Kívül kerülünk időn és téren, ha Nádor Tibor képeit nézzük. Pedig ott vagyunk, azon a helyen. Nádor az embert körülvevő világot jeleníti meg. Egyrészt a közvetlen, mesterségesen kialakított környezetét ábrázolja, másrészt a tágabb léptékű organikus közeg, a táj a főszereplője műveinek.
Szinte mindegy, hogy körfolyosót, hegyes-dombos tájat, vagy enteriőrt ábrázolnak képei. Még akkor is, ha tudjuk, ezek a helyek konkrétan létezők – a ház, ahol lakik, a vidékek, amelyeken járt, a műterem, ahol fest –, magukon hordozzák a valós terek karakteres vonásait, valószínűleg be is tudnánk azonosítani őket, hiszen olyannyira a látványhoz kötődnek ezek a képek. Mégis időtlennek és egyetemesnek érezzük őket.
A kilencvenes évek közepén elindított Szobamozi című szénsorozatában Nádor csupán fekete-fehér árnyalatokkal, szinte konstruktív formákká redukált foltokkal érzékeltette a szobabelsőbe beszűrődő fények és a falra vetülő árnyék egymással polemizáló felületeit. A széria nagyobb méretű képei 1998–2001 között születtek. Ezeken a műveken az egyedüli főszereplő a fény. A nagyméretű vásznak lendületes gesztusokkal megmozgatott felületein nincs egy nyugodt részlet sem, a kompozíció összhatása mégis harmonikus. A szobabelső vélhető tárgyai csak vetülő árnyaik által vannak jelen.
A Szobamozi-sorozathoz kapcsolódó, műterembelsőket megjelenítő képeken szokatlan perspektívák és különböző nézetek egyesülnek egy térben, pontosabban egy térré. A terek kihaltak, sehol egy élőlény. Az organikus faktúrák és a mozgalmas képstruktúrák mégis elevenné teszik őket. A berendezési tárgyak és árnyékaik, valamint a beszüremkedő fény sávjai konstruktív játékot folytatnak egymással. A létra, az asztallap, a felfeszített vásznak téglalapszerű formái dülöngélnek, mozognak. Összhatásukban szürkék ezek a belsők, de színes szürkék. Hol lilás, hol zöldes, hol kékes szürkék.
2000-től kezdődően a belső térből kicsit kimozdulva, az alkotó újabb szereplőt választott festményeihez: bérházuk körfolyosóját. A bő évtizede készített képein a vastagon felvitt, kavargó festékrétegekből, a lendületes, néhol gesztusszerű ecsetvonásokból bontakoztak ki az architekturális részletek. A pasztózus rétegek mellett néhol a vászonig visszakapart felületek fokozzák a képek plasztikáját, egyben az archaikus faktúrára emlékeztető hatásokat. Milyenek ezek a körfolyosók? Porosak? – Igen. Omladozó a vakolatuk? – Igen. Hogy lehet, hogy mégsem hatnak ránk nyomasztóan? Úgy, hogy valamennyi képben – a rusztikus felületképzés és a lendületes, expresszív ecsetkezelés ellenére is – a líra, a költőiség dominál. A fanyar színek, a penészes zöldek, a szolid okkerek, a kopogós szürkék mellett egy-egy apró, vékony sávban beszüremkedő fénypászma is megjelenik az alkotásokon.
Közvetlen környezete, amely régi ismerősként állandó mozdulatlanságban van jelen Nádor Tibor életében, éppen megfelelő modellül szolgált ahhoz, hogy az őt valójában foglalkoztató jelenséget, az állandóan változó és titokzatos fényt megragadja. A fény megjelenítéséhez az árnyék, illetve a sötétség felől közelített a művész a körfolyosó-festményeken is, így a fény és a sötétség metafizikus összefüggésükben jelennek meg ezeken a munkáin.
A következő tematikai váltással még egy lépést tett kifelé. 2005 óta készülő, tájakat megjelenítő festményei és rajzai által ugyanis a természetbe érkezünk.
Úgy érezzük, mozgunk a tájakban: szinte siklunk, úszunk, lebegünk a levegőben, egy-egy hegytetőn vagy domboldalon azonban mozdulatlanul pihenünk. Egyszerre vagyunk a tájak külső szemlélői és a tájban létezők. Akárcsak a festő, aki túl a szemlélődő- és résztvevő attitűdön e vidékek alkotó-teremtője is. A szokatlan távlatok, a többféle perspektíva egy időben történő megjelenítése, a léptékek különös váltogatása fokozza befogadói élményünket. Hol alkonyi bíbor, hol napsütötte sárga, hol esős szürke, vagy fekete színek beszélik el a hangulatot. Máskor az egészében visszafogott színhatású, sőt néha monokróm érzetet keltő képeken élénk, kiugró festékfoltokat, szinte világító hasadékokat helyez el Nádor, amelyek maguktól értetődő természetességgel olvadnak bele a kompozícióba.
A többféleképpen értelmezhető, tereptárgyakká összeálló foltok, szétfolyó festékpatakok, vonalak irizáló felületeket eredményeznek, de az összhatás mégis letisztult, nyugodt. A festői megoldások és eszközök bravúros felvonultatásán túl ezekben a realisztikus, mégis szimbolikusnak tekinthető tájakban Nádor Tibor önmaga panteisztikus feloldódását is megjeleníti. Nem is annyira a természettel, a tájjal, sokkal inkább annak atmoszférájával lényegül eggyé.
Állunk a képek előtt és szó szerint (a) képbe kerülünk. Ott vagyunk. Éppen ott, ahol megszűnik föld és ég, levegő és víz közötti határ. A tereptárgyak elmosódva egybeérnek, összefolynak. Párás, ködös szfumátós derengésben egylényegűvé válnak az őselemek. Minden feloldódik a fényben.
A fokozatos tematikai elmozdulás, a bentről kifelé haladó mozgási folyamat csak látszólagos változás Nádor Tibor festészetében. Annál is inkább, mivel időről időre visszatér egy-egy témához. Legújabb pasztelljein például ismét szobamozikat jelenít meg. A korábbi sorozat elemeihez képest viszont kisebbek lettek a képkivágatok, a kompozíciók csupán egy-egy foltra fókuszálnak. A mozgalmasság, a nyugtalan és egyben lírai felületképzés azonban változatlan.
Nádor Tibor alkotói folyamatában minden észlelhető változás az állandóság bizonyosságával ajándékoz meg bennünket. Mert indifferens, hogy szobabelsőt, körfolyosót vagy tájat fest, sőt az is, hogy szénnel dolgozik, transzparens akvarellel, vagy éppen vastagon felhordott, plasztikus olajfestékrétegekkel alakítja a képek felszínét.
Munkáinak valódi főszereplője ugyanis minden esetben a fény, illetve a levegő, a légkör érzetének megragadása. Nádor Tibor elsősorban atmoszférát fest, művei atmoszférát teremtenek, érezni lehet általuk a vidékek, a helyiségek levegőjét. Egyfajta festészeti szinesztéziát valósít meg ezáltal: nemcsak a levegő, a szemmel érzékelhetetlen, áttetsző közeg jelenik meg ecsetvonásai által, de a tájak hangulatához kapcsolódó illatok és hangok is.
Mindenki számára létezik egy idea, amely egy egészen kicsi helyről, a világ legegyszerűbb és egyben legnagyszerűbb helyéről szól, ami utánozhatatlan, megismételhetetlen, lélegzetelállító. Ennek a keresésére indulunk nap mint nap, és tulajdonképpen egész életünk során csupán azt a helyet kutatjuk, amelynek képzete bennünk él.
Nádor Tibor is ezt teszi festészetével. Keresi azt a helyet. És minden munkájában újra és újra meg is találja. Mert képei maguk a helyek. Az időtlenség, a meditáció helyei. Az alkotás, a művészet szinonimái.