Milyen elesett cím. Amilyen a kis, kopott kockaház egy kertes kisvárosi mellékutcában. Fémkeretre üvegezett takaros verandájáról, az elhasadt üvegeken át jókedvű, zöld kertet látsz. Bokrai közt frissen mosott ruhák kapaszkodnak a szélbe. Kis tűzrakó helye kormosan ásít a délelőtti nap képébe.
Az üveg hasadékaiban vissza-visszatükröződik a szemközti keskeny falról a kis, keretezett kép. Egy pislákoló barátság negyedszázadának egyetlen kézzel-, akarom mondani képpelfogható emléke.
Történelmi emlékmű. Építő doboz. Időcserepek. Megbarnult, szakadozó szegélyű papírfoszlányokkal. Rajtuk írás. Mindegyiken. Tíz íráscsepp. Tiszták, mint a hegyi patak. Frissek, akár a mosott ruhák ott szemben a kötélen. Itt-ott egy pecsét nyomai törik föl az írás rendjét. Rásejlenek, vagy felülnyomják a kézírást. A hatalom, a „rend“ vág rendet a rendben. Sajátot. Sajátságosat. Mintha ma születtek volna ezek a töredékek. Mai pecsétek alá. És vajon lesznek-e holnap is rendet vágó pecsétek az életünkön?
Semmi kétség. Lesznek. Szaporodnak. Keretben vagy szabadon. Szárnyaló pecsétek. Súlyosan szárnyalók. Könyörtelenül lerombolják a kézírás egyéni, összetéveszthetetlenül, logikusan szép rendjét. Mindig lerombolják. Azt is.
Szabálytalan alakú, szakadozó szélű papírfoszlányok. Mind más. Mind másról szól. Mégis, valójában mind ugyanarról. Az életünkről. Az írás mindent és mindenkit átható misztériuma. Jelrendszerünk tökéletlenségének egyszerisége. Egyszerűsége. És szép rendje. Kettős tükör. Csak mögé lehet nézni, benne aligha látnál valamit.
Megbarnult írásfoltok. A tükörbarna ezernyi árnyalata. Az önmagadat fölmutató tükörbarnák. Ismeretlenek betűi mögé rejtőző ismerősök.
Ha pedig bizonyos szögből nézed a képet, az üvegen megjelenik az ég. A nyiladozó hárs a kert fölött. Kislevelű. A sövénnyel együtt az erdőről hoztuk Filóval. Majdnem húsz éve ennek. Az egyetlen hárs az egész dombon. Mindjárt virágzik. Akkor a legjobb este tüzet gyújtani. Kicsit. Pislákosat. Indián tüzet. Hársillatra.
A veranda a pipatóriumunk. A lakásban nem gyújtunk rá. Hanem a jól megérlelt cigaretták ideje a mélázásé, gondolkodásé is. Meg az emlékezésé. Üldögélünk Annával, Bálinttal, olykor Lizával a verandán. Megcsörren a kiskanál a kávéscsészében. Zizzen a zseb, surran a cigaretta. Sercen a gyufa. Kattan az öngyújtó. Megered a szó… Megjönnek a képek… Képek, Sanyi képéhez…
Írás-foltok.
Második folt.
A lakótelepen még nagyon kevés képünk volt. Egyébként is, a többnyire fehér falat a gyerekek használták rajzlapnak. Már akkor telis-tele voltak a szobák mindenféle színes ákombákomokkal, mikor még ki-kifordult a kezükből a ceruza, zsírkréta, filctoll. Bármi, amivel rajzolni, írni lehetett. A képekről szinte tudomást se vettek. Pedig mennyi minden érdekelte őket! Bálint és Anna egyaránt izgalmasan rajzolt, mégha rögösen kezdték is a művészettel való legszemélyesebb ismerkedést. Mélyebb nyomot a rajzolás csak Annában hagyott, Bálintból elszállt, mint a zápor, amit fölszárít a nap. Akkoriban nem tűnt fel, de mintha leginkább bútordarabnak gondolták volna a képeinket. Már ha egyáltalában gondoltak rájuk valahogyan. A saját rajzaik sokkal fontosabbak voltak a mintáknál. Kezdetben nem másoltak semmit. Önkifejeztek. Rengeteg értékes ákombákom. Barlangrajz-korszak.
Amikor már meg akartak felelni a világból rájuk ragadt mintáknak, akkor engem rajzoltattak. Hanem ez az én „dolgom“ is maradt. Akkor se másoltak. Apát követelték rajzolni. Ők élvezték. De nem másolták…
Na, gyújtsunk csak rá!
Kilencedik folt.
Évekkel korábban Sándorral jártunk Pisában. Egy privát művészeti akadémiával kerestünk kapcsolatokat. Közben életünk legfölségesebb pizzáját ettük egy külvárosi kisvendéglőben. S hoztam Annának egy tenyérnyi ferdetornyot ajándékba. Éveken át nézegette, az asztala közepén tartotta.
Aztán egyszercsak ott állt a Piazza Miracoli-n, a ferdetorony előtt. Fekete farmerban, fekete mintás pólóban, kibontott hajjal. Hanyagul, boldogan. Majd fölmásztunk a ferdére. Néztük a két hatalmas kupolát, s az ezernyi hófehér oszlop időt őrző rendjét. A harsányzöld fehéret ölelő füvet odalenn. A harangokat. Később csigát, kavicsot mosott szorgalmasan, feltűrt nadrágszárral a Földközi-tengerben. Végtelenül kihalt koraesti fövenyen. Elször látta a tengert. Április volt…
Negyedik folt.
Világvége. Valahol Makó és Szeged között. Július. Legalább negyven fok hőség. A szél elcsavargott valamerre. Végeláthatatlan, poros kukoricaföldek. A letaposott gazt porrá égette a nap. Bálint és barátja két hete ásatáson dolgoznak. Víz legközelebb a Marosban. Vagy Makón. Alig húsz kilométerre. Na és a három méter mély veremben, műanyag palackokban, hanyagul betakarva. Kizárólag inni. Inni! A szállásuk katonai konténer. Nyithatatlan kicsi ablakkal. Berendezése az átláthatatlanul szutykos rendetlenség. Két kamasz fiú két heti magánya. És az elviselhetetlen hőség.
A világ legfinomabb cigarettája anyától… A világ legfinomabb fürdővize Makón… Az Isten háta mögött…
Hetedik folt.
Hetekig nyüzsgött körülöttünk, velünk a világ. Telefonok, egyeztetések, papírok ezrei. Ötletek, táblázatok, új rendszerek. Engedélyek, útvonalak, előírások, villanyszerelők, protokoll. Kőművesek, rendőrök, szabók. Az első éles lőfegyverek. Plakátok, vendégek, sajtótájékoztatók, megállapodások és háttér-megállapodások. Egy-két kivétellel úgy kapta össze magát mindenki, ahogy a munkájában korábban talán még soha. Megszűnt a munkaidő. Élveztük. Valami hiábavalóan újat hoztunk létre. Valami különlegeset. Megágyaztunk egy rendkívüli kiállításnak.
A molinó – ami korábban sohasem volt – már hetek óta a sétálóutca fölött feszült. Szomi bejött és azt mondta: Megérkezett! Elől is, hátul is rendőrautó, köztük a kamion. Benne a Golgota, az Ecce homo vázlata, az Ásító inas. A Honfoglalás. Reszkető kezekkel cipelték a fiúk és a lányok a Munkácsy-képeket, reszkető kézzel csomagolták ki azokat. Mindenki sietett, de senki se kapkodott. Mindenkinek dolga volt. Két hétig olyan volt a múzeum, mint a megzavarodott méhkas. A végén a helyére kerül az utolsó szőnyeg, kordon is. Holnap megnyitó.
Este tíz óra körül. Mindenki elment mosakodni, kialudni magát, átöltöztetni a lelkét. Bezártam az irodát. Bementem a díszterembe. Leültem a zöld zsámolyok egyikére a terem közepén. Tenyérbe hajtott fejjel. És csak álmélkodtam. Itt voltak, mind. A Nemzeti Galéria is lehetne. Akár. De ez most Kaposvár!
Vásznak. Színek. Fények. Virágok. Függönyök. Más fények…
Fél óra. Kettesben. Munkácsyval…
Első folt.
Este indultunk. Kétezer kilóméter várt ránk. A Szajna-partig. Ahol Greco és Vian táncra perdültek a macskakövön. Ahol Quasimodo és a könyvárusok. Ahol Richelieu és Robespierre. Saint Germain és Rippl-Rónai. Ady és Picasso, Bajomi Lázár… és, persze, a szaxofonok…
Kora délután, valahol a Loire völgyében. Megvillan az első középkori kisvárosi katedrális. Nem bédekkeres. Csak van. Fék. Bemegyünk. Tátott száj. Áhítat. Kicsiny kőházak. Parkok. A folyó.
Aztán befordul a sarkon a pompa. Chambord. Kémény- és kőcsipke-erdő. A víztükörből fölszálló madarak. Anna kiül a kapubálványra. Hanyagul keresztbe font lábakkal. Mint egy csöpp királynő. Századok titkai elé a virágzó jelen. A látványtól kinyílik a kora tavaszi part, a fasorok. Varázsütésre virágba borulnak a hatalmas fák, a gondozott kertek. Levendulaillat száll. Csilingelnek a kastély ablakai. Ellington zümmög idebenn.
A kis királynő mosolyog…
Mindegy hányadik folt.
Ülünk Sándorral a Nissanban. Keszthelytől Tapolca felé. Minden ablak leeresztve. Július. Hőség. A kocsi dugig rakva. Patrícia, Szlaukó, Györgydeák. És a többiek. Megint Kapolcsra készülünk. Visszük a kiállítási anyagot. Ketten. Mint minden nyáron, tíz éven át.
Szövögeti hálóját a beszélgetés. Szokás szerint, ezen az úton semmi forgalom. Ezért szeretek erre járni. Istenieket lehet beszélgetni rajta. Meg a Lesencetomaj előtt kinyíló balatoni panorámáért. A körös-körül szőlőbe, erdőkbe, várromokba öltözködő Balaton legszebb ábrázatáért.
Tapolcán megállunk. (Szinte mindig.) Malomtó. Tóparti vendéglő terasz. Rajtunk kívül nincs vendég. Délután közepén? Mosolygós felszolgáló. Hegedű-forma poharak. Olaszrizling. Sándor – szokása szerint – incselkedik a pincérlánnyal. Az étlapon szürkemarha. A beszélgetésben ismerősök kezdenek bújkálni. A tányérokon pedig a szürke. Sándor sültet, én pörköltet. Isteni. A szó, a bor, az étel, a tó, a levegő. Ahogy a sülthús márványos felszínén megvillan a verőfény. Ahogy szavakba, gondolatokba jókedv költözik észrevétlenül.
Még csak Tapolcán… De mi már régesrég a Gástya-árokban…
Liza jön. Hozza a sorsa. A betűk, amikkel a hivatalok következetesen üldözik. A jókedve. Ami agyagba égetett figuráinak színében csalhatatlanul visszaköszön.
Kávét főzünk. Kiülünk a verandára. Elered az eső.
Megcsörren a kiskanál a csészében. Zizzen a zseb, surran a papír. Sercen a gyufa…
Sanyi pecsételt írásfoltjai elé kanyarog a füst.
Áttetszik. Mint az írások. A pecsétek. Az üveg.
A sorsunk.
