2013-ban, kilencvenkilenc évvel az első világháború kitörése után Trianon sokkal kevésbé létező, mint száz esztendeje – mielőtt a békeszerződést még egyáltalán megkötötték volna. Az akkori nemzetpolitika ugyanis már legalább fél évszázada magában hordozta azt az agressziós törést, ami egy évszázada bekövetkezett – s akárhogy vesszük is, Trianon nem a „magyar” területek elcsatolását, hanem a nemzetek egymást erőszakosan taposó, hierarchizáló „politikáját” jelenti elsősorban.

Ma, amikor már annyira kevesen élnek azok közül, akik akkor születtek, Trianon nem létezik. Az „anyaország” és az „utódállamok” (más szögből az „egykori elnyomó ország” és a függetlenné „fölszabadult” államok) értelmisége és józan közönsége sokkal szabadabban talál utat egymáshoz, mint amikor még egy országban éltek. A vajdasági, erdélyi vagy felvidéki magyar értelmiség még határozottabban szembehelyezkedik az uralkodó etnicista „nemzetpolitikával”, mivel tudják: a veszély nem a másikban rejlik, hanem magunkban. A másikban az öröm forrása rejlik. Így, amikor a hajdani elnyomást idéző „anyaországi” törekvésekre válaszul többen már jobban kötődnek ahhoz a hazájukhoz, amelynek állampolgárai – választott hazájukká immár Magyarország helyett az válik. Egyúttal mi is garanciát kapunk rá, hogy többlettudással gazdagodunk általuk: Szlovákiában Grendel Lajostól, Szigeti Lászlótól, Romániában Kovács András Ferenctől, Láng Zsolttól, Tompa Gábortól, Visky Andrástól, Szerbiában Tolnai Ottótól és Végel Lászlótól – elődlapunk, az Új Symposion alapítóitól – tanuljuk meg ezt, s mindenütt a fiatal nemzedéktől, akik számára a határok már nemcsak valóságosan, hanem képzeletben is átjárhatóak.

Most ugyanis nem a fizikai szabadság hiányzik a virtuális szabadság(eszmény) mellől, hanem ellenkezőleg – ennélfogva kíséreljük meg mi is virtualizálni lapunk elődjének eredeti helyét, a Vajdaságot, s Utazó-Európává emelni itt, Közép-Európa közepén, ezzel hozva létre voltaképpen ezt a közepet.

A kisebbségiséget tehát a legkevésbé sem csupán területileg, hanem mindenekelőtt szellemi értelemben értjük – valahogy úgy, ahogy Gilles Deleuze és Félix Guattari fogalmazott az irodalomról (akiktől az Ex Symposion nemegyszer közölt tanulmányokat, többek között a Kafka-opusból, tíz év előtt), a művészet par excellence kisebbségi, az individuum törékenységét, kiszolgáltatott érzékenységét jeleníti meg a kollektív mítoszok árnyékában. A mostani Ex lényege szerint elkanyarodik attól, hogy egy térség lapja legyen. Gyökerei léteznek, de „léggyökerekként”, miután el kellett mozdulnia eredeti helyéről (lásd egyik első számunkat, a Talaj–Vesztés-t, amely a honlapunkon is elolvasható) – a folyóirat alapítói a nézőpontok megsokszorozódásából előnyt kovácsoltak. Tolnai Ottó mondása, miszerint „elvették a tengeremet”, többszörös talaj-, illetve hazavesztést fejez ki, hisz a kisebbségi létnek a jugoszláv kontextusban megélt (jóllehet a titói álságnak köszönt) jelentését követően ‘90 után egy újabb „Trianonon” kellett keresztülmenniük („adjátok vissza a tengereimet!”).

A kisebbségiség metaforikus fölfogásával összeegyeztetve, a kezdetektől minden számunk tematikus. Ez a mi szexepilünk: olyan, mint mikor valaki fiatalon megkopaszodik – sem az előnyöket, sem a hátrányokat nem nélkülözi. Az előnyök közé tartozik a folyamatos frissesség, a nivellálás, a megújulás, amelynek köszönhetően nem kell attól tartanunk, hogy a rovatstruktúra beszárad, a szerkesztési elvek pedig kiszámíthatóvá válnak; illetve azt a nagyon sokféle nézőpontot, ami a szerkesztőinket és az alkotógárdánkat jellemzi – akik közé egyaránt tartoznak a háború elől emigrált vajdasági alapítókon kívül Ceauşescutól elüldözött erdélyiek és „anyaországi” „gyüttmentek” (többek közt jelen sorok írói, a szerkesztőség fiatal generációja) –, mindig egy-egy konkrét diskurzusra szegezhetjük. S ne feledkezzünk meg a symposion szó eredeti jelentéséről: a különféle témákat – ahogy a folyóirat címe is jelzi – lakomaszerű sokszínűséggel, zajosan, oldottan, sőt, ha az alaposabb megvilágításhoz szükséges, akár normaszegően igyekszünk kitárgyalni. Kulturális svédasztal, ahol a biokonyha mellett a lacipecsenye is jelen van.

A lap már csak a szerkesztőség ilyen mérvű összetettségéből kifolyólag sem rendelkezik megfogható lokalitással. Ez a szerkesztés szempontjából számtalan nehézséget is okoz, mégis óriási előnyt jelent, hiszen mérhetetlenül kitágítja a perspektívákat, gazdag soknézőpontúsággal ajándékoz meg bennünket – és az olvasóinkat. Az úgynevezett „népi-urbánus konfliktus” nálunk például nem „elsimul”, hanem egész egyszerűen felülíródik, hisz szóba sem kerül: az univerzális, globális, regionális és lokális kontextusokat egyszerre, egymás mellett tárgyaljuk. S miközben konkrét értelemben vett lokalitásról esetünkben nem beszélhetünk, szerzőinkben nagy az érzékenység a különféle locusokra – a helyek és helyzetek, azok sokoldalúsága iránt. A térkép repedéseire fókuszálunk. Vagy – a megkerülhetetlen Mészöly Miklós másik metaforájával szólva –, pontos történeteink vannak útközben. A helyhez kötött, „határon” túli kisebbségek mellett így a szétszóratásban élő, „határon” belüli – életvitelbeli vagy etnikai – kisebbségekre is meghatározó hangsúlyt helyezünk. Jővő évi terveinkben kiemelten szerepel egy cigány-szám elkészítése, s a budapesti alternatív zsidó kultúrához is több szállal kötődünk. (A tavaszi – pészachi – Negyed6Negyed7 Fesztiválon például újra bemutatjuk Át-tér című tavalyelőtti számunk Falszöveg-rovatát, amit a Gruppo Tökmag várostörténészeti képzőművész-csoporttal együtt készítettünk.) A szerkesztőség sok-sok helyről egy-egy morzsát csipeget össze. Nekünk nem térkép a táj, viszont tudjuk, hol lakott itt Dimitrievics Mihály.

A lap egyszerre rendelkezik komoly történetiséggel és a jelenre folyamatosan nyitott kortárs érzékenységgel – tisztában van a saját hagyományaival, e hagyományok pluralitásával és ellentmondásaival, ugyanakkor tekintetét mégis a jelenre és a jövőre szegezi. A Szabadkáról elszármazott, elkülönböződő unokatestvérek, Kosztolányi Dezső és Csáth Géza esete jól példázza ezt: a klasszicisztikusabb, modernség-tradicionalista hagyomány és a rizomatikus, radikális, szubverzív attitűd együttélését, permanens párbeszédét. A Sinkó Ervinről vagy Végel Lászlóról készült tavalyi, valamint a két és fél évvel ezelőtti Balázs Béla-számunk a történeti aspektusokat is bőszen boncolgatja, míg az egy évvel ezelőtti Test–Emlékezet szám főként a kérdés kortárs dimenzióira fókuszál, nem mellőzve a vonatkozó képzőművészeti és irodalmi újításokat. A folyóirat életében bizonyos szempontból cezúrát hozott a Rendszerváltás gyerekszemmel című, három éve készült számunk, amelyet kizárólag a fiatal korosztály állított össze, s a közelmúlt politikatörténetének nem tárgyalt aspektusát kísérelte meg beemelni a közbeszédbe. Mindemellett, a világirodalomra nyitottan, nemzetközi szerzőgárdával dolgozunk, a versrovat szerkesztője kiemelten és kifinomult alapossággal követi nyomon a hazai és a külföldi kortárs költészet alakulását, a prózák területén pedig nagy hangsúlyt fektetünk a multikulturalitásra, s az akadémiai szempontok helyett sokszor a valódi autenticitást helyezzük a középpontba.

A tematikus szerkesztési elvek azonban mindennél többet is jelentenek: az irodalom, a kultúratudomány és a társművészetek halmozottan intenzív együttlétét – nem feledkezve meg az Ex Symposion képanyagában kifejeződő vizualitásról sem; nem szigorúan, zártan vett irodalmi ügyről van hát szó, sokkal inkább általános humanioráról. Ha kell, a társadalomtörténetet hívjuk segítségül egy terület minél sokszögűbb föltérképezése érdekében. Jelentős figyelemmel fordulunk a határterületek, a filozófia- és irodalomtudomány vagy a performansztörténet átjárásai felé. Nemegyszer – mint például a Ladik Katalinról szóló, néhány évvel ezelőtti lapszám esetében – egy-egy személyen keresztül közelítjük meg a műfaj, a probléma vizsgálatát. Adott esetekben címkefelhőkkel dolgozunk, azokon keresztül kapcsoljuk egymásba a lehetséges olvasatokat és megközelítéseket. A komplexitások egyediségét próbáljuk meg vizsgálni, és nem ritkán arra bukkanunk, hogy ezek a területek jóval közelebb állnak egymáshoz, mint gondolnánk. Ha a határokra pillantunk, újabb határokat veszünk észre, s ezeket a határokat, ha – kivált örömmel – a periférián táncolunk, közel hozhatjuk egymáshoz és önmagunkhoz is. A primer és a szekunder irodalom is ehhez szolgáltatnak operációs eszközt, legyen szó versről és prózáról, esszéről és tanulmányról, interjúról, visszaemlékezésről, riportról vagy tényirodalomról…

Ugyanilyen elvek mentén szervezzük a lapbemutatóinkat is: egy-egy számunk megjelenését kulturális esemény követi. Ebben a nagy kavalkádban pedig mindig egy más otthon lehetősége merül föl: az otthon mint képlékeny, próteuszi fogalom, ami izgalmassá teszi az univerzalitás és a lokalitás problematikáját. Hiszen, Tamási Áront travesztálva, „azért vagyunk a világon, hogy mindenhol otthon legyünk benne”. Út közben. Utazó-Európában.