A 20. század második felében a művészeti ágak között a szobrászat méltatlanul periférikus helyre szorult. A közelmúltban a helyzet kissé javulni látszik, hiszen az elmúlt pár évben szerencsére egyre több kifejezetten szobrászati tárlatot rendeznek a kisebb és nagyobb kiállítóhelyeken.
A szobrászok különböző csoportosulásokba, szervezetbe tömörülése a művészeti színtéren való hatékonyabb megjelenésük alapfeltételének számít. Az egyesületek, társaságok keretein belül nagyobb szerephez tudnak jutni különböző technikai, stiláris vagy tematikai megközelítésmódok anélkül, hogy a tagok művészi szuverenitása sérülne. A Magyar Szobrász Társaság a legnagyobb szobrászokat tömörítő hazai szakmai szervezet, amely pusztán műfaji alapon alakult. Elsősorban a szobrászat jelentőségéhez mérten igyekszik tagjainak kiállításai által is reprezentálni a honi plasztikát, s bemutatni a kortárs magyar szobrászat alkotóit.
Jelenkori szobrászatunkat határtalan változatosság és gazdagság jellemzi. A kortárs szobrászművészek formai felfogásban, anyaghasználatban és kivitelezésben nagyon eltérő alkotásokat készítenek, munkáikra jellemző az egyediség, az autonóm megfogalmazás. A mai magyar szobrászat eleven és sokszínű, és emiatt a tematikai, technikai és műfaji gazdagság miatt nem lehet róla egy-egy bemutatón átfogó képet adni. Minden szobrászati kiállítás csak egy-egy szegmensét foghatja meg ennek a technikailag, megoldásmódjában és gondolatiságában is színes és izgalmas műfajnak.
A jelenlegi kiállítás a Generációk címet viseli. A címben rejlő tematika arra utal, hogy a legifjabb és a fiatal alkotók [Barát Fábián (1984), Gergely Réka (1988), Gilly Tamás (1984), Hadházy Gergely (1978), Hegedűs Éva (1978), Tóth Zsuzsa (1975), Gálhidy Péter (1974), Zsemlye Ildikó (1969), Drabik István (1969), Sallai Géza (1967)], a középnemzedék [Karmó Zoltán (1959), Csemniczky Zoltán (1953), Csurgai Ferenc (1956)], valamint az idősebb szaktekintélyek [Nikmond Bea (1938), Heritesz Gábor (1948), Szabó György (1947)] közösen mutatkoznak itt be.
Az eltérő korosztályokhoz tartozó alkotók közös térben és időben való megjelenése nem csak arra mutat rá, hogy az újabb nemzedék milyen formai, gondolati, stiláris vagy anyaghasználati újításokkal gazdagítja szobrászatunk történetét, de egyben láthatóvá teszi azokat az „örökletes” szobrászati megoldásokat, vagy tartalmi, formai elemeket is, amik hidat képezhetnek a különböző generációk között.
Egy kis játék a számokkal: a legidősebb kiállító Nikmond Bea (1938) és a legfiatalabb Gergely Réka (1988) között pontosan 50 évnyi különbség van. Ez már magában is két generációt felölelő időtartam. Mai, állandóan változó világunkban talán még több is, mégsem érzünk szakadékot a két kiállító között. Sőt a plasztika nyelve áthidalja a korok közötti különbözőségeket, úgy is fogalmazhatnék, közös nyelvet beszélnek általa. Ebben a közös nyelvben rejlik a szobrászat nemzetközisége is, azaz, hogy nem csak a korosztályokat, de a földrajzi határokat is átíveli, a plasztikák üzenetét mindenhol ugyanúgy megértik.
A plasztikus formálás, a szobrászat ugyanis az egyik legkézzelfoghatóbb, így legközérthetőbb műfajnak számít. A szobor térbeliségével hat, átlépi a mű és a néző valós terének határait. A körbejárható plasztikák átalakítják az őket befogadó környezetet. Ezáltal a szobrász, amikor alkot, egyben teret is teremt. Az alkotók tehát műveikkel a plasztika és a néző relációi szerint változó, mégis alapvetően a szobor által meghatározott téri viszonylatokat alakítanak ki.
A jelenkori magyar szobrászatot is a pluralitás, a többféleség jellemzi, de ezen belül olykor formai vagy tartalmi rokonság tapasztalható. Ilyenek többek között a klasszikus és a modern, valamint a múltbeli és jelenkori fogalmaira reflektáló művek.
A jelenlegi válogatás is ízelítőt ad abból, hogy milyen sokféle technikai, stiláris és gondolati szál fut egymás mellett, párhuzamosan vagy olykor egymásra reflektálva, néha találkozva valamely tematika vagy megoldás mentén.
Generációk – a kiállítás részlete
A kortárs szobrászatot a műfajok és technikák gazdagodása jellemzi: a tradicionális szobrászi anyagok (kő, fém fa) és eljárások (bronzöntés, kő- és fafaragás) mellett alternatív matériák (pl. üveg, fémháló) és újabb médiumok (pl. komputer, videó) kerültek be a kortárs szobrászat eszköztárába. Ezáltal napjainkban a szobor fogalma is kibővült. A jelen kiállításon szereplő művészek azonban – miközben a szobrászatot tágan értelmezve, valódi jelenkori alkotásokat hoztak létre –, hűségesek maradtak mind a hagyományos anyagokhoz, mind a szoborkészítés klasszikus megközelítéséhez. Annak ellenére, hogy a szobor mint mű korábbi felfogása nagymértékben átalakult az idők során, a Magyar Szobrász Társaság jelen tárlatán bemutatott alkotások alapvetően konkrét háromdimenziós szoborművek, jellemzőjük a hagyományos szobrászi megfogalmazás.
Ha technikai szempontból csoportosítjuk a kiállításon szereplő műveket, akkor többnyire tradicionális szobrászi eljárással (bronzöntéssel, kő- és fafaragással) készült munkákat láthatunk. Találkozhatunk azonban a hagyományos plasztikai keretekből kilépő alkotásokkal is, jelezve ezzel a korszakok és műfajok közötti határok átjárhatóságát. Stilárisan a figurativitástól kezdve, a geometrikus absztrakt műveken át, az organikus alkotásokon keresztül, egészen a konceptuális kompozíciókig minden fellelhető a tárlaton.
A szobrászi alkotói folyamat metamorfózis, amelynek során az anyag a művész keze által átalakul, és spirituális tartalmakkal telítődik. Ez az átalakulás a kiállító művészek esetében az antropomorf és az absztrakt, az organikus és a geometrikus, a klasszikus és modern, a valós (anyag) és a gondolati (anyagtalan) határán érhető tetten. A Magyar Szobrász Társaság kiállítása jól bizonyítja, hogy tradicionális szobrászi eszközökkel és technikákkal generációkat átívelően is lehet korszerű jelenkori műveket alkotni. Arról is tanúskodik, hogy az újszerű anyaghasználat és technikai megoldások által meg lehet újítani a klasszikus műfajt.
Generációk I. – A Magyar Szobrász Társaság csoportos kiállítása
Erlin Klub Galéria, Budapest
2013. augusztus 21. – szeptember 3.
