Ment le a nap. Akkora volt, mint egy pincértálca, már csak alig hat-hétméternyire lehetett a szemhatártól. A lenyugvó nappal szemközt vörös fényben úsztak Paracuellos magasabban fekvő részei. Magas földek, élesre gyalult fennsíkok meredeztek a Jarama folyóra, s képeztek ott hágót, teraszt, repedést, csuszamlást, púpot, fehéres buckát, véletlenszerű összevisszaságban, minden geológiai rendszert mellőzve, mintha pusztulásra érett földek lerakóhelyéül szolgálnának, vagy mintha óriások mentek volna végig rajtuk ásóval és lapáttal. A szétterülő délutáni napsütésben még nyersebben kirajzolódott minden vonásuk, s mintha nem is a föld élettelen törvényeinek, hanem régmúltbeli gigászok szeszélyes parancsának engedelmeskednének.

– Az ott Paracuellos, ugye, Fernando?

– Igen. Paracuellos del Jarama. Az a torony, ami ott látszik. Gyere, ne álljunk meg.

– Te jártál már ott?

– Paracuellosban? Nem, dehogy. Mit kerestem volna ott?

– Nem tudom, éppen járhattál volna. Én most szívesen ülnék ott fent, a meredély szélén. Szép lehet onnan.

Ismét elindultak.

– Jaj, Mely, persze ezt már tudjuk. Szeretsz fantáziálni.

Megint meghallották a kiskocsmák felől a zeneszót. Fernando és Mely elnyújtott árnyéka most a folyóra merőlegesen haladt. Már teljesen árnyékban voltak a zsúfolásig megtelt vízparti teraszok, zsibongott a sok ember a növényzet és a közeli folyóvíz hűsében. Robajlott a zsilip. Mely és Fernando megint ugyanott, az asztalok előtt, a gát peremén haladt el. A lány az örvényeket, az ellenszegülő sodrást figyelte, ott, ahol a meder teljes tartalmát a zsilipbe kényszerítették, s ahol a víz mind vadabbul feszítette a tölcsér szűk torkát.

– Mi lenne, ha beleesnék?…

– Azt már bajosan tudnád elmesélni.

– Milyen félelmetes, te!

Hideglelősen megrázta a vállát.

Aztán megint átmentek a deszkahídon, és a fák alatt visszaballagtak oda, ahol reggel letáboroztak.

– Hol maradtatok el eddig? – fogadta őket Alicia, mikor odaértek. – Tudjátok, hány óra?

– Még nincs is késő.

– Pont hét óra. Szerinted?

Miguel föltápászkodott.

– Éppen annyi időnk van, hogy szedjük a cókmókunkat, és induljunk fölfelé.

– Fogalmatok sincs, micsoda kalandban volt részünk!

– Mi történt?

– Megállítottak bennünket a pandúrok – mesélte Mely –; merthogy állítólag nem szabad úgy mászkálni, ahogy az embernek kedve tartja. Meg vegyek föl valamit, takarjam el a vállamat, azt mondta az a két paprikajancsi.

– Tényleg? Ez vicc! Hát akkor ide nem vonatkozik a szabály?

– Szemlátomást nem.

– Szeretnek okvetetlenkedni, csak úgy, nehogy nyugta legyen az embernek.

– Erről lehet szó – mondta Alicia. – Jól van, öltözzünk. Paulina, te is tápászkodj fel!

– Ha tudnád, mennyire nincs kedvem elmozdulni innen! Inkább itt maradunk, majd később találkozunk.

– Most meg ezzel jössz? Na, Pauli, megbeszéltük a többiekkel. Majd meglátod, milyen jó lesz.

– Nem is tudom, mit mondjak.

– Amit akarsz, csak gyorsan döntsetek.

– Maradunk – bökte ki Sebastián.

Alicia így szólt:

– Milyen kár, annyira sajnálom; egyik jobbra, másik balra!

– Én pedig szívem szerint Torrejónba mennék táncolni.

– Már megint kezded? – szólalt meg Mely. – Micsoda egy alak! Ha egyszer a fejébe vesz valamit, ki nem lehet onnan verni.

(…)

A földön fektében látta a túlpartot, legtávolabb a pusztaságot meg a feketéllő szakadékokat, ahol nagyra nőtt az árnyék, belepte a földeket, bokorról bokorra kúszott fölfelé a dombhátakon, mígnem aztán teljesen összesűrűsödött; zord, olajbarna sötét lett, mely akár a lopakodó macskaféle ragadozó, lesben áll a prédára. Rejtekében lapuló mancsot, karmot, fogat sejtet, vérszomjas, falánk, szaglászó éjszakát, mely lecsap a rémülten szuszogó, védtelen anyai vacokra; fekete mezőt, ahol a vonat küklopsz-szeme vadállat szemeként villog.

– Jó, akkor most te mesélj.

Sok társaság üldögélt még a part menti fák alatt; halk tangóharmonika-muzsika szólt. Egy induló, egy német induló volt, még a nácik idejéből.

– Na, most te mesélj, Tito.

– Meséljek? Mit?

– Hát valamit, ami eszedbe jut, akármit, az se baj, ha nem igaz. Csak érdekes legyen.

– Érdekes? Mit ki nem találsz! Én nem tudok semmi érdekeset. Mégis mire gondolsz? Hadd hallom, szerinted mi az érdekes?

– Hát, például valami kalandos történet; vagy lehet érzelmes is.

– Juj, érzelmes! – Somolygott, elhúzta a száját, és az ujjait is rázogatta a nyomaték kedvéért. – Nem mondom! Mégis, milyen érzelemre gondolsz? Sokféle érzelem létezik.

– Mindegy, amilyet akarsz. Csak izgalmas legyen.

– Csakhogy én nem tudok romantikus történeteket mesélni, honnan szedjek én ilyet? Vegyél inkább egy regényt.

– Na ne! Eddig vagyok a regényekkel, Tito. Regényből már nem kérek, éppen eleget olvastam! Különben is, hogy jön ez most ide? Mi köze ennek a regényhez? Hogy te most itt, ebben a pillanatban elmesélsz nekem valami érdekfeszítő esetet?

Tito ült, háttal a fatörzsnek támaszkodott, a földre nézett, a balján heverésző Lucita alakja felé; épphogy csak látta a válla fehérjét, a tarkóján összefont kezét a fürdőruha fekete anyaga fölött.

– Szóval azt várod tőlem, hogy én is tudjak olyat mesélni, mint ami a regényekben van? – kérdezte. – Nem túl nagy kérés? Hogy nekem akkor most nagyobb fantáziám legyen, mint aki a regényt írja? Jó vicc! Hiszen akkor én se egy boltban lennék eladó!

– Csak azért mondtam, hogy beszéltesselek, de mindegy, akkor ne is mesélj. Különben mind egyforma, te is rájönnél, hogy nem igényel túl nagy fejtörést, a lányszereplő szőke, a fiú meg barna, máskor meg a lány a barna és a fiú a szőke; nincs sok választás…

Tito elnevette magát:

– És a vörös hajúak? Sosincs vörös hajú szereplő?

– Oktondi! Szép kis regény lenne, ahol egy vörös hajú fiú a főszereplő, micsoda ötlet! Még ha a lány a vörös, abban legalább van valami.

– Hát, egy gyönyörű hajkorona mindenképpen! – nevette el magát ismét a fiú. – Sárgarépa színű haj!

– Jól van, ne nevess már, hagyd abba! Hagyd már abba, na, figyelj, hajlandó vagy végre rám figyelni?

– Mi van, már az is zavar, ha nevetek?

Lucita feltápászkodott, és Tito mellett maradt ülve; azt mondta:

– Dehogyis, nem erről van szó, csak már eleget nevettél; most más jön. Nem akartalak félbeszakítani, csak váltanék. Beszéljünk valami másról.

– Miről?

– Nem tudom, Tito, valami másról. Bármiről, ami eszünkbe jut, amiről te akarsz. Figyelj, engedj oda, hadd támaszkodjak én is a fának. De ne úgy, ne menj arrébb, ketten is elférünk. Szoríts egy kis helyet.

Hátát a fának döntötte, Tito balján, és összeért a válluk. A fiú szólalt meg:

– Így már jobb?

– Igen, Tito, sokkal. Úgy éreztem, fekve még jobban szédülök. De most már jobb. – Kicsit megbökdöste a vállával. – Szia!

Tito odafordult:

– Mi van?

– Csak köszöntem… Hogy tudd, hogy itt vagyok.

– Hiszen látlak.

– Na, Tito, nem is meséltél semmit, nem igaz, hogy milyen vagy, nem igaz. Nem vagy képes mesélni nekem, pedig én úgy hallgatnálak. Imádom, ha mesélnek, én meg hallgatom, ahogy mesélnek, csak mesélnek. Ti, férfiak mindig sokkal hosszabbakat meséltek. Úgy irigyellek benneteket, amiért olyan jól tudtok mesélni. Na jó, téged nem. Vagy mégis. Mert azért te is biztos csuda klassz dolgokat tudsz mesélni, hogyha akarsz. Hallani a hangodon.

– Ezt meg hogy érted?

– Hát olyan a hangod. Olyan hangon beszélsz, mint aki hosszú dolgokat tud mesélni. Nagyon szép a hangod. Tőlem akár kínaiul is beszélhetnél, ha egy szót se értenék belőle, akkor is szívesen elhallgatnálak. Tényleg.

– Nagyon furákat mondasz, Lucita. – Mosolyogva nézett rá.

– Furákat? Hát, ha te mondod, akkor biztos. Én is fura vagyok ma este, és mindent olyan furának látok magam körül, nem lep meg, hogy fura dolgokat mondok, ennyire futja, nem igaz? Már ez se kevés! Ezzel a körhintával a fejemben!

– Nagyon jól bírod, határozottan, ma este sziporkázol, rém szellemes vagy.

– Ma este? Ja, persze, félkótyagosan, kölcsönszellemességgel. Mihelyt elmúlik, ez is elszáll.

Mihelyt elmúlik a bor hatása, visszatér a szokásos, kár is tovább ábrándozni. Jaj, hogy milyen szédülés jött rám most hirtelen, ha te azt tudnád!…

– Nagyon rossz? – Tito odafordult hozzá, átkarolta, és a vállára tette a kezét. – Gyere, támaszkodj rám!

– Ne, ne, hagyj, Tito, majd elmúlik, mindjárt jobban leszek, nem érdemes, hullámokban jön, egyszer rám jön, aztán elmúlik.

– Dőlj le, Lucita, az én kedvemért ne maradj ülve, gyere.

– Hagyd csak, jól vagyok itt, magától is elmúlik, minek erősködsz? Nagyon jól vagyok így, ahogy vagyok!…

Kezébe temette a szemét, a homlokát. Tito azt mondta:

– Csak neked szerettem volna jót, Lucita, nem piszkállak. Na, nem akar elmúlni a szédülés? – Egyik kezét a tarkójára tette, aztán elkezdte simogatni a haját. – Nem akar elmúlni? Ne vizezzek be neked egy zsebkendőt a folyónál? Az csillapítaná. Akarod?

Lucita megrázta a fejét.

– Ahogy gondolod. Jobb már?

A lány nem szólalt meg; elfordította a fejét, és mint a macska, arcát a fiú tenyeréhez dörgölte, amely fogta, aztán továbbsiklott a karján, föl, egész nyakáig. Odasimult a mellkasára, s kezét a fiú tarkójára kulcsolva átölelte, és megcsókoltatta magát.

(…)

Felértek az Amodóvar tetejére. Olyan sima volt, mintha deszkadobogót fektettek volna el rajta, aztán mintha hirtelen elmetszették volna, szaladt neki a rézsűnek; a fennsík jó háromszáz méter hosszú, és legfeljebb ötven méter széles lehetett. Széltében vágtak keresztül rajta, és a holdat hátuk mögött hagyva lenéztek a túlsó lejtőnél. Eléjük tárult Madrid. Akár egy hatalmas fényszurdok, mely földi tejútrendszerként terül el odalent a mélyben: fekete olajtenger, melyen miriádnyi apró lámpa reszket, miközben párállva úszik bele az éjszakába, és áttetsző fényudvart képez odafent. Mozdulatlanul függött Madrid egén, mint valami violaszín kőlap, vagy mint egy fényfüstből összeálló mennyezet. A fennsík peremén leültek, szorosan egymás mellé, a rézsű felé kinyújtva lábukat. A feketéllő mezőn elszórva a szomszédos falvak kisebb, különálló tejútrendszerei látszottak. Santos az ujjával mutatta:

– Ott, tőled jobbra, ott van Vicálvaro – mondta –, ez itt meg Vallecas…

Vallecas valamelyest balra, lent, szinte a meredély lábánál terült el. Nyolcvan-kilencven méteres magasságból látták be. Halkan beszéltek, maguk sem értették, miért.

Pávai Patak Márta fordítása