A rendszerváltás utáni Magyarország, csak a másik színű diktatúra után! – kiáltottam fel magamban, miután elolvastam Bernardo Atxaga A magányos ember című regényét. Már régen ismertem a szerzőt, még a kilencvenes évek elején, amikor a Nagyvilágnál dolgoztam, akkor kaptam fordításra néhány versét, akkor hívta fel rá a figyelmemet egy kedves tanárom. Akkortájt jelent meg ugyanis Obabakoak (az Obabaiak, így hangozhatna szépen, magyarul) című könyve, mellyel nagyon hamar ismert lett az addig inkább szűkebb pátriájában, ott is a verseiről és zenekaráról híres baszk író.Ha nem tévedek, 2005-ben, a prágai könyvvásáron találkozhattam vele, ahol a tőle megszokott kedvességgel, szerénységgel és alázattal állt ki a díszterem színpadára, elnézést kért, amiért önhibáján kívül késve érkezett, aztán folytatta ugyanazon a hangon, ahogy elkezdte, ugyanolyan természetes hangon beszélt mesterségéről, baszkságáról, ahogy késése okáról. Félre-félrebillentette közben a fejét, minduntalan hunyorogva a rávetülő reflektorok erős fényétől.

A magányos ember című regényét választottam a Spanyol Elbeszélők sorozatba, s mivel baszkul nem tudok, a spanyol fordítás alapján dolgoztam. Atxaga végig mellettem állt. Szerencsére ma már ez nem nehéz, akár több ezer kilométer távolságból sem, így aztán folyamatában követte a fordítást, mert én kérdeztem, folyamatosan. Közvetítő nyelvből fordítani a legritkább esetben szabad, ez egy ilyen eset volt, mindenesetre megnyugtatott, hogy a spanyol változatot is Atxaga készítette, pontosabban a felesége. Máig előttem van, ahogy hamiskásan mosolygott, mikor elárulta: Jobban jártam! én meg bólogattam, hogyne, hiszen a legritkább esetben képes valaki pontosan lefordítani a saját írását, ezt tapasztalatból is tudom. Az történik ugyanis, hogy óhatatlanul újra kezdi írni azon a nyelven, amelyre fordítja, nem tudja megállni, hogy ne hagyja magát sodorni a minduntalan önálló létre igyekvő szövegtől, mert ha egyszer enged, akkor vége van, akkor lehet ugyan, hogy jó szöveg lesz a végeredmény, csakhogy az eredetivel már nem fog egyezni, ezt biztosan tudom.

Egy trilógia első része a regény. A másik kettő is megjelent már, laza szál fogja össze őket, nincsenek is közös szereplők, talán csak az elbeszélő hangja meg a helyszín, a téma, Baszkföld, a baszkság, az ETA, és egyáltalán, ha szabad ilyet mondani, a baszk ember mentalitása.

Szerettem Carlost, A magányos ember Carlosát. Első pillanattól fogva, ahogy odaültem mellé a szállodai szoba ágyára, mikor a Baszkföldről szóló dokumentumfilmet nézve el-elszundított és álmodott is közben. Aztán később sem ábrándultam ki belőle, amikor megtudtam, hogy ETA-aktivista volt (a politikai szárnyhoz tartozott persze, mert akkor fegyveres még nem is volt), meg hogy amnesztiával szabadult a spanyol rendszerváltás, az átmenet idején, amikor bankrablás miatt ült, aztán az onnan származó, tisztára mosott pénzen vásárolták meg ezt a szállodát, ahol a regényidő jelenében pékként dolgozik. Még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor kiderült, hogy két szökésben lévő aktivistát rejteget a pékség alatti pincében. Ki a jó és ki a rossz, talán csak húszévesen mertem volna egyértelműen rávágni. Ahogy telik-múlik velem az idő, egyre kevésbé tudom és akarom eldönteni.

Bernardo Atxaga: A magányos ember (részlet)

Bernardo Atxaga: A sirályok