1. Az írás mindenekelőtt kiáltás. Segélyhívás. Születés. Az én az írásban a másik. Írni annyit tesz, mint megsokszorozódni és semmivé válni. Elveszteni a személyiségvonásokat mások emlékének sokféleségében. Az írás első meglepetése az írónak szól. Ezt én írtam? – hangzik az igazi író őszinte kérdése. A meglepetés serkenti az írást. Az én eme csodálkozása alkotásra serkent, ösztökéli, haladásra készteti az írást. Én másik vagyok. Egyébként az író elolvasni, újraolvasni sem tudná az írását. Persze, az író amúgy sem olvashatja el vagy olvashatja újra az írását. Az író a másik írását olvassa, azét a boldogtalan névtelenét, akivel az események történnek.

De ha a másik énem hangja diktálja a szavakat, akkor hogyan írja meg az író az emlékeit, hogyan rajzolódik ki az író világismerete, hogyan áll össze a lélek hitevesztett élete?

2. Az emlékezet a feledés kártyapaklija. Az emlékek különös filigránná rendeződő kártyalapok. Az író kiteríti az asztalra a lapjait, hogy kiszabadítsa őket ebből a bezártságból. A feledés az életre kelő alak. Akár egy pakli kártya, letakarva, szorosan összefogva. Kezdődik a játék. Az író fejében ott van az üresség. Erről a nulláról indul. Egyetlen szándék vezérli. Az írás. De a legelején a gondolat olyan egyedül van, mint a kielégítetlen vágy. Egy árnyék. Egy figyelmeztetés az emléktől. Úgy kell nekifogni, hogy az ember még erről a vágyról is elfeledkezzen, mert az a másik, aki ír, csak akkor ébred föl. Az írni készülő író felejtése a haranghoz erősített kötél. Meg kell húzni azt a kötelet, hogy a harangnyelv megkondítsa a szavakat, és maguktól szólaljanak meg, varázsütésre mintegy.

Pávai Patak Márta fordítása