Julia Otxoa, Enrique Vila-Matas, Julio Llamazares, Rafael Sánchez Ferlosio, Bernardo Atxaga, Nuria Amat. Hat név a spanyol irodalomból, a kortársaink közül, akik talán már nem ismeretlenek a magyar olvasó előtt, mi több, műveikkel helyet kérnek maguknak a Magyarországon ismert irodalomban. Részei a világirodalomnak, ahogyan a Spanyol Elbeszélők egyik kötetének bemutatóján Bezeczky Gábor irodalomtörténész mondta: mostantól Miguel Delibes: A patkányok című regénye is része a világirodalomnak. Mert világirodalomról beszélünk ugyan, nem is keveset, ám ha nincsen ott mögötte a mű, akkor tartalmatlan, üres kategória marad.

Minden válogatás esetleges, nem is mindig vezérelheti kötelező érvénnyel objektív szempont, mint ahogy esetemben sem, hiszen – mint már az elején elmondtam – személyes kötődéseimről is beszélek, nem csak arról, amit pillanatnyilag, valami miatt fontosnak tartok. Biztos vagyok benne, hogy a fordítónak általában nem mindegy, mi lesz a mű sorsa, amit lefordított. Más a viszonya hozzá, mint akár a saját írásához, mert kétszeres a felelőssége, ezt tudja jól, hiszen egyszerre adja vele magát, és képviseli az íróját. Saját szemén keresztül láttatja, amit az író látott, saját képi és nyelvi eszközrendszere segítségével vezeti végig világán az olvasóját. Mivel nagyon bensőséges a kötődés – gondoljuk csak el –, a fordítónak a legbelsőbb utakat járva, a legbelsőbb hangokat megszólaltatva kell beszélnie egy másik ember nyelvén, de nem úgy, hogy közvetlenül, korlátlanul mondhatja, amit gondol és érez, hanem a szövegen keresztül, ami ott van előtte a papíron. Fura egy érzés ez, nehéz is úgy átadni, hogy az is értse, aki még sose fordított, vagy aki leegyszerűsítve eddig azt hitte, hogy fordítani annyit tesz, mint kicserélni a szavakat, mondatokat, aztán fűzni őket láncolatban, egymás után, ahogy a fordítandó szövegben áll.

A fordító nem beszélhet. Háttérben marad. Olyan, mintha húsát-vérét adná, de az arca közben el kell rejtenie. Kitárulkozik, de mégsem. Úgy van jelen, hogy végig láthatatlan marad. Elmegy a végsőkig, de hajszálnyival se tovább, mint szabad. Nem beszél fölöslegesen, de ha kell, akkor felfortyan, dohog, zsémbel, óg-móg, meg-megáll, nekilódul, aztán baktat, ballag, bandukol tovább, vagy épp ina szakadtából vágtatni kezd, attól függően, hogy mit kíván a szöveg. És benne él a nyelvben. Egyszerre az íróéban is meg a sajátjában is, ismeri jól az író világát, nem csak az adott művet, azon keresztül az egész írói világot, és persze ismeri jól a sajátját is, otthonosan mozog gyermekkora emlékei, ízei, színei, szagai között.

Egy válogatás végén óhatatlanul marad hiányérzet a válogatóban, ez talán törvényszerű. Bánkódva csóválja a fejét, hogy lám, ez is jó lett volna, miért is hagytam ki, még ezt meg azt is jó lett volna betenni, de hiába, egyszer le kellett zárni. Nyilvánvaló, hogy én is minél többet szerettem volna megmutatni – pillanatnyi lehetőségeim határain belül. Most ennyit sikerült. Aki nyomon követte az összeállítást, az tudja, merre induljon tovább, ha sikerült felkeltenem az érdeklődését a spanyol irodalom iránt. Szerencsére ma már azért talán nem ott tartunk, mint akár csak öt vagy hat évvel ezelőtt is, amikor a spanyol irodalmat még a szakmabeliek is összemosták a spanyol nyelven íródottal, mindegy, hogy Peruban vagy éppen Guatemalában keletkezett művekkel vették is egy kalap alá. Egyre több spanyol szerző műve jelenik meg, és ez örvendetes. Még akkor is, ha a népszerűségi listát nem éppen a legkiválóbbja vezeti, de ez már más szempont, az eladhatóság nem irodalmi kategória. Bárhogy is van, a lényeg az, hogy minden érdeklődő találjon igényének megfelelőt, és ne Cervantes vagy esetleg Lorca legyen számára az utolsó ismert név a spanyol irodalomból, válogathasson kedvére a bőséges kínálatból.