogy megállás nélkül táncoljanak. Itt éjjel-nappal csupa táncoló embert látsz majd, lábbal nyüstölik a kokalevelet. Aki legtovább táncol, az lesz a kokainrumba győztese, az kapja a legtöbb pénzt. A kokainünnepen az a legfontosabb, hogy járják a rumbát, azért a szemfülesebbek a nőt is fölviszik ám a hegyre. Elintézik, amit akarnak, aztán visszajönnek. Olyan is akad, aki képes ötvenezer pesót is fizetni egy amerikai nőért vagy egy üveg whiskyért. Egy árban vannak.

Szorosan összetapadt a fülünk, úgy festettünk Aidával, mint a sziámi ikerpár. A torkomba szoruló gombóctól nem tudtam rendesen lélegezni. A félelmem ugyanakkora volt, mint az a gombóc. Menni is akartam, maradni is.

Ne félj, biztonságos helyen vagyunk, mondta. Már besötétedett.

Aida most itt van velem, de máskor bizonyára ő is odalent van a parasztokkal. Hogy lehet az, hogy eddig egy árva szóval sem említette előttem senki, hogy az erdő kellős közepén rendszeresen tartanak ilyen mulatságot. Most már értettem, miért üres néha esténként minden ház Bahía Negrában, hát ezért, mert a parasztok a rumbát járják a kokainbálban. A feketén zöldellő fák mintha Dante poklában szenesedtek volna el.

Aida folyamatosan tudósított az eseményekről.

Általában két napig tart a mulatság. Elmondta, azért volna veszélyes tovább elhúzni, mert még megneszelné a katonaság. Mivel minden ültetvény kiváltságos helyen fekszik a hegyen, igen nehéz rábukkanni a mulatság helyszínére. A szétszórtság megtéveszti őket. Bár én esténként sosem mutatkozom a kokaültetvények környékén. Nem szeretek. Engem a mulatság előtt szoktak hívni, hogy nézzem meg az ültetvényt. Alattomos egy növény a koka. Többet tud, mint egy fehér ember meg egy indián együttvéve. A néger Aida jártas a ráolvasásban. Ezt tartják rólam a telepesek, akik öt pesót fizetnek látogatásonként. Azért fordulnak hozzám, mert megerősítést várnak, hogy tényleg jó lesz-e a termés, hiszen akkor nekik is több lesz a hasznuk. A ráolvasásom a betakarítókra vonatkozik, hogy az álnok koka meg ne szúrja őket, mert attól ágynak esnek, és tele lesz a testük kiütéssel.

Aida megosztotta velem a kokaültetvényeken alkalmazott fortélyait.

Nagyon lassan szabad csak bemenni az ültetvényre, de köszönésképpen először is meg kell cirógatni a cserjéket.

Aida keze úgy járt, mint a karmesteré.

Jó napot, kokaasszonyság.

Ha maga biztosítja nekünk a betevő falatunkat, akkor én bőséges trágyát, sok vizet ígérek cserébe.

Akár a növények papnője. A csodatévő boszorkány. Ki se nézné belőle az ember.

Aida azt is mondta, a víz sosem okoz gondot az esős évszakban. A trágya is csak ritkán. A koka többnyire azokon szokott bosszút állni, akik feldolgozzák. És őrajta múlik, hogy a kopasztókat utoléri-e a koka bosszúja. Bennünk, asszonyokban nagyobb a rátermettség, mi jobban tudjuk csillapítani a haragját.

Biztos azért, mert mi érezzük a lélek áramlását. Tudjuk, hogyan kell úgy szólni hozzá, úgy biztatni, hogy az ördög ne vegye észre, és az égieknek se jusson a fülébe.

Pávai Patak Márta fordítása